Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-01-01 / 1. szám
2 Evangélikus Elet Dezséry László: X szflesftőrii vitáról, ai egytiái prófétai szolgálatáról csa hözíposzlálurOl A négy lelkésztestvéremnek írom I. Széleskörű vitát kérnek sí Nyilt- levél teleti. Nyilván azért, mert érzik, hogy nem vagyunk egy véleményen. Oe nyilván azért is, mert találtak valami megvitatni valót a Nyiltleveiben. Az idő gyorsan szalad, ma már talán nem is probléma sok minden, ami akkor még probléma volt. A széleskörű vitát azonban nem én szabotáltam el. Én, sőt mi, akik egyházunk sorskérdéseiben egyetértünk, egyenesen provokáltuk ezt a vitát. , Azonban: a Bányakerületi Lelkészegyesület elhStározta, hogy minden egyház- megyéjében végigvitatikozza ezt a témakört, utána pedig az országos Mele hasonlóan határozott. Mégis, tudtommal azóta se történt meg egyetlen lelkészegyesületben sem ez « szellemi összecsapás. A Bányakerületi határozat után pl. a pesti lelkészegyesület egyetlen gyűlést tartott, s azon a következő egyébként tiszteletreméltó témát tűzte ki a vezetőség, amely valószínűen a történelem ütőerén tartja a kezét: „Van-e fejlődés Pál apostol eschatológiájában?“ Ez az egyébként igen méltóságteljes és fontos kérdés 1948 novemberében nagyjából úgy hangzóit, mintha valaki az égő házba hívná rokonait, s szeméből a füstöt törülve nyugodtan keresné a rádió hullámain Beethoven I. szimfóniáját. Tehát az a kérdés, hogy a Mele végre akarja-e hajtani határozatit, amely sierint azt tervezte, hogy szóbaáll sorskérdéseinkII. A négy lelkész második kérdése az egyház prófétai szolgálatára vonatkozik. Biztos vagyok penne. hogy ez ma egyike a legkorszerűbb és elvi és gyakorlati szempontból egyaránt legégetőbb kérdéseinknek. A kérdés mögött pedig az az egyházi felelősségérzet mutatkozik, amely Isién igéjét nem olimposzi magasságokban, hanem a mindennapi ember mindennapi problematikájában akarja életrevalóan megszólaltatni. Az egyház nem hiába érzi magát a világ lelkiismeretének. Tehát óvakodunk elvi általánosságoktól, mert a személyes lelkiismeret Szilveszteri álom Igen kevesen tudják csak, hogy a sírkövek egy évben egyszer — szilveszter éjjelén — megszólalnak. Annak a nevében beszélnek, akinek emlékét őrzik. Azért tudják ezt csak nagyon kevesen, mert szilveszter éjjelén minden épkézláb ember szórakozik. Szórakozni meg senki se jár temetőbe. Még a mi öreg temetőőrünk is kívülről támasztja be ilyenkor kalyibája ajtaját és elballag a felvégi kocsmába. Egypár pohár borral vigasztalja egyedülmaradt életét. Én magam is csak véletlenül jöttem rá, hogy szilveszter éjjelén megelevenednek a halott kövek. Úgy tör-' tént, hogy kóborlásaim között igen megfárasztott az élet. Értelmetlennek találtam mindent, s magam is a föld alá kívánkoztam. Az emberek mindenfelé imádkozni, vagy duhajkodni készültek és én is elindultam, csak úgy cél nélkül, neki a nagyvilágnak. És mintha mégis utam végcéljára találtam volna: sírköveket láttam. Temetőben voltam. Megálltam és körülnéztem. Csak most vettem észre, hogy a hó is megeredt. Sűrű pelyhekben hullott és tiszta fehérbe öltöztette az egész temetőt. — Jó lesz nekem is takarónak — gondoltam és leültem egyik sírdombra. Puhán süppedt alattam a friss hó. Vastag csizmám, báránybőrrel bélelt bundám melegen tartottak. Csak a szívem volt hideg. Se szeretet, se remény, se tervezgetés nem melegítette. És az élet mindig akkor nehéz, ha se tartalma, se jövője nincs. Nem tudom meddig ülhettem