Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-07-16 / 28. szám

■ Evangélikus Elet a z áramlatok között Az egyház Hromádka J. L. professzor, a prágai egyetem tanára, a vi­lághírű protestáns teológus ezen a nyáron tölti be 60-ik életévét. A Krestanská Revue egy teljes számban ünnepli ezt a fordulót, méltatva Hro­mádka munkásságát komoly 1 cikkek egész sorában. Az aláb­biakban Hromádka professzor egyik cikkét ismertetjük, amit a jelzett havi folyóirat egyik számában közölt. Benne az ér­deklődés középpontjába ke­rült katolikus kérdéssel kap­csolatban egy higgadt, mérv­adó cseh ember hozzászólását olvashatjuk, de a világban élő egyház kérdései is alapvető módon bontakoznak ki. I. Nemzetközi vonatkozással kezdi cikkét, utalva a párisi békeértekez­letnek egy katolikus papok által alá­irt beadványára, melyben elítélik azt a hamis beállítást, mintha a keresz- {yénség össze volna nőve a nyugati civilizációval, a gyarmati politikával, a kizsákmányolással s a fasiszta anti­szemitizmussal. A haladó katolikus- ság új hangját látja ebben s rátér a cseh helyzetre. 1949 május 19-én a prágai rádió­ban dr. Fial a József prágai lelkész beszélt. Hivatkozott az összes ese­tekre, amikor a cseh népi demokrá­cia vezetői világosan kifejezésre jut­tatták azon szándékukat, hogy meg akarják javítani az egyházzal való kapcsolatukat, szoros együttműkö­dést kívánnak és kölcsönös meg­egyezést. A hívők úgymond — nem értik, hogy mindeddig miért nem ke­rült sor a megegyezésre és kérdezik, vájjon kinek az érdeke a meg nem egyezés. A róm. kát. egyházban régóta harc folyik akörül, hogyan egyezzék ki az egyház a világban előadódó politikai és szociális változásokkal. Nemrégi­ben megírtam, hogy az egész keresz- tyénségnek jövő történelmi feladata — emberileg szólva — azon fordul meg, hogy a katolikusáig hogyan birkózik meg a mai lelki, kulturális és politikai világproblematikával. A katolikus egyház helyzete belsőleg nehezebb, mint bármely más egy­házé. Mert belsőleg is, külsőleg is a szónak jó és rossz értelmében egyaránt a (ggpolitikusabb egyház. Magán viseli az idők örökségét, ami­dőn régi formájában nevelője és ta­nítója volt az európai népeknek. A katolikus egyház adta a végső szankciót az uralkodóknak és egye­temeknek, biztosítéka volt minden földi tekintélynek, jogi és erkölcsi rendnek. Ez a római birodalom bu­kásától a reformációig végzett fel­adat kétségtelenül nagy történelmi feladat volt. De az, amit a katolikus egyház Róma által vezetve végzett történelmi vonatkozásban és külső szükségből, behatolt dogmatikai, ká­noni és teológiai felépítményébe is. Elhagyta az isteni jog területén való működését s azonosította magát bi­zonyos történeti, társadalmi alakulá­sokkal. Megterhelte magát földi ér­dekekkel és sok tekintetben elvesz­tette lelki felsőbbségét, amelynek se­gítsége nélkül pedig Krisztus egy-, háza nem harcolhat ebben a vi­lágban. Minden egyház, amely szorosan összenőtt a társadalmi formákkal és kultúrjelenségckkel, abban a veszély­ben van, hogy elveszti lelki szabad­ságát, rugalmasságát, dinamikai nyílt­ságát a jövőt illetőleg és a hagyomá­nyok őrévé, a múlt konzervátorává s a jelen eseményeinek bizalmatlan szemlélőjévé válik. Ezáltal válik min­dig minden olyan politikai áramlat­nak és társadalmi törekvésnek tá­maszává, amely leginkább igyekszik megőrizni a múlt hagyományait és megfékezni a leghatározottabban a változásokat, — azokat is, amelyek alapjában véve feltartóztathatatlanok. II. Ez az összes egyházakat érinti. