Evangélikus Élet, 1948 (13. évfolyam, 1-3. szám)

1948-12-04 / 2. szám

2

. Evangélikus Elet

I

Egyházi m

a zsinatr

A segédlelkész

Öreg fiú már, nyolc éve káplán, s amolyan második lelkész a gyülekezetben. Szerelmese a lelkészi munkának, külön lelkészi naplót vezet, s az áz ember, aki mindig hajlandó helyettesíteni. Éppen az írógéptől áll fel, mikor megkérdezzük:

— Mit tudnák a hívek <t zsinatról?

Sokan nagyon keveset. Nem tudják,

hogy törvényhozó testület, inkább valami nagyobb közgyűlésnek tartják.

— Mi az oka ennek?

Egységes, jó egyházi közvélemény

hiányának. A híveknek mi hirdetjük az igét, de keveset beszélünk az egyház mindennapi életéről. A régi egyházi vezetők meg különösen nem törődtek azzal, hogy a hívek bepillantást kapjanak az egyház jogi, köz- igazgatási életébe. Őszintén mondva még a segédlelkészek sem sokat tudnak minderről. A hívek ezért nem is tudják, hogy mik az ilyen vonatkozású kötelességeik.

— Olyan hívek, akik tudják, hogy mi a zítnat, mit várnak tőle?

Nem várnak tőle valami nagy változást. Általában azt hiszik, hogy piindenesetre megkötjük a megegyezést az állammal, úgy, mint a reformátusok, s az egyházat szerető hívek legtöbbje ettől békességet vár, s a nyugodt egyházi munka lehetőségét. A fiatalok reformokat is várnak, de nem tudják pontosan, milyen reformokat. Mindenesetre, olyanokat, amik az egyházi munkát és életet korszerűvé teszik.

— És te mit vársz tőle?

: Én ugyanezt, hiszen a tanítványaimról beszéltem, akik ezt tőlem tanulták. Vagy én tőlük? Mindegy. Korszerű egyházat akarunk. Én még a segédlelkészek ügyének felvetődését is várom a zsinattól, bár meg vagyok győződve, hogy az eddigi törvényeink alapján is jobb lehetne a sorsunk, ha nagyon akarták volna. Én ugyan jó helyen vagyok, de legtöbb káplánnak súlyos anyagi gondjai vannak, s amellett azt sem érzi, hogy egyenrangú lelkész a parókusával. Több megbecsülést szeretnénk...

A vallástanár

Két nagy gyermeke van, de Isten a megmondhatója, mit koplalt a neveltetésükért. Még végig sem mondom a kérdést, felel:

Te jó újságíró vagy, mert tudod,

kit kell megkérdezni. Tudod, hogy mi vagyunk a legforradalmibb „proletárrétege“ az egyháznak. Különösen mi, öreg vallástanárok, akik giemcsak átmeneti állomásnak tekintettük az ifjúság nevelését, valami jó parókia felé, hanem egész életünket rátettük erre a koldus-apostolságra. Nekünk viszont van panaszolni valónk. Olyan reformokat várunk, amelyben bennünket beleépítenek valóban a gyülekezetbe. Ma mi mind csak lógunk a gyülekezet mellett, s a hívek nem ismernek, nem gondolnak ránk. Pedig becsületesen igyekszünk emészteni az életünket a gyerekeikért. És megegyezést várunk az állammal. Nézd — egyszerű leszek. Mi nem szeretjük a kalandokat. Mi nyugodtan akarunk dolgozni, s azt szeretnénk, ha a gyülekezet szeretne minket. Az államnak pedig ne legyen oka gyanakodni ránk. Mi jóra akarjuk nevelni a gyerekeket. Ez pedig az államnak is érdeke. Küzdjetek azért, hogy az egyház úgy álljon a társadalom előtt, hogy ne gyanú és bizalmatlanság vegyen minket körül, hanem bizalom, hogy társadalomépítő munkát végez minden keresztyén nevelő ...

Az egyházi pénztáros

Fiatal ember, de régen nyakában az egyház gazdasági élete. Ismeri a hívek szívét és zsebét. Lehet ennél nagyobb egyházi szakértőnek lenni?

— Mit vársz a zsinattól, mint az egyház sáfára?

