Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-01-01 / 1. szám

XIV. évfolyam, 1. szám. 1949 január 1. A Z ORSZÁGOS LUTHER-SZÖVETSÉG LAPJA a B. ii. é. Az egyetemes felügyelő megválasztása Boldog új évet kívánok: ez a legőszintébb és legbecsületesebb kívánság. Azt kívánja az ember másoknak, amiért maga eseng, ami a legforróbb óhaja, a legben­sőbb epekedése. De jó is lenne boldognak lenni! Ezt dobogja millió és millió em­berszív, e körül kergetődznek tarka pillangóseregként színes, bo- hókás ábrándok, szívfájdítóan édes álmok . .. Mi is hát a boldogság? Először is maga az élet! Isten éltessen soká: kívánjuk szeretteink­nek születésnapjukon, egyéni új­esztendejük ünnepén, és Isten él­tessen bennünket soká, kívánjuk benső, sóvárgó remegéssel ön­magunknak. És amikor a vidám társaság, meg egy-két pohár bor elfelejteti velünk földi vándorlá­sunk kikerülhetetlen sorompóját, önfeledten kiáltunk bele a világba, amit úgy, — de úgy kívánunk és amit a letagadhatatlan tények el­lenére is úgy szeretnénk hinni, valóságként megélni: sohse halunk meg! De az élet csak. akkor forrása a boldogságnak, ha zavartalan, ha teljes élet. Ezért a hosszú (bár örökké tartana) élethez mindjárt egészséget, erőt kívánunk egymás­nak önmagunknak. És hogy ilyen­kor jólétre, gondtalan sorsra is gondolunk, ez csak azért van, mert az élet zavartalan áradásának sod­rából el akarjuk hárítani annak gátjait és akadályait. Mert nem munkátlanul tespedö életre vágyunk, hiszen azt meg­fojtja az unalom, hanem a tevé­keny, sikerdús, cselekvő életre. Nemcsak az eredmények miatt, ha­nem a nélkülözhetetlen örömért, amit az elért eredmények láttán érzünk. Meg önbecsülésünk miatt is fontos, hogy érezzük, tudjuk, hogy nem megtűrt, elszenvedett tagjai vagyunk az emberiség nagy családjának, hanem magunk is építők, megbecsült dolgozók va­gyunk. És ilyenkor a tekintetünk ön­magunkról a közönségre siklik. Ó, nem azért, hogy kenetteljes pátosszal kijelentjük, hogy: nem él az, aki önmagának él, hanem mert minden idegsejtünkben benne lüktet és vonaglik az a bizonyos­ság, hogy nem lehetünk igazán boldogok szenvedő, nyűglődő, elé­gedetlen és elkeseredett emberek társaságában. Boldogságvágyunk tehát túlárad önmagunkon és azt szeretnénk, hogy velünk együtt boldog legyen az a család, az a nemzet és az a sok kisebb és nagyobb emberi kö­zösség, melynek tagjai vagyunk, hiszen nélkülük úgy sem tudnánk élni. Az első pillanatra önzőnek lát­szó boldogságvágy így ágyazódik bele az egyetemes emberiség örök nagy boldogságvágyába és így vá­Irta: Reök Iván lik' erővé, lendületté, kultúrát, ci­vilizációt teremtő munkává, egy­más sorsát hordozó, közösséget teremtő felelősséggé! Minden idők, korok embere, ha meghallgatta saját szíve dobogá­sában az egyéni élei ritmusát és a rokoni ölelésen, a baráti kéz­fogáson keresztül átviharzott a lelkén az egyetemes emberi szo­lidaritás leboríthatatlan benső bi­zonysága: az intuitív érzést gon­dolattá formálni, szavakba önteni, cs'ak így, mindörökké így tudja. Mert aki nem így érez, nem így gondolkodik, az beteg, vagy torz, vagy annyira megkeseredett a gyű­lölettől, hogy még saját boldog­talansága árán is kész rosszat kí­vánni másoknak. Ezért tehát, mint ahogy karácsonykor az an­gyali üdvözlet a jóakaratú embe­reket köszöntötte, nekik és egye­dül csak nekik Ígérve a békessé­get, úgy az újév jókívánsága is csak boldogságot sóvárgó és má­soknak kívánó emberek joga és kötelessége, akik ezt a boldogsá­got nem értetlenül, varázslatos módon várják, hanem érte dol­gozni, fáradni készek. És ennek az egyéni és kollektív boldogság- vágynak és kívánságnak megvan a maga^ törvényszerűen váltakozó, tengeráriioz hasonló apálya és dagálya.. A történelem tanúsága szerint könnyet és vért fakasztó gyűlölet­hullámok rohannak időnként végig az emberiség fájdalomtól vonagló sorsán, háborút, pusztulást gör­getve maguk előtt, de utánuk, mikor „elfárad a vész haragja és a viszály elvérzik a