így. De egyszer csak bizonyosan tudtam, hogy éjfél van. A temetőt halk zsongás töltötte be. Először arra gondoltam, hogy éjféli haloltjárás kezdődik. Mert megbízható, öreg temetőőrök is állítják, hogy a halottak néha-néha éjféltájt felkelnek sírjukból, s elindulnak, hogy elintézzenek valamit, amit életükben elmulasztottak. Figyeltem, de sehol se láttam ilyen nyugtalan lelkeket. Csupán hangokat hallottam. És magam is majd kővésem elvi általánosságokban nyilatkozik meg, hanem konkrét esetekben lép fel, tilt vagy parancsol, megenged, vagy ellenkezik. Az egyház prófétai szolgálata kettős irányú: a) Isten megbízása alapján hirdetnie kell a világ felé a törvényt és az evangéliumot egyaránt. Alkalmaznia kell Isten parancsolatait az állam, a társadalom, a gazdaság, a nemzetközi élet és általában az emberi világ életének egész területére. Időszerűen és konkrété. És ugyanakkor meg kell szólaltatnia az Isten szereltéről és kegyelméről szóló evangéliumot is, vagyis Isten segítő, eihívó, biztató, reménytkeltő örömüzenetét az ember számára, aki vándora a földi életnek. Ez a feladat azt jelenti, hogy szabunk van a világhoz. De igen egyszerűen és könnyelműen képzelik el ezt a szolgálatot azok, akik azt hiszik, hogy ez kimerülhet a bűnt ostorozó, bíráló törvényhirdetésben. Ebben a korholásban nem volna semny prófétai. Csak negatív megjegyzés volna az életről, negatívum pedig nem szolgálat és nem próféta- ság. Az egyháznak a világ felé igent és nemet egyaráút kell mondania, s mint aki átlátja az Isten akaratát a történelem és a társadalom minden kázusában, Isten biztatását és ígéretét is nyilvánítania kell, hogy el- higyje a világ, hogy nincs magára hagyatva, hogy nem tapogatódzik a kilátástalan sötétségben, hanem élő, vezető, segítő Istene van. Tehát prófétai egyház egy társadalmi átalameredtem, amikor ni'egszólalt velem szemben egy öreg, fekete sírkő: — Békesség testvér. — Békesség — válaszolt a sírkő, amelyre én támaszkodtam. Talán hóval fedett tulyabokornak néztek, mert nyugodtan beszélgettek, mintha ott se lettem volna. — Mikor érkeztetek? — kérdezte az öreg. —- Tavaly ilyenkor még nem voltatok itt. — Bizony új vendégek vagyunk, még egy hónapja sincs egészen, hogy itt vettünk lakást — hallottam a feleletet hátam mögül. — Na és mi történt, hogy idekerültetek? Látom a feliraton, hogy fiatalok vagytok még. Harminchat esztendő ... Mi az az én nyolcvankét évemhez képest — büszkélkedett az öreg. — Nem olyan egyszerű a mi esetünk __ kezdett bele történetébe a fi atal. 4— Ti amint látom, úgy kerültetek ide, hogy gazdád a tisztes emberi kor végső határán tért pihenőre. És gondolom utódai, bizonyára gyermekei állítottak téged ide őrködni. De látod, az én gazdám saját maga vetett véget életének. S bizony engem két szomorú öregember, a szülei állítottak ide. —■ És miért tette? — érdeklődött az öreg. — Kártya vagy szerelem? Mert az én időmben ilyesmi miatt szoktak hasonló badarságot elkövetni az emberek. — Á, dehogy. Megunta az életét. — Megunta? Hát az meg hogy lehet? Hisz az életet sohse lehet megunni. — Pedig mégis így volt. És még azt se mondhatom, hogy rossz dolga lett volna. Jutott neki' az életben mindenből. Egyből-másból talán sok is. —r Mondjad már — növekedett egyre az öreg érdeklődése. — Hát jó nevelést kapott. Állása is szép volt, keresete is. Örömben se volt hiánya, mert sokan boldogok lettek volna, ha úgy élhettek volna, mint ő. Nyaranta a Dunán ringott csónakja, télen a hegyekben porzott