< Először is békét az állammal. Az állam még húsz évig akarja támogatni az egyházakat. Én szeretném, ha tovább támogatná, de azt hiszem, hogy legalább ennyi időre szükség lesz még, hogy beépítsük magunkat az önfenntartás gondolatába és gyakorlatába. Elkeserítőnek tartom, hogy a papok olyan sokat vitatkoznak, de senkinek sem jut eszébe, hogy komolyan gondolkozzék az egyház anyagi jövőjével. Tudtommal még egyetlen komoly megbeszélés nem történt ebben az irányban. Ti túl sokat okoskodtok, de nem vagytok bölcsek. Először meg kell nézni, miből él az ember. Nem anyagiasságból mondom ezt, csak egyházszeretetből. A legtöbb pap ezenfelül még nagyon könnyelmű is. Hepciáskodásnak veszi, ha a pénztáros, vagy gondnok takarékoskodásra ad tanácsot. Az egyháznak hitből kell élnie, de aki építeni akar, számot kell vetnie. Ezt a biblia mondja. A papok csak . terveket csinálnak. Ez könnyű. De mi szerezzük meg a pénzt...

— Mit tartasz fontosnak az egyházi reformok közül?

Én persze az egyház élete anyagi megalapozásának józan tervét várom a zsinattól. De a zsinati atyák között egyetlen gazdasági embere sincs az egyháznak. Ogylátszik a papok megint csak „könnyelműsködni“ akarnak: De volna az állam felé is mondanivalóm. Kérnetek kellene, hogy az állam gondoskodjék továbbra is arról, hogy megtudhassuk, kik az evangélikusok. Enélkül az állami segítség nélkül nagyon nehézzé fog válni az egyházi nyilvántartás. Ez a kérésünk nem zavarja azt a szabadságot, hogy minden ember kijelenthesse, akar-e az egyház életében résztvenni. De legalább meg tudjuk kérdezni az embereket. Az egyház életét mindenesetre az egyházban élő igazi hivek áldozatkészségére kell építeni. Irigylem a reformátusokat, akik ezen a téren nagy lépéseket tettek. Mi sokat beszélünk és sokat késünk ...

Az egyházfi

— Mit szól a zsinathoz, .. . bácsi?

Előbb megvárom, hogy mit csinálnak az egyház vezetői a zsinaton! Az ember ne beszéljen túl sokat, — etőre. Van éppen elég gondunk, azért azt hiszem, majd csak kitalálnak valami bölcset.

— Tehát maga hisz a zsinati atyák bölcsességében?

Kell bennük hinni. A biblia is azt tanítja, hogy kövessük az elöljáróinkat. Az én papom zsinati tag. s látom, hogy komolyan veszi. De mit szólna tisztelendő úr, mi lenne, ha egyszer egy egyházfi is zsinati tag lehetne? Mert mi ismerjük jól a híveket, tehát tudnánk őket képviselni is.

— Hát, ha maga ismeri a híveket, mit gondol, mit akarnak a hivek?

Egyszerű. A hivek békességet akar-, nak az egyházban. Sok a veszekedés a papok közt. Es békességet .akarnak az egyház körül. . A templom körül csendnek kell lennie.

De már készül is harangozni. A háborúban elvitték a harangokat, most már azonban új harang kondul a toronyban. Mert a hivek szeretik a csendet, de szeretik a harangzúgást is. És ezt igazán csak ő tudja... Hiszen még az orgonásnál is komolyabban veszi, hogy ő szolgáltatja a templom muzsikáját. Mennyei muzsika. És valóban a békesség és a szeretet muzsikája ...

Dezséry László

KIE-imahét

November 14-től 20-ig tartotta a KIÉ Nemzeti Szövetség a szokásos évi világszövetségi imahetet, a „A világ keresztyénsége a világháború után“ címmel. Ezen a héten az előadók sorravették a világrészeket s megbeszélték, hogy például Magyar- országon, Európában, Ázsiában milyen reális adottságok között él a kereszt yénség.

