Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-07-16 / 28. szám
XIV. évfolyam 28. szám Egyes szám ára 60 fillér ÉLIK 1949. július 16. A Z ORSZÁGOS LUTHER- SZÖVETSÉG LAPJA Emberséges ke Ez a szokatlan cím látszólag magátólértődő igazságot hirdet. Persze, hogy emberséges a keresiz- tyénség! Hiszen egy embertelen keresztyénség képtelenség volna. Ez így is van; azonban a történelem, sajnos, azt mutatja, hogy volt már embertelen keresztyénség. Gondoljunk csak az inkvizícióra, a gályarabokra! A címben foglalt igazság követelmény, amit — akármilyen magátólértetődőnek is tartunk —, meg kell valósítanunk. Mit akarunk ezzel mondani, amikor most már felszólítás formájában tűzzük ki témánkat; emberséges keresztyénséget! Igehirdetésünk, keresztyén tanításunk tárgya nem az ember, hanem az Isten. A teológia: Istenről való beszéd, tudomány. Az ember magában nem lehet tartalma és tárgya a keresztyén gondolkodásnak és beszédnek. Hiba volt, valahányszor az ember önálló témává lett az egyházban, pedig megesett nem is egyszer. A pietizmus felfedezte a vallásos embert, a felvilágosodás az okos embert. Mindkettő óhatatlanul végül is minden dolgok mértékévé az embert tette. Így születtek meg azok aiz egyházi énekek, amelyek nem Isten nagyságos dolgait magasztalják, hanem az ember bűneit — vagy erényeit lajstromozzák. Milyen más az apostoli hitvallás látószöge: két emberről szól csupán, Máriáról és Pilátusról. Az egyik szülte, a másik megölte Jézust. Mindkettő eszköz csupán annak kezében, aki őket s mindnyájunkat meg akar szabadítani „bűntől, haláltól és az ördögnek hatalmától“. A szentírás akkor, amikor az embert a másik emberrel szembeállítja mondanivalóit egy fogalomba sűríti: felebarát. Ezt a leckét kell nagyon jól megtanulnunk, mert ebben sántít erősen a keresz- tyénségünk. Ezért kell sokszor azt a kemény ítéletet mondani róla, hogy embertelen. Mert kicsoda a felebarát? A másik ember, akit Isten elém s mellém rendelt, akinek igénye van reám, akinek tőlem kell kapnia mindent, s akivel Isten általam akar találkozni. Két hibát szoktunk itt főként elkövetni. Az egyik, amikor feltesszük a farizeusi kérdést: kicsoda az én felebarátom? Amikor ez a kérdés elhangzik, már régen rossz úton járunk. Az irgalmas samaritánus példázata világosan felel: mindenki; s főleg azok, akiket cca ke- vésbbé tartanánk annak. A templomkerülők, a „hitetlenek*1, ellenségeink, más nemzetek fiai. Vigyázz, mert mindenki, akit kevés hajlandóságod van szeretni, fokozott mértékben a te felebarátod! Nemcsak a felebarátban válogatunk, mint a vadkörtéiben, hanem a felebarát igényeiben is. A lelki igényeket hajlandók vagyunk elismerni, a testieket kevésbbé. Azt bölcsen tud juk, hogy Isten akarata minden emberrel az üdvösség. Valóban, azért élünk, hogy alkalmunk legyen a számunkra eltett üdvösséget Isten kezéből elfogadni. Minden egyéb, ami a földi éleiben történik, nem lényegtelen ugyan, de mindenesetre ennek a nagy célnak van alárendelve. S mindezt magábaöleli Isten dicsőségének fénybúrája: végül is minden azért van, hogy megmutatkozzék Isten dicsősége s Isten legyen minden mindenekben. Mármost ezt jól tudjuk így s jó is ha ezt így tudjuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy semmibe vehetjük felebarátunknak azokat az igényeit, amelyek a nagy céllal, atz üdvösséggel — legalább is látszólag —, vajmi kevés összefüggésben vannak. Mi jól tudjuk azt, hogy a tékozló fiúnak legégetőbb Ínsége nem az éhség volt, nem a rongyai, nem is a szégyene és társadalmi kivetettsége, hanem az, hogy emésztette a honvágy az atyai ház után. De ez nem jelenti azt, 'hogy már most jogunk van a világ tékozló fiait — s ki nem az közülünk?! — élelem, ruha s jó szó nélkül hagyni! Az irgalmas samaritánus először bekötözte a sebesültet s fedél alá vitte. Azután — bizonyára —, hirdette neki Isten kegyelmét is. De jaj lett volna neki, ha először prédikált volna! Isten mentő szere- tetét az irgalmasság, türelem, szívesség, áldozatkészség nagyon gyakorlati, nagyon anyagi, nagyon hétköznapi aprópénzre — s gyakran sízószerint is aprópénzre! — kell felváltanunk. Jelek