csatán“, erőre kap az építő, gyógyító szeretet, diadalmaskodik a nagy kollektív boldogságvágy. Legyen ez az Újesztendő a sze­retet kiáradásának a korszaka! A romok eltakarítása, a sebek be- gyógyulása után csendüljön fel az öröm szimfóniája, mely az együtt és egymásért dolgozók munka­zajának a ritmusa! Mi, hívő és hitünkről bizony­ságot tevő evangélikusok, nem tá­volból és nem tűnődve nézzük az emberi szenvedés és boldogság ár­apályát, hanem mindent tűrve és mindent* vállalva, benne vagyunk és benne élünk. A protestantizmus nem világból kiszakadó, pusztába vonuló, ko­lostorba megbúvó önmarcangoló aszkézis, hanem Isten akaratának ebben a földi életben vállaló bi­zonyságtevése. Mi tudjuk és meg­váltjuk, hogy Isten a mi jóságos mennyei Atyánk, aki bennünket szeretetből boldogságra teremtett es aki olyan testi és lelki kincsek­kel ajándékozott meg, hogy a si­ker tudatában építhetjük önma­gunk és egymás boldogságát. Nem állunk tehát értetlenül a saját és minden ember szívét eltöltő bol­dogságvággyal szemben, hanem le. tudjuk, hogy ez az őseredeti indí­tás és megígért eredmény, hiszen a Teremtő Isten annakidején a paradicsomba helyezte az embe­riséget és a világmindenségről, an­nak minden alkotóeleméről, céljá­ról és értelméről azt mondotta, hogy: „minden imé igen jó!“ Hogy azután ebbe a jó világba és ebbe a boldog és Ígéretes em­beri sorsba betört a baj, nyomorú­ság, gond és halál, az nem Isten akarata, nem kikerülhetetlen vég­zet, hanem egyedül a bűn követ­kezménye. De azt is tudjuk, hogy bármily nagy is a bűn rontájp, bármily szörnyű is a nyomBan felfakadt átok, mindez nem tudta eltörölni az eredeti célt és annak sóvárgását. Isten Ígéretei meg- liánthatatlanok és megmásíthatat- lanok az ő szándékai! Az emberi- gyali üdvözlet a jóakaratú embe- ség továbbra is, mindörökké a bol­dogságot sóvárogja és Isten akara­tából el is fogja nyerni. Kiapadhatatlan optimizmussal, töretlen bizakodással nézünk hát a jövő felé. Minden bajról, nyo­morúságról tudjuk, hogy ez nem Isten akarata és szándéka szerint van, hanem a bűn következménye. És minden jóról, minden örömről tudjuk, hogy az a szeretet gyü­mölcse. Fenntartás nélkül odaállunk te­hát, ahol építenek, — hogy, az em­bereknek hajlékuk legyen, ahol sebeket, betegeket gyógyítanak —, hegy az emberek egészségesek le­gyenek, ahol javakat termelnek, — hogy az emberek bővelkedje­nek és ahol értékeket alkotnak, hogy az emberek gyönyörködje­nek! És nem vizsgáljuk bizalmatlan és irigy szemmel, hogy vájjon az építő, gyógyító, termelő és alkotó ember hányszor és milyen formá­ban hivatkozik Istenre, hogyan és milyen formában emleget bibliai helyeket, szentírási idézeteket! Tudjuk, hogy az ilyerr gáncsosko- dás gyakran nem más, mint lelep­lezett irigység, rosszul álcázott in­dulat. Ezeket maga az Úr leplezi le, mondván, hogy aki velem nincs, ellenem van és hogy aki a leg­kisebb és legelhagyottabb ember sorsán könnyít, azt vele, érte, néki teszi. Igenis öntudatosan és bátran oda csatlakozunk azokhoz, akik az emberi sorsot jobbá, szebbé, emberhez méltóbbá akarják tenni. Nem a szavakat latolgatjuk, nem az ideológiai elméleteket és fel­fogásokat vizsgálgatjuk, hanem a gyümölcsökre ügyelünk. A jó gyü­mölcsről, a békéről, a gyarapo­dásról, a nyomorúságok enyhíté­séből jószándékra, jóakaratra kö­vetkeztetünk és erre Isten áldá­sát kérjük. És amikor így a világon végig­söprő gyűlölethullám ellankadá- sát és az újraéledő emhpri szoli­időszerűvé vált. Csaknem négy hó­napja, hogy Radvánszky Albert egyetemes felügyelő lemondott ál­lásáról. Lemondásával egyidőben üresedtek meg az egyházkerületi felügyelői tisztségek is. Egyházunk alkotmányi'S válsága lassan meg­oldáshoz iözeledik. Természetes egyházi érdek, hogy egyházköz­igazgatásunk egész gépezetét újra működésbe hozzuk, s lezárjak a helyettesekkel való kormányzás­nak, az intézkedési jog bizonyta­lanságának s az egyház törvényes képviselete hiányának ezt a kor­szakát. 