Szinte egyöntetű észrevétele- volt az előadóknak, hogy a legsürgősebb feladat a keresztyén szó előtt és után éktelenkedő „macskaköröm“ eltüntetése. Ez különösen azokon a területekén sürgős és fontos tennivaló, ahol nem „üzlet“ keresztyénnek lenni s ahol a szabadság és munkásmozgalmak most gyors tempóban adják meg a népeknek, amit eddig a keresztyénség legfeljebb csak Ígért. Ennek a hétnek a legnagyobb élménye talán az volt, hogy rádöbbentünk a keresztyén élet kettős voltára. Ez a helyenkint bűnbánattá mélyült rá- döbbenés pozitív, ható erővé vált a bibliamagyarázatok során a Jelenések Könyve utolsó részeinek ígéretei alapján.

Az a kis társaság, amelyik számba- vette, hogy hányszor árulta el Krisztust a keresztyénség, amikor nem adott az embereknek, hanem elvett tőlük. Felelősséget vállalt az egész emberiségért: sárgákért, feketékért, sőt még a fehér „keresztyé- nek“-ért is. A jeruzsálemi új ég és új föld csodálatos víziója erőt adott ahhoz, hogy igazán testvért tudjunk látni a szabadságért harcoló kínaiban, a vietnámi bennszülöttben, a ke'- resztyén Hollandia elnyomása alatt kínlódó, de a szebb holnapért lázadó indonézben, az amerikai négernegyedek csalódott feketéiben, minden elnyomott, meggyalázott emberben!

, Az imahét másik nagy tanulsága: keresztyén ember nem vállalhat közösséget semmiféle kizsákmányolással, sefnmiféle elnyomással. A keresztyénség csak pozitív lehet, hiszen Jézus is mindig adott az embereknek, így hát az igazi helye i s a haladás táborában van. Ezt éppen a fentiek tanúsága szerint is azért találja meg oly nehezen, mert a keresztyénségben csalódott emberiség a farizeismussal („keresztyénség“) azonosítja, s mert a keresztyénség egyrésze is elhitte, hogy az ő helye a reakció táborában van (mindszentyzmus).

Imádsággal, alázattal és cselekvő élettel lehet csak helyreállítani az evangélium hitelét. S a misszió is csak ezután lehetséges.

T. ß.

Pályázati felhívás

az Egyházak Világfanácsa ösztöndíjaira az 1948/49. tanévre

A háború sújtotta európai országok mintegy 175 mindkét nembeli if ja részére nyílik alkalom, hogy Angliában, Skóciában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Svájcban, Francia- országban, vagy más, a kérvényező által választott országban tanulmányait ösztöndíjjal tovább folytassa. Az ösztöndíjak elsősorban teológiai tanlmá- nyok 'folytatására szolgálnak, de néhány rendelkezésre fog állani az egyház és rokon szervezetek más szolgálatára való előkészítésre is. Előnyben részesülnek azok a pályázók, kik speciális tanulmányokat kívánnak folytatni. Az ösztöndíj egy évre szól, de megvan a lehetőség arra, hogy különösen figyelmet érdemlő esetekben egy második évre is kiterjesztessék. Az ösztöndíj fedezi az ösztöndíjas külföldi tanulmányának összes költségeit, ideértve az ellátást is, valamint az útiköltséget, amennyiben az ösztöndíjas ezt nem tudná fedezői. A jelöltekkel szemben támasztott követelményeket „az ösztöndíjpá- lyázat feltételei“ tartalmazzák. (Azokat az egyetemes egyházi iroda (Budapest, VIII., Üllői-űt 24.) az érdeklődőknek kérésükre készséggel megküldi.)

Ösztöndíjkérő űrlapok és további felvilágosítások kaphatók dr. Pap László professzornál, Budapest, IX,- Ráday-u. 28. Ide- kiildendők 1949. január 1-ig az amerikai és kanadai ösztöndíjkérvények s 1949. február 1-ig az európai, valamint nagybri- tanniai ösztöndíjkérvények. Kívánatos és a pályázóikra előnyös a kérvényeket már előbb a fentebbi címre beküldeni. Döntés az amerikai és kanadai ösztöndíjakra januárban, az európaiakra februárban lesz.

Az Egyházak Világtanácsa Ösztöndíjbizottság.

Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, amely jó gyümölcsöt nem terem, ki- vágattatik és tűzre vettetik.

