Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-08-07 / 31. szám
Evangélikus Éle* Önellátó egyház Az- evangélikus egyháznak e v'Iági feladatai megvalósításához már szervezett emberi közösséghez hasonlóan, anyagi eszközökre van szüksége. Bár ez a megállapítás magától érthetődő- nek látszik, hangsúlyozása mégsem felesleges, mert az egyháztól solkan tökéletes szegénységet kívánnak. Nyilvánvaló azonban, hogy az egyház feladatait a legszerényebb keretek között sem teljesülheti anyagi eszközök nélkül; ezért tehát az evangélikus egyház vagyonjog1 alanyiságát el •'kell ismer- nünik. Ugyanakkor azonban azt is meg kell ^állapítanunk, hogy a vagyon gyűjtése és igazgatása végső fokon subsidiarius tevékenység. Ez csak eszköznek, mempedig öncélnak tekinthető. Az egyház feladatait sajátos természeténél fogva különben is lelki eszközökkel kell, hogy megvalósítsa. A végső cél: a h télét fejlesztése, nempedig az egyház földi hatalmának a kialakítása. Ettől addig nem kell félnünk, míg az egyház jogi szervezetét^ öncélnak nem tekintjük. A magyarhoni evangélikus egyház az ország területén élő egyházakhoz viszonyítva, szegény egyháznak tekinthető. Ha csak futólag is tekintünk végig az evangélikus egyházi vagyonjog történetén, azt láthatjuk, hogy 1848-ig maga az egyház gondoskodott nagyobbára az összes egyházi és iskolai kiadások fedezéséről. Az 1848: XX. te. megalkotásával azonban lehetőség nyílott arra, hogy a bevett vallásfelekezetek egyházi és iskola' szükségleteit „közálladalmi költségek“-ből fedezzék. Ezt az elvet azonban már a törvény megalkotásakor sem lelhetett szóról-szóra venni, hisz az egyház vagyonjogi alanyiságának a megszűnését jelentette volna. Az állam anyagitámogatásban 1868 óta az evangélikus egyház is részesül. Ez a kezdetben csekély segítség utóbb jelentős mértékben megnövekedett, különösen az iskolák államsegélyével, a tanítók és tanárok fizetéski- egészítésével, 'valamint a lelkész! javadalmak állami kiegészítésével (1894:XIV. te.) Az 1848:XX. te. részbeni végrehajtásaképen az állam a két evangéliumi egyház részére 1906-ban -történt megállapodás alapján (48.848—1906. sz. VKM. r.) évenként egymillió koronával hárommillió koronára emelkedő államsegélyt biztosított az ott meghatározott egyházi és iskolai célokra. Az 1906-ban hárommillióban megállapított összeg nagysága azóta többször változott. Az államsegély a másod k világháború után sem szűnt meg. Erre a háború pusztításai és az evangélikus egyház elszegényedése miatt még fokozottabb mértékben volt szükség. Az egyház legnélkülözhetetlenebb szükségletei kielégítése is nehézségekbe ütközött. Különösen azok az egyházközségek, illetőleg magasabb egy házikormányzati szervek jutottak válságos anyagi helyzetbe, amelyek előzőleg létező vagyonukra támaszkodva, nagyobb terheket vállaltak magukra. Az evangélikus egyház részére b ztosított államsegély összege jelenleg kb. négymillió forint. Ehhez még hozzászámítandók az esetenként kiutalásra 'kerülő 'rendkívüli segélyek, így legutóbb a kormány 750.000 forintos újjáépítési államsegélye. A magyar köztársaság kormányai és a magyarországi evangélikus egyetemes egyház között 1948 december 14-én létrejött megállapodás értelmében azonban a kormány mind a személyi, m nd a dologi, mind pedig az egyéb címen folyósított államsegélyek összegét ötévenként 25% -kai, vagyis kb. egymillió forinttal csökkenti, 1908 december 31-vel ped'g teljesen megszünteti. Az evangélikus egyháznak nemcsak a most említett egyezmény, valamint az egyház elszegényedése, hanem elv' okok miatt is változtatnia kell eddigi anyagi politikáján. Nagy hiba volt már a múltban, hogy az egyház mindent az államtól várt. Am lyen mértékben államsegélyekre építette egyházi* életét, iskoláinak és intézményeinek létét, annyira 'elhanyagolta az ősi protestáns életfenntartó tényezőt: a saját maga anyagi erejét. Szem elől tévesztette azt az igazságot, hogy az egyház