159. § szerint az egyházközségek választják, tehát az egyház egész közvéleménye szóhoz jut ebben a demokratikus egyházi aktusban. Épp ezért természetes, hogy az egyház személyi döntése ebben a kérdésben egyben az egész egyház általános magatartását és belső irányzatát is tükrözi. Mivel pedig ez ígyavan, azért ezt a választást a leggondosabban kell előkészíte­nünk. • A választást az egyetemes presbitérium készíti élő és rendeli el (E. T. 76. §), melynek dönté­sére különösen a mostani helyzet­ben elsősorban a püspökök taná­csolása lehet befolyással. Az egye­temes presbitérium ugyanis szin­Az E. A. 156. §-a értelmében az egyetemes igyházi és iskolai fel­ügyelő kormányozza és képviseli az evangélikus egyházat, s a 157. § szerint ő felelős az egyház egye­tem közgyűlésének, évi jelentés formájában. A megny tott és első ülésszakát lefolytatott zsinatunk élete és mű­ködése is 1( nd irt etet venne, ha az összes megüresedett magas egy­házi tisztséj ;eket, s ezek között is elsősorban íz egyetemes felügyelői tisztségeket betöltenék. Vele együtt jár az ugyancsak üresedésben levő egyetemes íőtitkári tisztség betöl­tésének kérdése is, melynek meg­oldásától vi ízont az egyetemes egy­házi iroda > zavartalan munka­menete függ. Köztudomású, hogy az egyház tehetetlensége ebben a két egy­házi tisztségben volt, s betöltésük elodázása olyan színben tüntetheti fel egyházunkat, mintha nein tudna eltökélten haladni önmaga megtisztítása és belső reformációja útján. Vili gos, hogy az egyház saját kezd íményezése ezekben a személyi kérdésekben nemcsak kívánatos, de egyben’ módja is annak, hog/ sorsunkat hittel és elhatározott in magunk alakítsuk. Az egyete nes felügyelőt az E. A. icu csórnia a lemondások folytán, bár az E. T. szerint 12 póttagjá­nak is kell lennie, akik valószí­nűen elővehetők olyan mértékben, amint reájuk szükség van. Biz­tosra vesszük persze, hogy ez a presbitérium nem lesz hosszabb életű, mint a legközelebbi egyete­mes közgyűlés, amelynek köteles­sége lesz a választott tagokat új választás alapján beküldeni egy­házkormányzatunk ezen magas testületébe. Úgy értesülünk, hogy a püspö­kök már foghdkoznak az egyete­mes felügyelői tisztség betöltésé­nek kérdésével, bár van olyan fel­fogás is a lelkészek között, hogy az egyetemes felügyelői tisztség be­töltését halasszák addig, míg a zsinat egyháziközigazgatási törvény- reformja megszületik. Nem hisz- szük, hogy ez a felfogás tartható volna, mert minden jel arra mu­tat, hogy az egyháznak érdeke, hogy tekintet nélkül a később be­következő reformokra, minél ha­marabb biztosítsa alkotmányos életének egészét. Ez pedig ma tisz­tára személyi kérdés. És sürgős kérdés. . darítás, jós karat és szeretet fel­éledését észleljük, hisszük, kíván­juk és reméljük, fülünkbe cseng az Űr Ígérete, hogy Ö közel van! És itt van az ö Evangéliuma, a jó hír, a legszebb újévi kívánság, a legjobb a. ándék. A múlt Ígérete, a sóvárgott jövő, mely most a je­lenben kezdődik. Szóljon hozzánk ezen a napon .maga az Űr. mint akkor, amikor „elméne Názáretbe, ahol felnev dtetett“. Amikor meg­ígérte és be teljesítette az Úr ked­ves esztendejét. Legyen a: a mi újévi kívánsá­gunk Egyházunk és Hazánk szá­mára, amit akkor maga az Úr ol­vasott fel, £ mikor azon a bizonyos „szombatnál Son a zsinagógában felálla olvasni. És adák neki az Esaiás próféta könyvét; és a köny­vet feltárván, arra a helyre nyita, ahol ez vala írva: Az Úrnak lelke van rajtam, mivelhogy felkent en­gem, hogy a szegényeknek az Evangéliumot hirdessem, elkül­dött, hogy a töredelmes szívüeket meggyógyítsam, hogy a foglyok­nak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyitását, hogy szabadon bocsássam a le- sujtottakat. Hogy hirdessem az Úrnak ked­ves esztendejét. És behajtván a könyvet átadá a szolgának és leüle. És a zsina­gógában mindenek szemei ő reá valának függesztve, ö pedig kezde hozzájuk szólani: Ma teljesedett be ez az írás a ti hallástokra.“

Next

/
Thumbnails
Contents