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a protestáns egyházak abban a kor­ban nőttek ki, amidőn a középkor letűnőben volt az új városi és pol­gári (burzsoá) törekvések előtt, va­lamint, hogy kapcsolatban voltak a protestáns egyházak a haladó po­litikai törekvésekkel, amelyek év­századokon keresztül vívtak harcot a régi életforma ellen, a feudális és arisztokratikus rendszer ellen. A protestáns egyházak is éppen ma élik át történelmük legmélyebb krí­zisét. Mert az egész világ annak a változásnak a központjában áll, amely a protestáns reformáció ha­tékony közreműködésével jött létre. A szabadságnak, türelmességnek, demokráciának újkori antifeudális, liberális fogalmai és rendszerei alap­jaikban rázatnak most meg s azt, ami bennük állandó, emberileg ne­mes és erkölcsileg nélkülözhetetlen, újból ki kell harcolni és be kell il­leszteni az új társadalmi és politikai formákba. A protestáns egyházak és hí­veik csak részben veszik ezt tudomásul. Egyébként el van­nak gyengítve azáltal, hogy a történelemnek az a kora, mely velük oly szorosan összenőtt, tűnőben van. Csak kevesek előtt világos, vájjon a végén, vagy az elején vagyunk-e. Mi­nek a végén? Minek az elején? Lehetetlenség és képtelenség ezekre a kérdésekre felelni. Ez ckoz annyi nyugtalanságot, ta­nácstalanságot és gyakran re­ménytelenséget a protestánsok között is. A róm. kát. egyház helyzete még sokkal kúszáltabb, mint a protestán­soké. Kúszáltabb és nehezebb is. Mindenekelőtt azért, mert a történe­lemben elfolyt és magamagának utolsó tekintélyévé vált. Elvesztette rugalmasságát és önkritikájának sza­badságát. Megfosztotta tagjait attól a képességtől, hogy a külső történel­mi eseményekre arról a magaslatról nézzenek, amelyen Jézus Krisztus, a történelem és az egyház ura áll, aki ura minden pápai és állami rendel­kezésnek. A római egyházban!, annak mai szerkezetében hiányzik az, amit páli egyházi motívumnak nevezhe­tünk. A katolikussá^ magán hordoz­za a péteri tradíciónak akadályát és terhét. Péter erősen kötve volt Iz­rael földi hagyományai által. Nem tudott megszabadulni a zsidp törvény bilincseiből és kénytelen volt Pál feddését is elszenvedni belső megkö­töttsége, törvényeskedése és őszinte­ségének hiánya miatt. (Gál. 2.) Pál ugyan sohasem találkozott Krisztus­sal testben, de függetlenült a zsidó hagyományoktól, a világtól és a sa­ját dicsőítésétől. Mindezt a megfeszí­tett Kisztus által. Annak, hogy a ró­mai egyház Pétert az apostolok csal­hatatlan fejedelmének és Krisztus helyettesének nyilvánította s hogy az ő utódainak mondott római püspö­kök abszoíut tekintélyt tulajdonítot­tak maguknak a földöm, áldatlan kö­vetkezményei voltak. Nőtt az egyház bűnbánat nélküli öntudata és a föl­di, történeti élettel való kapcsolata belsőleg rabszolgává tette. A katolikus teológusok akármi­lyen vonalat húznak is az isteni, megszentelt élet és a világi élet között az egyházban, akárhogyan gondolja is a pápa, hogy tekin­télye van a hit és erkölcs fölött a világon, minden földi abszolu­tizmus szabadság hiányában, sa­ját rabságában végződik és ab­ban, hogy az idők jeleinek felis­merésére alkalmatlan. A római egyház rabszolgájává lett a vi­lágnak éppen azáltal, hogy ma­gához ragadta azt a tekintélyt, amely egyedül Istennek s az Ö Fiának tulajdona. Aki egy kissé kiismeri magát a katolikus újkori filozófiai törekvé­sek történetében és a helyes teológiai módszerben, az tudja, milyen nehéz volt a katolikus gondolkodik számá­ra az utolsó három évszázadban le­győzni a skolasztikus örökség ter­hét és összehangolódni közvetlenül és szabadon — (szabadon a szónak belső értőimében) — az emberi élet örök és kanikrét kérdéseivel. A pá­pai tekintélynek növekvő egyedural­ma megkötötte és meggyengítette azoknak a gondolkodóknak és lelki- pásztoroknak a látását, — akik tisz­tában voltak egyházuk és az emberi értelem gyengeségével és akik vágy­tak az egyház javítása után az apos­toli gyülekezet szellemében. Mennyi élénk teológiai igyekezetét fojtottak el a katolikusok között a felvilágoso­dás és romantika korában, hogy megőriztessék a régi, metodtikailag és lényegileg már terméketlen sko­lasztikus rendszer! Ma is nem egy új, termékenyebb katolikus kísérlet, amely arra törekszik, hogy megta­lálja a kiutat a tévedésekből, jelent a katolikus egyház számára nehéz­séget. A régi skolasztikus rendszer súlya nagyobb, semhogy ellensúlyoz­ni lehetne részletmunkákkal. A hiva­talos római egyháznak egész menta­litása sokkal jobban összenőtt a régi rendszerekkel, semhogy befolyást en­gedne azoknak, akik látják a régi vi­lágnak múlását és kezdeményezni kívánnak az újjáépítésben. A római egyház még nem szabadult meg a feudális tündöklés kísértésétől és máris kiegyenlítést kell találnia az új történeti szituációval, amidőn a liberálisan burzsoá világ süllyed a saját gyöngesége következtében s helyet követelnek a nem általuk ne­velt forradalmi elemek. Valamikor védte a liberális polgárságot, ma pe­dig gyakran a széteső burzsoázia legkétesebb törekvéseire támaszko­dik. Milyen nehéz legalább megközelí­tőleg megállapítani, hogy mire van szüksége politikai és szociális téren a felfordult világnak és hogyan le- netne megoldani az emberi társada­lom legnehezebb kérdéseit! Nem elég a teoretikusan kigondolt pro­gram (bár általánosságban szüksé­ges), hanem meg kell figyelni a tár­sadalmat megrázkódtató okokat, hogy az adott körülmények közepet­te mit kell tenni, a történelmi hely­zetre nézve meg csoportok a legalkal­masabbak kiküszöbölni az általános társadalmi (hiányokat és betegségeket s úrrá lenni a nemzetközi katasztro­fális folyamat fölött. Ismétlem, nincs itt szó ideális és minden tekintetben kielégítő megoldásról, sem arról, ami nekünk „megfelel“ és ami nekünk tetszik. Arró'l van szó, hogyan le­het a mai világingás közepette a sze­rencsétlen emberiségnek nyugalmat, szebb rendet és hatékonyabb segít­séget hozni. A katolikus egyház éppen azért éli krízisét, mert a hierarchiának és a papságnak nagy része, élén a pápával — de a laikusoknak is egy része — mar néhány év­tized óta kétes lappal játszik. Midőn a burzsoázia bukása fo­lyamatában döntő harcát vívta a fasizmus, a szocializmus és a kommunizmus, a római egyház a harcban mindig a fasizmus ol­dalára állt. Engedte, hogy fel­szívódjanak benne azok az or­vosság-pótlékok, melyekkel a fa­siszták akarták gyógyítani a li­berális társadalom hiányait és betegségeit, lelki közömbösségét, gazdasági kizsákmányolását stb. Ameddig a csoportok normális demokratikus eszközöket hasz­náltak a harchoz, a katolikus hivatalos körök megőrizték, ha­bár néha csak látszatra, a sem­legességet. De ott, ahol élet­halál harc folyt s ahol világos beszédre volt szükség, mindig a fasiszták oldalára állottak. (Len­gyelország, Magyarország, Hor­vátország, Ausztria, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Szlo­vákia.) Ezt az állításunkat alátámaszthat­nánk a vezető személyek pontosan visszaadott nyilatkozataival. A pápa képes volt elítélni bizonyos fasiszta és náci nézeteket, azonban a törté­nelmi harcban meghatározott helyen és körülmények között, amidőn dön­tésre került sor és szükséges