Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-09-04 / 35. szám
XIV. évfolyam 35. szám. fillér 1949 szeptember 4. AZ ORSZÁGOS LUTHER-SZÖVETSÉG LAPJA Sóvárgok Utánad Szeptember kapujában Szív és beszéd Átléptük szeptember kapuját s a következő lépéssel már országszerte iskoláink unatkozó küszöbeire visszük drága gyermekeinket, szebb jövőnk toborzottjait. Az ódon épületek felébrednek a szundikálásból, amit rájuk hullatott a nyári vakáció. Megint mohón szürcsölik majd! a tízpercek, a tanári pirongatások, szurkoló felelések s kedélyt döngető csiny- tevések mindennapos adagolásában a csikóskodó élet viháncoló zsongását. A tantermekben ízesebb és fiatalabb lesz a levegő is s a frissen meszelt falak dáridós kedvvel ölelik magukhoz a tudomány ap- ródjait. De szeptember nemcsak ennek a gyermekseregnek ezer bukfenccel, izgalommal, meg sajgással telített forró nyitánya. Nem is csak a nevelőknek, tanítóknak az új munkamezőre táruló kapunyitása. Ez la hónap a-szülőknek is indulást jelző rajtat jelent olyan menetelésre, amelyet gyermekeikkel együt kell megtenniük. Egy-egy tanév olyan verseny, amelyen minden tanulónak tízhónapos ismeretlen távolságot kell megfutnia, hogy célhoz érhessen. Akármilyen nagy és nehéz is ez a táv, mégsihcs egyetlen olyan szülő, aki azzal nevezné be gyermekét erre a versenyre, hogy a célba ne érjen. Hogy mégis annyiból kifogy a szusz, hogy annyian kidőlnek, meg lemaradnak, vagy hogy olyan sokan csak bukdácsolva tapogatnak be a célba, annak nem mindig a gyermekek az okai, hanem nagyon sokszor az, hogy a szülők nem maradnak mellettük és magukra hagyják őket. De miért hagyják magukra? Talán nincs idő vagy alkalom mellettük maradni? Tudjuk, hogy a kenyérkereső szorgos munka leszűkíti az időt s megritkítja az alkalmakat is. A valódi ok mégsem ez, hanem inkább a türelmetlenség. Amikor most a szülök felelősségét domborítjuk ki, akkor arra kérjük őket, hogy legyenek türelmesek gyermekeikkel. Aki nem tud türelmes lenni, az tanulja meg azt Istentől. Nézzen a természet világára, nézzen a tudomány mögött meghúzódó történelemre, nézzen az embriséget megváltó Krisztusra, nézzen Jézusra, aki véres verejték között is eltűrte a bűnösök hántását s imádkozott is értük. Az nézzen a keresztre s lássa meg Isten végtelen türelmét. Isten gyermekévé kell lenni ahhoz, hogy a gyermeknek hitet, sze- retctet, türelmet ajándékozó szülőjévé lehessen az ember. A türelmes szülő együtt tud játszani a gyermekével. A gyermek életének fővárosa a játszótér s maga után a legkedvesebb a játszótárs, akihez mindig őszinte s akinek szívesen megtesz mindent. Játék közben tágul a szeme is, a szíve is a legnagyobbra s kacagóá bujócskázás közben gazdagodha- tik megfizethetetlen kincsekkel az élete. Egészséges, boldog, töretlen mosolygás közben, a játék fegyvereivel lehet a gyermekkel a legnagyobb győzelmeket aratni. Boldog az a gyermek, akinek az édesapja vagy édesanyja a legjobb játszótársa, de boldog lehet az a szülő is, mert gyermeke őszinte, igaz baráttá válik. A türelmes szülő együtt tud tanulni a gyermekével. Egyetlen gyermek sem olyan tehetséges, hogy az a-b-c birodalmát a maga lábán járja be. S mennyivel köny- nyebben hatolhat be ebbe a kegyetlen, különös világba, ahol minden olyan nagy, olyan