sítalpai alatt a hó. Férfiak is, asszokulás idején nem csak dörög minden ellen, ami új vagy szokatlan, hanem mindenben keresi Isten akaratát, s valahányszor csak tudja, megszólaltatja a segítő Isten ámenjeit is. Ha nem így történnék, a világ azt hinné, hogy Isten gyűlöli az embert, s hogy minden küzdelmében közömbös. A prófétaság belevonja az embert az, Isten hatáskörébe. Az igaz prófétaság azt tudatosítja, hogy velünk az Isten. b) Prófétai szolgálatunk másik iránya az, hogy magának az egyháznak mutassunk irányt. Isten igéjének világában megismerve a helyzetet, amiben élünk, meg kell mondanunk magának az egyháznak, hogy mit kíván Isten itt és most az egyháztól? Ezt a feladatot nem lehet elhárítani magunktól semmi módon. Sem pietista individualizmussal, sem konzervativizmussal, sem ideológiai önhittséggel. Az egyház sohasem hiheti magárpl, hogy világi dolgokban övé az igazság. Az egyháznak mindig engedelmesen kell keresnie az igazságot. Az egyház felelős azért Istennek, hogy felismeri e történelmi feladatát. Az egyház nem tud- hafe mit prédikálni, ha nem ismeri korat, mert így nem tudna prófétai módon irányt mutatni a pásztorolásra bízott embereknek. Ha nem tudjuk, merre visz a történelem útja, lassan megüresedik a pérdiká- ciónk, s lapos közhelyek vagy magas kánaániságok röpködnek a templomban, amikkel az ember mitsem kezdhet napi problémái között. * nyok is szerették. Az asszonyok talán jobban is, mint kellett volna. A legnagyobb hiba talán az volt, hogy ő nem szeretett senkit. Megunta a munkát. Az asszonyokat is, a Dunát is, a hegyeket is. Üres lett az élete. Teher önmagának. És egy este, amikor lefeküdt, kinyitotta a- gázcsapot. Harmadnap aztán kihozták ide. — Kár, kár — tűnődött az öreg. — Hát itt hogy érzitek magatokat? _ kérdezte. — Én csak meglennék, de ő igen sokat szenved szegény. Amikor engem ideállítottak, hogy vigyázzak rá, már javában nyugtalankodott. Sokan járnak ki hozzá. Ki virágot, ki imádságot hoz neki. És rettenetesen bántja porladó szívét, hogy egyikhez hűtlen lett, a másikat megbántotta... És most szeretne felkelni, hogy mindent másképpen tegyen. Sokszor any- nyira feszíti a kétségbeesés, hogy alattam is megmozdul tőle a föld. Már éppen kérni akartalak, hogy segítsünk rajta. Te öregebb is vagy, bölcsebb is, mint én. Hogyan segíthetnénk, hogy legalább egy napra visszamehessen és rendezhesse ügyeit? — Hát tudod fiam — felelte meggondoltan az öreg — ezen nem segíthetünk. Innen senki el nem mehet, amíg meg nem szólalnak az ítélet harsonái. — De én igen — ugrottam föl. — A sírkövek rémülten hallgattak él és kiáltásomra már csak néma csend felelt. Rohantam ki a temetőből. Bizonyos, hogy ezen az újévi hajnalon nem volt még egy olyan tettrekész ember a világon, mint én. Dehogy volt már üres az életem és hideg a szívem. Égtek benne a bűnbánat forró tüzei és születtek a bocsánatkérés meg a szeretet igéi. Indultam velük az új esztendőbe, hogy mind- egvik helyére érjen, amíg lehet. És nagyon megszerettem érte Valakit, hogy egy esztendőben egyszer — vagy talán egy életben egyszer? — megszólaltatja a sírköveket is. Mórocz Sándor III. A négy lelkész harmadik és negyedik kérdése pedig a középosztály jövőjére vonataozik. Ez a kérdés azonban az előbbi kettőn is átsüt. Az egész levél nagyon jellemzően mutatja azt, amit már oly sokszor megállapítottunk: Egyházunk sok hívének minden hitbeli problémától mentes volna ez a változó kor, ha éppen a polgári életforma összeomlásáról nem volna szó. Ez a közvélemény a maga riadtságában íűhöz-íához kapkod, meri mozogni érzi lába alatt a talajt, s nem tud kibontakozni előítéleteiből. Ilyen összefüggésben szinte megható a négy lelkész kérdése: „Adjon nekünk Ltezséry választ arra nezve, hogyan lehetne a középosztály értékes elemeit megmenteni az egyház és a demokrácia, számára.