volt erkölcsi, (gyakran hatalmi) súlyt is helyezni a mérlegre, a megnyilatkozó katolikus egyház sohasem támogatta a munkás szocialista-mozgalmat és erkölcsi rokonszenvét mindig az ezekkel szemben álló tábornak jut­tatta. Mindig támogatta a fasiszta mozgalmat és rendszert. Visszatetsző és haszontalan dolog lenne ma kato­likus prelátusok nyilatkozatait és neveit idézni az olaszok abessziniai hadjárata idejéből és a pápa nyilat­kozatait a spanyol polgárháború vé­géről (1936—39). Úgyszintén fölösle­ges lenne arról cikkezni, hogy az amerikai katolikusok annakidején tá­madták azokat a napilapokat és új­ságírókat, akik rokonszenvet éreztek a demokratikus Spanyolország iránt. Csak azt kívánom megjegyezni, hagy a mai nemzetközi feszültségben is megtaláljuk a katolikus hierarchiát a keleti blokk ellen vívott „keresztes hadjáratok“ első soraiban. Aki még élesebb bizonyítékot óhajt szerezni, az olvassa el Spellmann Ferenc new- yorki katolikus érseknek a „szovjet békéről“ 1946 novemberében írott cikkét a „Cosmopolitan Magaziné­ban. III. A római egyház nem képes megvál­toztatni saját belső és külső szerve­zetét. Nem várhatjuk, hogy a pápa lemond csallhatatlanságárói, hogy az egyház alárendeli magát Isten igéje tekintélyének, hogy megszabadul ha­talmi igényeitől és hogy bűnbánólag magára veszi a felelősséget a világ bűneiért. Emberileg szólva, ebben a lehetetlenségben rejlik az egész ke- r esz ty én ség szerencsétlensége. Ezzel a bajjal számolnunk kell a közeli és távoli jövőben. Csak maga az Ür Is­ten tudja, hogy fog kialakulni a föl­di egyház történelme ezalatt a teher alatt. De mégis sokat lőhet tenni. A katolikus egyházban állandóan van­nak eleven mozzanatok, amelyek legalább enyhítik, vagy enyhíthetik a római önigazság, keményfejűség, bűnbánat nélküli harciasság vesze­delmét. Augusztáimnak Isten kegyel­mére központosadé tanítása ma is ólő örökség épúgy, mint Benedeknek a megdicsőült Krisztusra való rámu- tátása. Assisi Ferenc szelleme szere- tetével a szegények, megalázónak és lesújtottak iránt még eddig nem halt ki és talán (talán!) a janzenista vágy Krisztus tiszta egyháza után sem tűnt el teljesen. Széles e világ katolikusai között ezren és ezren nincsenek elvakítva a római egyház önhittségétől és világosan 'látják a magát Krisztusban kinyilatkoztató Is­ten lábanyomát. Ezután mint tipikus példát emlí­ti fel Hromadka cikkékben a fa- timai szűz tiszteletét, melyben csak az utóbbi időben kialakult s a kultuszhoz fonódott szovjet­ellenes propagandát lát, sőt egyenesen megkérdi, nem estek-e a fatimai látomás észlelői „az az utóbbi években mesterségesen terjesztett szovjet-ellenes hiszté­riába“. Idézi az Amerikában élő katolikus filozófus és politikus: Ernst Karl Winter véleményét, aki tiltakozik az új kultuszt ki­használó azon törekvések ellen, melyek a kultusz keretében a szovjetet azonosítja az antikrisz- tussal s a katolikusságot ellene uszítják. „Az egyháznak más fel­adata van, semhogy a mai ncin­Bakó József: URAM! Uram, gödörből jöttem, Sárként még azt hittem, Hogg más leszek. Sok máz színét felszedtem, Látom, — hamis, kelletlen. Már nem hiszem. Tele-fazék vaggok már. Kiégtem jónál, rossznál: Már várhatok. Föltehetsz a polcodra. Híres vásárok gondja Ne aggasszon. Ne kínálgass senkinek. Vevőknek én nem hiszek: összetörnek. Az lenne csak örömöm. Ha állhatnék örökön Korongodnál. Nézni a kezedet: Készen a kezdetet Csodálattal... Az Evangélikus Élet mindenütt kapható! zetközi megosztottságban egy ol­dalra álljon és még hozzá a ke­let ellen irányuló politikai irány­nak vallási szentesítést adjon.