furcsa és érthetetlen, ha játékországból jövet a szülővel együtt léphet be oda. Ha a játszótárs tanulótárs is tud lenni, ha az iskola gondjait is meg tudja osztani, akkor az élet gondjai is. megosztódnak közöttük. így bontakozik ki lassan a gyermek szeme előtt a valóság, így lombosodik apránként áldássá lelkében az igazság gyenge palántája, amikor rábukkan arra, hogy komoly élet az iskola s komoly iskola az élet. De a türelmes szülő együtt tud imádkozni is a gyermekével. Valaki egyszer azt mondotta, hogy a gyermeket nem küldeni, hanem vinni kell a templomba. Menni kell vele oda. Éppen így nem imádkoztatni kell a gyermeket, hanem imádkozni kell vele. Ahol nem így van, abban az otthonban születik meg az s> gyermek, aki megkérdezi anyjától: „Mondd csak mama, mikor leszek én is olyan nagy, hogy nekem se kelljen imádkoznom, mint a papának?4* Itt is igaz, hogy minden érvnél szebben beszél a példa. Azok a megkoronázott szülők, akik türelmesek a gyermekeikkel. Iskolák, szülők, tanítók most készülődnek az új tanévre. Készülődnek a gyülekezetek, meg a lelkészek is. Szerte az országban megindul az őszi, szent, komoly vetés. A magyar föld végtelen, pacsirtás mezőin s az iskolák falai között hullatják a szép ígéretet. A templomokból prdig felszáll az imádság az Egek Urához, hogy ne engedje a mag elromlását, hanem hadd hulljon verejtékkel szőrt minden magunk jó földbe, kövér földbe, engedjen bő termést, jó termést s a víg arató ünnepre simuljanak el a Világnak barázdás gondjai. Komjáthy Lajos. Pál apostol ünnepel Athénben jövő nyáron A finnországi Sana közli: Pál apostol Görögországba lépésének 1900 éves fordulóján a jövő nyáron Athénben nagy ünnepségeket szerveznek, melyekre meg fogják hívni a világ minden tájáról a keresztyén- ség képviselőit. Az ünnepségekkel kapcsolatban zarándokotokat szerveznek mindazon helyekre, ahol Pál Görögországban megfordult. A befejező ünnepség Athénben lesz. Jézus Krisztus sokszor mutatott a szemünk, a szánk, minden emberi megnyilvánulásunk mögött határozó Ismeretlenre, amit „szívnek“ nevezett. A Szentírás egyéb helyein is így keresi Isten a személyisegünk lényegét, hogy a szívünket hívja. „Adjad fiam, a te szívedet nékem...“ A szónak nehéz utánamenni. Ki tudja, miről is van szó, amikor Isten a szívünket kéri? Mégis értjük mindnyájan. Biztos, hogy nem arról a húsdarabról van szó, amely izoinlökésekkel kergeti a vérünket a tüdő és a hajszálerek között. Nem gondolunk testrészre. Nem hisszük, hogy ez a személyiségünk lényegközpontja valamiféle boncolható szerve a testnek. Nem szervünk. Titkunk. Nem is a mi titkunk, — Istené. Isten a szívén keresztül nevezett el minket embernek. Az emberségünk rejtve van a testünkben. Titokzatos, értelmet feliilhaladó módon elrejtette bennünk a személyiségünket. A milliók között engem a szívem meghatározottságán keresztül „énn é“ tett. Tudom, hogy én, én vagyok, s rajtam kívül senki sem én. Tudom, hogy én felelős vagyok maga- mért, s rajtam kívül értein senki sem felelős. Tudom, hogy én bűnös vagyok, s az én bűnöm egyedül az enyém. Tudom, hogy én áidás lehetek, vagy átok mások számára, s hogy a „mások“ nem tehetnek helyettem semmit, nem segíthetnek henne semmit, hogy én kivé leszek, vagy in i v é lettem. Az életem minden