szabadsága csak akkor valódi, ha anyagi kötelékek nem zavarják. Az ön enn'arlás elve gyakorlati megvalósításának a kérdését alaposan elő kell készíteni. Jó időben fel kell készülnie az evangélikus egyháznak, hogy szervezetlensége miatt anyagilag össze ne roppanjon. Bölcsességgel fel kell ismerni az evan- gél kus egyház vezetőinek a reális helyzetet és azt az igazságot, hogy az egyház Isten kegyelmén kívül nagyobbára csak önmagára támaszkod- hatik. Addig nem tehető egy lépés sem, amíg az anyagi kérdésiek megoldást nem nyernek. A továbbiakban vizsgáljuk meg azokat a szempontokat, melyeket figyelembe kell venni az evangélikus egyház önfenntartása biztosításánál. M előtt azonban erne kitérnénk, tisztázzuk azt, hogy az egyház milyen forrásokból fedezi anyagi szükségletét. Az E. T. VII. te. 12. §-a szerint erre a cétea szolgálnak: 1. Az előző évi jövedelem feleslege, 2. az egyházközség- vagyonának a feleslege, 3. az egyháztagok önkéntes adakozásai, 4. az egyházközség esetleges egyéb bevételei és végül 5. az egyházi adó. Az egyházi szükségleteket — az államsegélyen kívül — nagyobbára a 'hívekre kirótt szolgáltatások: az egyház: adók fedezik. Éz kétféle lehet: személyi vagy százalékos. A személyi (vagy tételes) adót pusztán az egyházhoz tartozás ténye alapján az egyháztagok vagyoni, jövedelmi és'kereseti viszonyaira tekintettel, esetileg osztálybasorozás útján, készpénzben, egyéb természetbeni szolgáltatásban, avagy munkaszolgáltatásban 'vetik k'. A százalékos adót az egyháztagokra kirótt állami alapadók alapján — lehetőleg készpénzben —, esetleg terményben kell megállapítani. Az egyházi adó mértékét — a pénzügyi anatómia keretei között — maguk az egyházközségek állapítják meg. Vlegyük vizsgálat tárgyává ezzel kapcsolatban először azt, vájjon milyen szempontok szer nt kell az adóztatás 'helyes mértékét és megengedhető legmagasabb halárát megállapítani, utána pedig azt a kérdést, vájjon az egyház önellátásának a kérdése tisztán adókivetés útján megoldható-e? Az adózási teherbírás mértékét, illetőleg az adóztatás helyesnek ítélt határát számos ténvező együttesen alakítja ki. Az egyházközségek pénzügyi viszonyai mellett szerepet játsz k az egyháztagok áldozatkészsége, vagyoni 'helyzete, az adóteherviselés időtartama, a jövedelem- és vagyon- eloszlás, a foglalkozás és kor szerinti tagozódás, a keresők és eltartottak viszonya és nem utolsó sorban az adómorál. Azt azonban, hogy az adóztatás milyen szélső határán következnék be valamely egyházi közűiét gazdasági helyzetének az összeroppanása, általánosságban csak az adófizetők teljesítőképességének a határán túl jelölhetjük meg. Az egyház csak a legindokoltabb esetben mehet az adóztatás 'elméletileg megengedhető legmagasabb határáig, mert a túladóztatást az egyháztagok közvetve vagy közvetlenül megsíny- lilk. Az adóalanyt létalapjában megtámadó adókulcs pedig antiszociális. Bár el kell :smernünk, hogy az egyházi adó jelenlegi mértéke legtöbb egyházközségben magas és az adóalanyok dupla terhelést nem bírnának el létalapjuk veszélyeztetése nélkül, mégis a megszűnő államsegély egy részét pótolni lehetne a kellő óvatosság melleit felemelt adókból. Emellett azonban töké’etesíteni lehetne az adókivetési rendszert, elsősorban a progresszivitás elvének a fokozottabb alkalmazásával, mert a kedvezőbb anyagi körülmények között élő egyháztagok adózóképessége még kellőleg kimerítve n'ncsen. Az adóbehajtási eljárás célszerű megszervezésével is növelni lehetne az adóbevételeket. Az egyházi adó kérdésével kapcsolatban említést kell tennünk az egyetemes adóalapról és az egyházi közalapról. Az egyetemes adóalapot az 1934— 37. évi zshat létesítette az erre a célra nyert és semmiféle más célra el nem vonható állámi hozzájárulásból. Ebből kell a lehetőséghez képest rendszeresen segélyezni a súlyos terhekkel küzdő egyházközségeket. Az egyházi közalapot az 1891—94. évi pesti zsinaton létesítették. Feladata az, hogy a magyarországi 'evangélikus egyház egyetemének fejlődése, megerősödése, vallási, közművelődés: és közjótékonysági intézményeinek felvirágoztatása érdekében, anyagi támogatással való megvalósítását mozdítsa elő, mindazon intézkedéseknek, melyeknek saját körükben való foganatosítására az egyház- községek, egyházmegyék és egyház- kerületek a maguk erejéből képtelenek. A különleges célok között szegény egyházközségek gyámolílása, új egyházközségek és missziók szervezése és fenntartása, egyházi, Iskolai és emberbaráti, nőnevelő és árvaintézetek fenntartása és felállítása, lel- készi nyugdíjintézet szervezése és hasonló célok előmozdítása szerepel. Az egvházi közalap céljaira az E. T. VII. 1c. 36. §-ia szerint m'nden egyházközség évenként és fejenként fizet járulékot az utolsó népszámlálás adatai figyelembevételével. Ezenfelül iaz egyházközség tagjai összes állami alapadójánalk fél százalékát külön erre a célra ki kell róni s a lélekszám utáni járulékkal együtt az évi rendes költségvetésbe kell beleilleszteni. Az egyetemes közgyűlés a hozzájárulást az egyházkerületek meghallgatása után fel is emelhet'. Az egyházi közalap gyarapítására az államsegélyek, a kegyes adományok, a hagyományok az alap kamatai és egyéb az egyházegyetem részéről a közalaphoz csatolt rendkívüli bevételek szolgálnak. Helyesnek látszana az egyházi közalap intézményét egy központi egyházi pénztárrá kiszélesíteni a nehéz anyag-' viszonyok között élő gyülekezetek támogatására. A Finnországban 1941-ben létesített hasonló intézmény: a kükön keskusrahasto (kyíkans centralfond) eredményesen működik. A törvény rendelkezése értelmében (1. Lag om kyrkans central- fond, Given I Helsingfors den 5 dec. 1941.) a gazdagabb gyülekezetek nagyobb, a szegényebbek kisebb összegeket fizetnek a központi pénztárba. A fnn egyházi központi alapot a következő címen befolyt összegek gyarapítják: 1. Az államtól nyert pótlékok, valamint az erre a célfa rendelt ösz- szegek; 2. a gyülekezetek 'adóbevételeiből, erdőik eladásából és kamatbevételekből nyert összegek; 3. a központi alap kamatai és egyéb bevételei; 4. a végrendelet, ajándékozás vagy más hasonló módon befolyt ösz- szegek. Részletes szabályokat találhatunk a gyülekezetek részéről fizetendő járulékok meghatározásának módjára, a segély szétosztási eljárásra, valamint a központi pénzkezelésre és az ezzel kapcsolatos kérdésiekre. A k'.rkon keskusrahasto mintájára létesítendő intézményt a magyar viszonyoknak megflelelőleg akként kellene megalkotni, hogy a központi pénztárból csak az egyházközségek másként nem fedezhető kiadásait lenne célszerű kiegészíteni. Ha ugyanis az egyes egyházkormányzat' szervek teljes bevételeit egyesítenék és ezt osztanák szét, ez feleslegesen bürokratizálná az eljárást lés ez esetben az egyházközség anyagi autonómiájának az elvét is fel kellene adnunk. Már pedig az E. T.-nek az egyház háztartásáról szóló VII. te. 1. §-a általános elvként állapítja meg, hogy az egyes egylházkormány- zati szervek az országos és egyházi törvényeknek és felsőbb egyház! hatóságok törvényes intézkedéseinek a korlátái között, 'vagyonukkal önállóan rendelkeznek és ezek között a szükséges jövedelem előteremtéséről és hovafordílasáról, valamint a háztartás kezeléséről és ellenőrzéséről önkormányzati jogkörükben szabadon intézkednek. Egyházikormányzati szerveinket pénzügyi autonómiájuktól megfosztani nem lenne helyes, mert ezzel az evangélikus egyházi alkotmány egyik alapvető demokrátikus elvét sértenénk meg. Az azonban elkerülhetetlennek látszik, hogy az „egymás terhét hordozzátok . ..“ krisztusi parancsnak megfelelőleg közös áldozat- vállalással egy magaisabb cél: az evangélikus egyetemes egyház fennmaradása érdekében korlátozzuk — a szükséghez mérten — az egyház pénzügyi autonómiáját. Be kell látnunk, hogy az egyház jövője az egyház szervezettségétől, felkészültségétől és munkabírásától függ. Az egyházi központi pénztárba fizetendő összeg egyházközségenként való meghatározása elölt, sőt általában az egyházi vagyonjogi kérdések rendezése előtt egyházközségenként pontos adatfelvételre lenne szükség az adóalanyok számáról, az adókulcs nagyságáról, az egyháziközségre eső államsegélyek nagyságáról, vagyis a legfontosabb egyházi vagyonjogi kérdésekről. Ezeket az adatokat egyház- kerületenként egyesítve, pénzügy' szakemberekből álló egyetemes bizottságnak kellene feldolgoznia és kiértékelnie. Célszerűnek mutatkozna, ha az egyetemes egyház áttanulmá- nyoztatná a külföldi evangélikus egyházak háztartási jogszabályait. Az egyházi központi pénztár élet- rekeltésénél természetesen nagy óvatosságra és hozzáértésre volna szükség azért is, hogy az admin'sztráció rugalmasságát és az egész országos apparátus kifizetődő működését biztosítani lehessen. Az egyházközségi adón, mint legfontosabb egyházi bevételi forráson kívül, az egyház: szükségletek az egyháztagok önkéntes adakozásaiból és az egyházközségek esetleges egyéb bevételeiből volnának kiegészít,hetők. Az E. T. VII. te. 12. §-ában felemlített egyéb bevételi források gyakorlatilag alig jönnék számba. Az egyháztagak önkéntes adakozásai az egyházi bevételek között nem hanyagolhatok el. Nem lenne azonban helyes a majdan elmaradó államsegélyek helyett kizárólag az egyháztagok önkéntes adományaira vagy csak külföld'' segélyekre támaszkodni, meri ez az egyház helyzetét teljesen bizonytalanná tenné. A gyűjtések eredményesebb megszervezésével, továbbá az egyházi közigazgatási illetékek mérsékelt emelésével is szaporítani tudnánk bevételeinket. Az egyházkormányzati szervek nem utolsó sorban fokozottabb takarékoskodással j sokat segíthetnek vagyoni elesettségükön. Igaz, hogy ez csak negativ megoldás, de sok lehetőség van itt is. Hogy másra ne utaljunk: az egyházi közigazgatás racionalizálásával is jelentős kiadásokat takaríthatunk meg. Igaz, hogy isok tekintetben a terhek növekedésével lehet számolni mint pl. a lelkészek jogállásának rendezésével kapcsolatban a kollektiv fizetés elvének várható alkalmazásával, vagy az egyházegyetem fenntartási terheinek az egyházmegyékre való áthárításával stb., másrészt azonban az adófizető egyháztagok teherviselési képességének és áldozatkészségének a megerősödését is várni lehet. Fejtegetéseimben 'gyekeztem — ha csak nagy vonalakban is — azokat a megoldási módokat felvázolni, melyek segítségével az evangélikus egyház számára biztos anyagi egzisztenciát tudunk teremteni: önellátó egyházzá tudjuk kiépíteni. Világosan áll előttem, hogy az egyház szükségleteit csajk akkor tudjuk önmagunk kielégíteni, ha megnövekszik felelősségérzetünk és áldozatkészségünk az evangélikus egyház irányában. Tervszerű munkával erősíteni kell az egyházi öntudatot és az egyházat a hívő evangélikusok gyülekezetévé 'kell kiépítenünk. Tudatossá kell tennünk, hogy egyházunk anyagi veszélyben van és minden erőforrás* mozgósítására szükség van. Másrészt azonban mindenkit meg kell nyugtatnunk, hogy felesleges aggodalma^odásra ok nincsen, mert átgondolt pénzügyi politikával leküzdhetjük a nehézségeket. Igaz, hogy az evangélikus egyház minden rétege fokozottabb mértékben lesz próbára téve, de ezt a megterhelést Isten segítségével ki fogja álln: és az egyház ereje lélekben is meg fog erősödni. Dr. Bnleratzky Lóránd Angol lap a magyar proleslanlizmusril Az S. Ewans szerkesztésében megjelenő Religion and the People című angol folyóirat hosszabb cikket közöl a magyar egyházakról. Részletet hoz Bereczky Albert áldozócsütörtöki rádióprédikációjából. Ismerteti a református egyházban folyó evangelizációs munkát és annak belső problémáit. Foglalkozik az evangélikus egyház nyári konferenciáival és Szi- monidesz Lajos tábori püspök beiktatásával. Végül a Szabadegyházak híreit közli. Ismertetését így fejezi be: „A magyar protestantizmus, amely megszabadult az individualizmustól és az elzárkózástól, olyan erővé tett, amellyel a világ keresz- tyénségnek számolnia kell“. 3 Helyreigazítás A f. évi július 31-i számunkban megjelent „Beszámoló a pilisligeti lelkészkonferenciáról" c. cikkünk II. részének első és második bekezdése közötti rész technikai okokból kimaradt. Alább közöljük: Idő, történet, Isten országa .. . Az ezt közvetlenül megelőző mondat így hangzik: „Inngn kiindulva az „idővonal“ mindkét irányban végtelen; vagyis a végtelen idői lét Istennek tőle elválaszthatatlan határoz- mánya.“ Már ebből kitűnik, hogy a keresztyén időfogalomnak a plátoni idealisztikus időfogalommal semmi összefüggése sincs. Platon szerint ugyanis (— bár a világ alakulása az „időben“ történik —) az idő nem örökkévaló, hanem a világgal együtt keletkezett; létrehozója; a „jó ideája“, amit Platon Istennel azonosít. A „platoni Isten“ létét a mozdulatlanság, időfelettiség, időtlenség jellemzi. De a keresztyén időfogalomhoz azon az úton sem juthatunk el, hogy valami modern időfogalmat keresztyén vonatkozással kapcsolunk össze. Magának az ószövetségi és újszövetségi kinyilatkoztatásnak a világában kell a kérdést megközelítenünk. Az Újszövetség az „idő“ fogalmának megjelölésére két kifejezést használ: az egyik a meghatározott időpontot, terminust megjelölő „chairos“, a másik á meghatározott vagy meghatározatlan terjedelmű idő-kiterjedést, időfolyást, tartamot megjelölő „aion“. Ez utóbbi megjelölése fejezi ki azt, amit (— mint a keresztyén időfogalomban lévő tartalmat —) végtelen időfolyásnak, végtelen tartamnak mondhatunk. Az ószövetségi embernek lényegileg van már képzete a végtelen időfolyásról: nem csupán a kinyilatkoztatásnak emelkedő idővonalban történő eseményeiről szól, hanem arról az örök' időfolyásról is tud, melynek három történeti alapját különbözteti meg: az első etap a teremtés előtt lefolyt meghatározatlan tartamú (végtelenből jövő) idő, a második a leremtéstől a pa- ruziáig (a messiási üdvkor beköszöntőig) lefolyó idő, a harmadik pedig a paruziától az új aionig terjedő idő. Az is nyilvánvaló ebből, hogy az ószövetségi ember időfogalma teo- centrikus jelleggel bír. A zsidó értékelésnek ezt a hármas tagozódású idővonalát az Újszövetség bizonysága szerint egy második, egy „Krisztusi idővonal“ keresztezi és korrigálja. Ezzel nem egy „új aion“ tör be, hanem egy új idővonalbeosztás érvényesül. A kereszteződés, vagyis a „közép“: Jézus Krisztusnak „botrán- kozást“ kiváltó keresztje és feltámadása. Az Ószövetség erre a „közép“- re készít elő. Az egész Ótestamentum Krisztusról való bizonyságtevéssé válik. Az egész üdv-vonal: Krisztusvonal. Az üdvtörténeti jövendő is a Krisztusra vonatkozik. Az őskeresz- tyénség tényleg nem egy olyan Krisztust (Messiást) vár, aki majd eljön, hanem, aki már eljött. Az üdvtörténet célja is Jézus Krisztus. Az egyházban munkálkodó Szentlélek a jelenben való „előzetes megvalósulása“ annak, ami az idők végén majd nyilvánvalóan teljesedik be. Az üdvkorszakok „egyszerisége“ ebben áll. Jézus Krisztus végső beteljesedésének, győzelmének itt a Földön kell végbemennie. Ezért a „jelenre“ vonatkozólag mindig áll, hogy az az utolsó óra a vég előtt. Az egyház a „jelen“ és a „jövő“ közötti feszültségben él. A „jövel Uram Jézus“ ezt a feszültséget fejezi ki; egyfelől ugyanis lanubizonyság ez arról, hogy Jézus eljön, de ugyanekkor kérés is, hogy jöjjön. Mivel az eschatológikus idők elérkezésének jelei megvannak, a missziói parancs teljesítése fokozottan, égetően szükséges. Egész igehirdetésünk valamiképpen vonatkozásban legyen Jézus Krisztusnak hozzánk való jövetelével! A fóti hitmélyítő konferencia öt napjának (aug. 14—18) ellátási díja 25 Ft, 1.5 kg kenyérliszt, V« kg fehérliszt, 15 dkg zsír, öt tojás. Ezen felül előre beküldendő 5 Ft jelentkezési díj a „Budai evang. egyház 40.477. sz.“ csekkszámláján. Jelentkezés, érdeklődés: Budai ev. egyház, I., Táncsics M.-u. 28 (jelentkezés okvetlen szükséges).