ezek, amikben — ha Istennek úgy tetszik —, majd meglátja felebarátunk Isten szeretetének nagyobb csodáit is: a keresztel és a húsvéti üres sírt. De ha nem látja meg —, nem reánk tartozik. S jaj nekünk, ha azért tesszük, azzal a hátsó gondolattal, hogy lássa meg! A keresztyén szeretet nem térítési csapda. Nem a befogadó báránykát kell szeretnünk az emberben, hanem a felebarátot, akinek a szeretettel adósai vagyunk, mindentől függetlenül. tekintet nélkül az előzményekre és a következményekre. Egészen komolyan kell vennünk az embert, minden embert és az egész embert kell komolyan vennünk minden igényével, azokkal is, amiket mi talán nem tartunk elsőrendűnek. Isten nemcsak a felebarátom lelkét, hanem a cipőjét és a mosolyát is számonkéri tőlem, mert — s ezt kevesen tudjuk —, Isten csak egész embert ismer s olyasmit, hogy emberi lélek külön, nem ismer! Az emberséges keresztyénség: a feltétel, tekintetek és kikötések nélkül való seretet keresztyénsége. Még dogmatikai feltételek sem köthetik meg a kezemet akkor, amikor a szeretetet gyakorlom. A papot és a lévitát dogmatiai gátlások kötötték — állítólag. A samaritá- nusnak nem voltak ilyenek. Ha csak ezt a példázatot alaposabban elolvastuk volna, nem aggályoskodtak volna annyit némelyek öt esztendővel ezelőtt azon, hogy vájjon ki lehet-e állítani ama bizonyos, nem egészen szabályszerű keresztleveleket! Isten feltétel nélkül kívánja kegyelmét. Tőlünk is azt várja, hogy feltétel nélkül szeressük felebarátunkat s így szolgáljunk neki. Érdekes, hogy éppen azok szoktak válogatni a felebarátKis bőröndökkel és útiruhában mosolyogva beszélgetnek az utasok hozzátartozóikkal a Dorottya- utcai Maszovlet-irodában s várják az autóbusz indulását, mely a repülőtérre viszi utasait. Diplomatákat és üzletembereket egyaránt látunk itt s idegen nyelvek szavai zsongnak a levegőben. Itt az egyiptomi ügyvivő kreol arca tűnik fel, amott pirospozsgás arccal fújja valaki a füstöt egy szép szőke szivarból. Bőröndeket raknak a mérlegre s látják el súlycédulákkal. Szolgálatkész alkalmazottak rakják fel az autóbuszra. Dr. Reök Iván egyetemes felügyelő és dr. Vető Lajos püspök is itt beszélgetnek hozzátartozóikkal, míg el nem hangzik a felszólítás, hogy indul az autóbusz, be kell szállni. A Budaőrsi-út felé tartunk már, amikor Vető püspökkel beszélgetni kezdünk utazásuk felől. — Mi indított arra, hogy Genf be menjetek? — tesszük fel az első kérdést. — Ez év áprilisában tett párisi utamon keresett fel a Lutheránus Világszövetség egyik főtitkára: Dr. Steward Hermann s hívott meg Genfbe a magyarországi evangélikus egyház s a Lutheránus Világ- szövetség közös ügyeinek megbeszélésére. Az én utamnak ez a meghívás az elindítója. Örülök annak, hogy nem sokkal ezután az új egyetemes felügyelő is kapott meghívást s így együtt mehetünk. Régen készülünk miár, de közbejött, jórészt technikai akadályok miatt kénytelenek voltunk mindmáig halasztani. — Kikkel és milyen ügyekben folytattok kint tárgyalásokat? — Főképpen Michelfelderrel és az említett St. Hermannal kívánunk tárgyalni főképpen azért, hogy az utóbbi időben kissé megingott közvetlen jóviszonyt egyenesbe hozzuk. Erre határozott jóreményeink vannak. Valamint a másfél év óta befagyott segélyforrások felszabadítása ügyében igyekszünk lépéseket tenni, amire a püspökök s az egyház vezetősége felhatalmazást is adott. — Hangsúlyoznom kell — folytatja szavait Vető püspök —, hogy nekik éppúgy szívügyük a velünk való eredményes tárgyalás, mint nekünk. Ütjük külső körülményeiről beban és a szeretet alkalmaiban, akik a feltételnélküli kegyelmet is aggályosnak tartják. Az emberiesség, a humanitás jelszavát a történelem minden valamire való szellemi mozgalma a zászlójára írta. A keresztyénségnek magától értődőén kell emberségesnek lennie s etekinletben mindenszélgetve megemlíti, hogy a magyar kormánykörök messzemenő támogatása tette lehetővé, hogy útra kelhettek. Repülőgéppel kellett indulniok, mert a hét elején Michelfeldértöl értesítés érkezett, hogy ő 9-én már útra kell Géniből Amerikába, így vonaton már nem érték volna el. A vele való személyes