dolga, minden, amire rászánom magamat, minden, amit vállalok, minden,, amit áldozom, minden, amihez hozzájárulok, belül dől el bennem. A szívben. Valahol az ember elszámol magában. Véleményez, dönt, felbuzdul, megtagad, kíván vagy akar bennem az, aki vagyok, aki a szívem . . . Kié a szívem? Vagy kié a szíved? Hol vagy elhatározva, s mire indít az a titokzatos döntőhatalom, amit a szívednek neveznek? Ez mindannyiunk kérdése. Gyötrő, izgató kérdés, amelyben érezzük, hogy több, mint egy élet kérdése. Az örök élet problémája bujkál benne. De ugyanakkor lelkesítő, kedves gondolat is ez a kérdés. Én én vagyok, s adhatom a szívemet, vagyis szerete- temet, elhatározásomat, vágyamat, döntésemet, annak, akinek akarom. Isten a szivet kéri tőlünk. Nagyon sokat, mert mindent. Nem ezt, vagy az életünkből, hanem a legbensőbbet, a legdöntőbbet, a határozatok rugóját, a végzések lelkét akarja tőlünk. Féltékeny Isten. A világgal a'zon vitatkozik, hogy övé vagyok-e, vagy a világé. Akinek szívét meg tudja nyerni, azt kezében tartja, s tanácsolja a maga ügyére. A szívünkkel tartozunk Istennek. Mert ü teremtője mindennek, Ő az Úr mennyen és földön, Ö a tulajdonosa az életünknek, s igénye, a vágya, amivel felénk nyúl jogos. Fellebbczhetetlenül jogos. Mert áron vette meg az életünket akkor is, amikor mi másfelé adtuk áruba azt. Azon a vásáron, amin mi elkótyavetyéltük a szívünket és életünket, a hiúság vásárán, a sátán piacán, ahol a bűn gyönyöreivel olcsón kifizetett és rabszolgájává pecsételt minket az Isten ellensége, s a mi ellenségünk, a Sátán. — Isten is megjelent a Jézus Krisztus képében, s örökre Szóló áldozattal kifizette értünk a váitság díját. Vérével fizetett értünk, s most immár az övéi vagyuuk. Annál nagyobb árat már többé senki sem tud fizetni értünk. Felülmúlhatatlan áldozatot hozott értünk Isten Krisztus vérében. A sátán már nem gazdánk. A Sátán nem gazdánk, de hazudja, hogy az. És elhisszük neki. Áltat minket azzal, ■ hogy neki tartozunk az életünkkel és mi bele megyünk a játszmába, mert azt az őstörekvést találjuk magunkban, hogy édes dolog meglopni a tulajdonost, az Istent. Istent nem lehet meglopni. Kérve kéri, hogy adjuk neki a szívünket. Azt szeretné, ha önként, boldogan vállalnánk az Ö Uraságáí. De ha nem vállaljuk, akkor is Urunk. Be tudja nekünk bizonyítani, hogy Urunk. Az utolsó ítéletben éppen ez lepleződik le. Ö kér számon, akitől „elszabadítottuk magunkat". Hogy pedig senki se hazudhassék önmagának se, másoknak se abban a dologban, hogy kié a szíve, ad la Isten a beszéd próbáját. A beszéd ősösztönünk. Az önmagunk kifejezése belső vágyra, belső parancsra játszódik le bennünk. Valamiképen mindenki vall magáról. Akar vallani mindenki. Mindenki a szívéből beszél. Mindenki azt mondja, amit hisz. Minden szavunk, jó, vagy gonosz, tanuskbdik a szívünkről. Tudunk hazudni is. Sokat is hazudunk. Mást mond a szánk, mint a szívünk. De egy egész élet minden beszédét figyelve nyílt tenyéren találjuk bárki szívét. Az életünk egész bizonyságtevése a szívnek teljességéből szól. És az ige afelől sem hagy kétséget, hogy a beszédeinkből ismertetünk igaznak, vagy hamisnak itt a földön, s az ítéletben is. Ez félelmetes dolog. A beszéd felelősségét eléggé elfeledte az ember. Beszélünk „felelőtlen beszédről“. Felelőtlen beszéd nincs csak felelős beszéd. Isten előtt minden beszédért felelősek vagyunk. De persze azért is felelősek vagyunk, ahogy mások beszédét értjük, megfogadjuk, vagy elvetjük. Mert lehet és sokszor kell úgy beszélni, hogy az emberek füle viszket bele. A „kellemetlen“ beszéd mögött is szív van, s Isten hozza elő majd, hogy milyennek ítéli ezt a szívet. Gonosznak, vagy jóakaratának. Az ember érezzen felelősséget minden szaváért, s legyen alázatos mások beszéde alatt. Mert már az is előfordult, hogy prófétái öltek „a templom és az oltár között“. D. Vagy legyetek jó fák és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert gyümölcséről ismerik meg a fát. Mérges kígyóknak faizalai, mi módon szólhattok jókat, holott gonoszok vagytok? Mert a szívnek teljességéből szól a száj. Á jó ember az ő szívének jó kincséből hozza elő a jókat; és a gonosz ember az ő gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat. De mondom nektek: Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az dtétet napján. Mert a te beszédedből ismertetet igaznak és a te beszédedből ismertetet hamisnak. Bizony, Uram, együtt voltunk valamikor, mese-régen. Régen, mikor még csend lehelte át az Űröket, mikor még senki sem volt, csak Te voltál, vihar mellű Ür, N incs-Több-Olyan, — s a végtelen Mezők selyem füvén fény-habot vetett a milliónyi fény[ folyam. — Mese-rég volt, — „Legyen“-szavad [előtt... (Ó erre csak Te emlékszel, én csak [érzem...) Kezemet fogtad érc-kezeddel: „Szemed szemembe nézzen!“ Ezt akkor még nem tudtam tenni, Szembenéztem a két tündöklő [Nappal.. . (Ú, a fény ezekben ^sohsem apadt) . . . Milliónyi délibáb libegtetett csodalila sugarakat... De aztán, hogy elbámészkodtam, diihödt-éles karmaival elsodort Tőled egy feketetestü, örvénylő, undok vihar ... S olykor, ha itt, ahová lökött, ellepi nap-szemem a szenny, a genny, a vér, a sár, — és semmi nem vagyok már, csak [állat: (rettenetesen sóvárgom Utánad!) a fellegekbe túrok, nyüszítve tíz [körömmel, hogy megfoghassam szikla-váltad!.. ■ Mert hogy’is felejthetném a legszebb t percet: két tündöklő Napot, — honnan a [fény sohsem apad . . . . .. milliónyi délibáb libegtetett csodalila sugarakat. . . DÉR ENDRE Nem védőruha. A megtérés teljes belső megváltozást jelent. Ne gondold, hogy a megtérés védőruha, mellyel veszélyek ellen óvod magad s belül a régi maradhatsz. A hit nem olyan ruha, amit magunkra vehetünk az óember védelmére. Sajnos, túlságosan sok az ilyen védőruhás keresztyén. Miről ismernek rád! Egy alkalommal Dóré Gusztáv, a híres festő, aki illusztrálta az egész .Szentírást is, Európán utazott keresztül s útközben valahol elvesztette az útlevelét. A legközelebbi országhatáron, ahol útlevelét kérték, így válaszolt: — Elvesztettem. Kérem, legyenek segítségemre. Dóré festőművész vagyok. — Azt mindenki mondhatja — hangzott a száraz felelet. — Találkoztunk mi már olyanokkal, akik világhírességeknek mondták magukat. Itt van papír és ceruza. Ha ön Dóré, rajzolja le, hogy igazat mondott. Dóré fogta a ceruzát, kinézett az ablakon s lerajzolta a tájat néhány vonallal. — Most már elhiszem — szólt a vámtiszt. * Találkoztunk mi már olyanokkal, akik keresztyénnek mondták magukat. Miről ismernek rád, hogy az vagy?