“ Nyílt levelemet az egyház ügyében írtam, s nem azért hogy a középosztály kérdését felvessem. Gondolja-e a négy lelkésztestvérem, hogy a középosztály kérdését én megoldhatom vagy ha jó javaslataim is volnának hozzá, tudnám érvényesíteni azokat éppen a középosztállyal szemben? Hiszen a „középosztály értékes elemeinek megmentése“ éppen azáltal történhetik, hogy nem „mentjük meg“ a „középosztályt“. Maga a kérdés mutatja a középosztály kétségbeejtő tájékozatlanságát, tanácstalanságát és zavarát. Az, amit általában középosztályon értenek, nem osztály, hanem furcsa keveréke ellentétes osztályérdekű elemeknek, kistőkés polgárságnak, nincstelen szellemi munkásoknak, latenter vagy nem latenter irodistáknak, szellemi szabadfoglalkozásúaknak és hivatásnélküli, deklasszálódott, történelmi kiváltságosaknak, akik magukat általában egy kifejezéssel kötik egybe: „urak“. Világos, hogy ezek számára nem lehet egyszerre és egyféleképpen felvetni a sorsuk kérdését. Előttem egészen világos, hogy népi demokráciánknak igaza van, amikor ezt az osztályöntudatlan, Aiomplex társadalmi réteget elemeire akarja bontani, s közülük a szocialista társadalom építésére hívja meg a dolgozó értelmiségieket. Akikre lelkésztársaim gondolnak, meg vannak híva erre a közreműködésre. Hitem szerint „középosztályunk“ maga szigeteli el magát a társadalmi átalakulás forró időiben két okból: Fél feláldozni életformáját, ami voltaképpen a tőkések életformája, s ő maga mindig munkájából élő proletár volt. Dolgozó nincstelen. És ideológiai zavarában nem érti társadalmi helyzetét, saját osztályával szemben idegen. A társadalmi egyenlőség gondolata még nem gyökerezett meg a szivében, s a széles dfllgozó rétegek vezetőszerepre való forradalmi feltörésében nem tudja felfedezni az igazságot, s a saját érdekét. Pedig kétségtelen, hogy minden fajta értelmiséginek az az érdeke, hogy széles néprétegek emelkedjenek fel gazdasági és műveltségi színvonaluk olyan egyenletes magaslatára, ahol a szellemi munkát méltó módon igénybe is tudják venni. Hamis prófétának tartanám magamat, ha nem azt a drasztikus valóságot mondanám szemébe sajátma- gamnak, rokonaimnak és barátaimnak, amit mondok: „osztályunknak“ le kell vetnie előítéleteit, ki kell alakítania osztályszolidaritását a dolgozó társadalommal, el kell fogadnia a társadalmi és gazdasági átalakulás népi irányzatát és szolgálatát fel kell ajánlania féltékenykedés nélkül a feltörekvő népnek. Egyébként elszigetelődik és áldozatává lesz a forradalomnak. Az egyház maga pedig szintén hamis prófétává lenne, ha hamis reménységgel áltatná ezt az „osztályt“, s ha arra biztatná, hogy az „úri“ osztály vezetőszerepét és kiváltságait védelmezze meg. Az egyház azzal teszi a legnagyobb szolgálatot ennek az osztálynak, ha nem vészharangot kongat, hanem a társadalmi cselekvés harsonáját fújja! Érzem azonban, hogy itt mégis néhány jó szót kell szólnom azok felé a progresszív, becsületes „közép- osztálybeliek“ felé, akikkel igazságtalanság történt ebben a társadalmi forradalomban. Ezeket a kérdéseket azonban csak személyes vonatkozásban tudom felvetni s nem egy „osztály nevében, amit a népi demokrácia „elnyom“. El kell fogadnunk azt a magyarázatot, hogy’ ezek az értékes egyesek szerencsétlen áldozatai annak a ténynek, hogy az „osztály“, amelybe eddig „tartoztak“, általában véve várakozó magatartást tanúsít, az új ország építésében passzív gyanakvó és híjával van a megértésnek. A dolgozó osztályok bizalmatlansága feléjük emiatt az általános jelenség miatt árad. Ezt a bizalmatlanságot csak mi magunk tudjuk eloszlatni! Válasz a bányai egyházkerületi presbitérium határozatára A bányai egyházkerület presbitériuma 1948. dec. 1-i ülésén hozott határozatában megállapítja, hogy alulírott cikkének, amely az Evangélikus Élet 1. számában „Hangok Békésből“ címen jelent meg, több állítását helyteleníti és elítéli. A határozat azonban nem ismerteti és néni sorolja fel, hogy mit ítél el. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy az ilyen határozat és elítélés minden komoly alapot nélkülöz és ezért a magam részéről kénytelen vagyok azt visszautasítani. A határozat további részében arról van szó, hogy a kerületi presbitérium az 1947. évi katedratikum rendeltetésszerű fel- használását megállapította, mert „egészen csekély közigazgatási kiadás kivételével“ szegény gyülekezetek támogatósára és megrongálódott iskolák újjáépítésére fordíttatott a katedratikum. Ezen szövegből megállapítható, hogy a katedratikum egy része valóban helytelenül felhasználva, mert akár egy forintról, akár százakról van szó, a katedratikum nem képezhet közigazgatási kiadást, de a szegény gyülekezetek és iskolák támogatását sem célozza, mert a közigazgatást a mindenkori e célra adott államsegélyből fedezi a kerület, a szegény gyülekezetek és iskolák támogatására a Gyámintézet, a Közalapadó, a Baldácsy-segély, az amerikai segély és gyűjtési önsegélyünk szolgál. A cikkíró nem állította azt soha, hogy a katedratikum nemtelen célokra lett volna felhasználva, hanem csak azt állította, hogy az elszegényedett gyülekezetek nem bírják a lélekszám szerinti 30 filléres katedratikumot, melyet a csecsemők és aggastyánok után is fizetni kell a tényleg fizető egyháztagoknak. E szerint a kerületi presbitérium védekezik a katedratikum felhasználásának mikéntjére nézve, holott a cikk a katedratikum magas mértékét kifogásolja. A cikkíró egyébként is a békési egyházmegye éveken át hozott határozatainak adott hangot, ami a nép állandó panaszát alkotta. Tudnia kell a kerületi presbitériumnak, hogy a katedratikum eredeti rendelkezése szerint a püspök személyi javadalma, de erről tekintettel a püspök államsegélyére és a püspöki földek hozadékára, a nagynevű dr. Raffay Sándor püspök lemondott az 1920-as években. Később csak 10 pengő jelképes katedratikumot állíttatott be a kerületi költség- vetésbe,, majd újból életbe lépett a katedratikum néhányfilléres alapon. Az „Evangélikus Élet“ értelmes olvasóira bízom, hogy kicsoda hát a felelőtlen? Alulírott-e, aki a békési egyházmegyének felelős pénzügyi vezetője és aki éppen ezért jól ismeri gyülekezeteink szörnyű anyagi helyzetét, vagy pedig azok a felelőtlenek, akik híveink jogos panaszát semmibe sem veszik? Szívesen rábízom a döntést az értelmes olvasóra. Mert meggyőződésem, hogy egyházunk érdekei ellen dolgozunk, amikor túlzott egyházi terheket rakunk a katedratikum magas mértékével híveink roskadozó vállára. Ezért a felelőtlenség vádját visszahárítom azokra a vezetőkre, akik nem akarják megérteni népünk súlyos anyagi helyzetét. Tátrai Károly