tárgyalás pedig elsőrendű fontosságú. Kint a repülőtéren hatalmas üvegfalú várócsarnokból, kényelmes fotelekben ülve nézzük, hogyan indulnak egymásután a gyönyörű acélmadarak. Indulásuk előtt dr. Reök Ivánnal itt sikerül pár percet még beszélgetnünk. Az állandóan mosolygó, jóreménységgel és bizalommal telt egyetemes felügyelő útjának belső céljáról beszél. — Utam legfontosabb belső teendőjét abban látom, hogy igyekezzek kiigazítani a magyar- országi evangélikus egyházról kint kialakult helytelen, egyoldalú és hamis képet. Nem látom nehéz feladatnak, mert jószándékú embereket nem nehéz meggyőzni. Persze a rosszindulat ellen meddő minden erőfeszítés, de bízom abban, hogy ilyennel nem lesz dolgunk. A Magyarországra érkező külföldi protestáns vezető férfiakkal volt alkalmam sokszor behatóan beszélgetni. Meggyőződtem arról, hogy a magyar protestantizmus helyzetét a legtöbben tévesen ítélik meg. Nem tudják például kellőképpen felmérni annak a jelentőségét, hogy a félmilliónyi magyar evangélikusság túlnyomó rómi. kát. tengerben él s tőlük évszázadokon át szenvedett kemény elnyomást. Ha a gályarabság és az eretnekégetés ki is ment a divatból, de a szellemi befolyásolásnak és elnyomásnak minden módszere érvényesült. Mindenki ismeri a reverzális-kérdés fájdalmasan magyar specialitását, amely fojtogatta s még ma is fojtogatja a magyar protestantizmust, de kevesen mérték fel, milyen hihetetlen szívóssággal nyomták el protestáns értékeinket a lényegében feudális rendszerű katolikus egyház, főuraik' s a politikai hatalom annakidején túlnyomórészt katolikus birtokosai. Nem véletlen az, hogy a 48-as szabadságharc az evangélikus Kossuth és az evangélikus Petőfi' szellemi irányítása kit felülmúlnia. Az, amiért úgy hisszük e világra küldettünk, ezen túl és felül kezdődik. Vigyázzunk, hogy amikor a hitünk szerint többet, a legtöbbet, az evangéliumot akarjuk hirdetni, a kevesebben: az emberiességben is híjával ne találtassunk. Groó Gyula alatt állott. A 18-as forradalomban s az 1945-ös felszabadulás utáni újjászületésben éppúgy, mint ahogy minden szellemi, politikai, társadalmi szabad megmozdulás étén, amiből szabadság, emberszeretet fogant, protestáns vezetők voltak a fáklyahordozók. Az evangélikus egyház mostani állásfoglalása sem tekinthető egyébnek, mint önmagunkratalá- lásunknak. Nyíltan megmondhatom, hogy mind az evangélikus lelkészi kar túlnyomó többsége, mind pedig az egyházunkban szolgáló laikus munkások és egyházi vezetők felismerték azt, hogy ebben a jelenvaló világban kell Isten igéjét hirdetnünk. Számunkra a vallásszabadság nemcsak azt jelenti, hogy szabadon és hamisítatlanul, kompromisszumok nélkül hirdethetjük Isten igéjét, hanem azt is, hogy sor kerülhet az evangélium mélyebb igazságainak feltárására. Jézus Krisztusnak ú. n. kemény beszédeit, az evangéliumnak az emberi méltóságra, a lelki ismeretszabadságra, az Isten előtti felelősségre való utalását most végre drámai nyíltsággal és őszinteséggel lehet belekiáltanunk a világba. Reménytelenül tévednek azok, akik azt hiszik, hogy az egyháznak a napi politikai! feladatokban, a társadalmi, gazdasági, politikai rendszerek kialakításában van aktív szerepe. Az egyház tudomásul veszi és kell, hogy vegye a Római levél alapján a hatalmat, tehát nem támogathat semmiféle ellenszegülést. A tudomásulvétel után higgadt körültekintéssel kell megállapítani, hogy a világban folyó átalakulások progresszívek vagy regresszívek s amennyiben a protestantizmus mindig szenvedett a regresz- szív reakciós folyamatok túlsúlyától, mint ahogy szószerint köny- nvet és vért ontott a szentszövetség s az ellenreformáció ideje alatt, úgy most szívből és őszintén kell örülni a fejlődés kibontakozásának. K. * Vető Lajos püspök és Reök Iván egy. felügyelő genfi megbeszéléseiről repülőpostával értesítések érkeztek. amelyek arról szólnak, hogy a tárgyalások igen kedvező mederben haladnak és egyházunk szempontjából nagyon jó kilátásokkal kecsegtetnek. Az evangélikus egyház vezetői Svájcban Július 7-én reggel Dr. Vető Lajos püspök és Dr. Reök Iván egyetemes felügyelő Genfbe utaztak