Nehéz dolog segédlelkészoek lenni

Aki ráér: emlékezik.

Ráértem és emlékeim között lapozgattam.

így találtam rá erre a régi megjegyzésemre: „Nehéz dolog segédlel- késznek lenni.“

De nyomban eszembe ötlött, nemcsak segélelkésznek lenni, de segédlelkésszé válni is nehéz dolog. Mert az egyszerű teológus jutott eszembe, aki szigorlata előtt az utolsó heteket kemény tanulásban töltötte. S amikor eljött a szigorlat napja, felballa- got a fakultásra. (A soproni líceum II. emeletén volt a fakultás.) Feje zúgott a sok tudománytól és a jövőt latolgatva, sétált fel s alá a folyosón. És mintha a földből nőtt volna ki, szembetalálta magát a tudós professzorral.

— Hogy van, kedves tisztelendő úr? — kérdezte a professzor.

A tisztelendő úr agyüregében , sívó pusztaságot érzett s őszintén megval- lota:

— Köszönöm, méltóságos uram, úgy érzem magam, mintha sivatag lenne a fejemben-.

• — De kedves tisztelendő úr, csak vannak benne oázisok? — vigasztalta a professzor.

. — Oázisok vannak —- felelte a jelölt —, de kérdés, hogy ráakadnak-e a tevék?

, Azt * hiszem, mondanom se kell, hogv a jelölt a szigorlat innenső partján maradt.

Később, amikor mégis sikerült a

héber és görög szövegek útvesztőin keresztüljutnia a szigorlaton, jelentkezett a püspöknél szolgálattételre.

ünnepélyes s szívhez, szóló szertartások között avatták fel segédlelkésszé.

De a neheze csak ezután következett. Principálisa jótanácsaiért mindörökre hálás maradt a segédlekész. De a nagytiszteletü asszony a teológiai, filozófiai, társadalmi és emberi követelmények olyan tömegét tárta eléje, hogy ma is boldog lenne, h;r e követelményeknek csak negyedrészét is meg tudná valósítani. Remegő szívvel és nagy elhatározásokkal indult neki útjának.

Első, templomonkívüli szereplésére egyik leányiskolában került sor. A vallástanár úr megbetegedett s a segédlelkésznek kellett őt helyettesítenie. Romolván felkészült a nngv alkalomra s örömmel látta a leányok csillogó szemén, hogy figyelnek is szavára. Sőt érdeklődést is tapasztalt, mert jelentkező kezet látott a levegőben.

— Tessék — szólt a jelentkezőnek.-— Tisztelendő úr mikor prédikál a rádióban? — kérdezte ártatlan arccal a kis fitos szőkeség.

A segédlelkész úgy tett, mintha nem vette volna észre a padokra bukó, kuncogó leányfejeket. Minden komolyságát összeszedve, méltóságteljesen válaszolt: — Akkor fiam, ha majd maga könyv nélkül tudja az Ágostai hitvallást. Remélem van annyi jószándék magában, hogy haladéktalanul belekezd tanulásába.

Szomorúan, bizonytalan érzésekkel jött ki az óráról. Érezte, sőt tudta,

hogy valami nincs rendben. Elhatározta keményen, hogy ezután még sokkal komolyabban készül funkcióira.

Itt is volt rá a jó/alkalom. Vasárnap ő a soros. Neki kell prédikálnia a főistentisztelen, s ma még csak kedd van. öt teljes nap áll rendelkezésére, hogy megmutathassa a gyülekezetnek: tud ő olyan prédikációt mondani, amit akár rádión is szétsugározhatnának ebbe a pogány világba.

Először is kikereste a vasárnapi igét. Jól -meggondolta, szinte megrágta minden sorát. Azután végiggondolta, mit is tanult a teológián. És eljutott a döntő pontig: meg kell magyaráznia a gyülekezetnek, hogy mit jelent ez az ige: „Az igaz ember hitből él.“ Ügy vélte, ő érzi, sőt érti is, mit jelent. Ha nem értené, nem1 is merne prédikálni. De hogyan tegye ezt világossá a gyülekezet számára?

— Nézzük csak — gondolta — mit szólnának ehhez a nálamnál okosabb emberek? S már is előtte állt a tudós professzor meghatározása: „A hit egy állapot, amelyben Isten üdvösségre vivő ereje realizálódik.“ Szívvel, lélekkel egyetértett a meghatározással, de most gz volt a kérdés, hogyan fordítsa le a meghatározást magyar nyelvre? Bizony, nehéz dolog volt. Mert sok istenes, szép és okos dolgot megtanult, de hogy mindezeket hogyan lehet a gyülekezet színe előtt közérthetően elmondani, arra nem tanította meg senki. Törte, törte fejét a megoldáson. Keddből szerda lett, szerdából csütörtök, de alig jutott tovább. Prédikációs köteteket vett elő és bibliamagyarázatokat, de a megoldás helyett csak ilyen fogalmi meghatározásokat talált: ráhagyatkozás Istenre, életátadás. Pedig egyszerű magyar eszével olyan tisztán szerette volna látni a megoldást, mint ahogyan a napsugár látja a szántóföldet vagy a gyerek édesanyja orcáját.

Nappallá tette hát az éjszakákat. Ott ült lámpafénynél is asztala mellett. ív papírokat írt tele reménnyel telve s dobott el kételyek között. A végén úgy érezte, mégis megtalálta a megoldást.

Vasárnap azután egész lelkét kiöntötte a gyülekezet előtt. Szava, anélkül, hogy tudott volna róla, hol csöndes volt, mint a levélsusogás, hol az orgona fortisszimójáig ívelt. Elmondta azt is, hogy a hit olyan, mint egy elektromos vezeték. Nem mi alkotjuk, hanem Isten adja. S ezen a csodálatos vezetéken keresztül — mint a villamoskörtében az áram —■ áramlik-áramlik belénk Isten hatalma, ereje, szeretete és békessége. S amikor a gyülekezet rámondta az áldásra az áment, úgy érezte megoldotta feladatát. És nagy-nagy fáradtságot érzett. Talán a három átvirrasztott éjszaka, talán az merítette ki, hogy szívét, lelkét beleadta a prédikációba, de lába valósággal remegett, amikor kiment a sekrestyébe.

Arra eszmélt fel, hogy az egyházfi csörgetve olvassa a perselypénzt. Vette kabátját, s megindult kifelé. Nagyon vágyott rá, hogy őszinte vélemény halljon prédikációjáról. Azt tudta, hogy holnap a principálisától megkapja a bírálatot. De nem teológus szakvéleményre volt kiváncsi. A gyülekezet véleményét szerette volna hallani, de úgy, hogy azok ne is sejtsék, hogy ő is hallja, mit beszélnek.

Ilyen gondolatokkal vesződve haladt kifelé. A vastag kókuszszőnyeg felfogta léptei zaját. Két leány haladt előtte. Abból az iskolából valók voltak, ahol azt kérdezték tőle: „Mikor prédikál a rádióban, tisztelendő úr?“ Akaratlanul fültanuja volt beszélgetésüknek:

— Szép volt — szolt az egyik. A segédlelkész úgy érezte, hogy torkában dobog a szíve. Most már figyelt, hogy egy szót se mulasszon el.

— Csodálatos volt — válaszolt rá a másik.

— Ennyi igazság és szépség szinte sok is egyben — figyelte tovább.

— De tudod, legcsodálatosabb mégis Errol Flynn volt — hangzott a zárómegállapítás.

Mintha hidegvízzel borították volna le Mert ebben a pillanatban rájött, hogy nem az istentiszteletről és nem a prédikációról beszéltek, hanem a Robin Hood című színesfilmről.

Hirtelen olyan rosszul lett, mintha valóságos fizikai betegség fogta volna el Nem tudott elmenni ebédelni sem. Hazament, végigfeküdt kopott heve- rőjén, s akármennyire küzdött is ellene, kicsordultak könnyei.

S ekkor állapította meg, hogy nehéz dolog segédlelkésznek lenni.

Mert nehéz dolog lelkésznek lenni.

Olvan nehíz, hogy Isten kegvelmo nélkül nem is lel el. S amint száradtak fel könnyei, ügy szólalt nu g szive ben a halk, megbékélő imádság.

Mórocz Sándor