“ Winter szerint a „fatimai bölcses­ség“ inkább arra szólít fel, hogy a nyugati egyház kérjen Szent­leiket az orosz keresztyénség számára, maga is meglátva eb­ben a hiányait s így az egyház maga jusson cl voltaképpeni lé­nyegéhez annak, amivé lennie kell s amiben gyakran szűkölkö­dött. IV. E. K. Winter hangja nem egyedül­álló. A katolikusságban is nő a szá­ma azoknak, akik egyházukat igazi hivatásához akarják vezetni: az imád­sághoz, az áldozathoz, az igazi hit­hez, amely nem tűri, hogy összeke­verjék a világ hisztériájával, egye­sek ateizmusával, mások keresztyén hagyományaival. Nehéz, rendkívül ne­héz tudomásul venni, amit csak Is­ten kegyelmével ismerhetünk fel, hogy adott helyzetekben a vonalak, amelyeket az Ür jelöl meg, egészen másképpen húzódnak, mint ahogyan az ember megszokta azokat száz- és ezeréves tradíciók nyomása alatt. Katolikus számára ez különösen ne­héz, mert egyházának nevelése, amely rendíthetetlen szimbólumokra és szent jelekre támaszkodik, arra tanította, hogy politikai szemtíllenző- vel gondolkodjék: keresse az anti- krisztust ott, ahol nincs és ne lássa meg ott, ahol leselkedik. Mindnyájan, katolikus, pravoszlá­vok és protestánsok, egy hajón va­gyunk. Hiba volna sáncokat és akadályokat ásni közöttünk. Krisztus egyháza, akármilyen alakban mű­ködik is e világon, mindig amellett fog tartani, hogy szabadon hirdesse teljes tisztaságában és igazságában az üdvösség üzenetét, a bűnök bo­csánatát és Isten királyságát; mindig fog keresni új utakat, hogyan to­vábbítsa széles e világon ezt az üze­netet éppen azok közé, akik — akár valóban, akár látszólag — 'leginkább távol vannak az igaz ismerettől; min­dig védeni fogja azt az e'lkötelezését, hogy Jézus Krisztus nevében beszél­jen az események közepette. Ebben a tekintetben az összes keresztyének egyek kell, hogy legyenek. Ebből nem engedhetnek, bármi következzék is. Mert éppen arról van szó, hogy az egyházak lássák a mának helyze­tét és feladatát úgy, amint megmutat­kozik a próféták és apostolok külde­tésének világosságában és magának az Üdvözítőnek a közelségében, nem pedig emberek által alkotott szem­üvegen át a konvenciók és emberi érdekek szerint. Az Űr minket az ese­mények közé állít, amelyek között oly sokat kell majdl újra látni, for- mulázni, hirdetni, érvényesíteni. Tár­sadalmi alakulatok, egyházi rendek, teológiai rendszerek keletkeznek ’és letűnnek. De az élő Isten igéje örök­re megmarad. Egy konferencia programmja következő címekkel je­lent meg: „Régi nóta, —- Űj ének“. Az alcímek pedig a következők: „Hangicsálnak, Ivangicsálnak.“ Szóló dal. Ez meg egg szóló ének. Duett bájdal. Ez meg páros ének. Többszó­lamú karének. Ez meg eggszólamú karének. Népdal. Ez meg népének. A mi szép koráljaink. Ez meg mennyei visszhang. Halleluja, vagy Induló. Égi hallelujah, földinduló. A nagy sláger. Akinek elhúzzák a nótáját. Mi nem szoktunk a forradalmi eredetiségek ellenzői lenni. Azzal sem vagyunk vádolhatok, hogg fanyar magasmellényben szemléljük a vilá­gunkat. De az ilyen érdekesség utáni vágyat túlzottnak tartjuk. Nem hisz- szük, hogy a hangzatos Ságnak ez a keresése megfelel az evangélizáció ér­dekeinek. A konferenciát „vezetők­nek“ szánják. A „vezetőket“ talán mégsem kell ilyen amerikai ízű szenzációval kapatni az Isten Igéjé­re. Megfelelőbbnek találjuk a csen­des beszédet, ha pedig kiáltani kell, akkor a nagy kiáltást, de ha kiál­tunk, ne kiáltsunk ködöt. Mert ez a program bizony köd ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents