Evangélikus Élet, 1948 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1948-12-04 / 2. szám
Evangélikus Elet 3 Ttlróczy Zoltán: Megegyezés az állam és az egyház között Lelkészegyesülelünk a mai napon az állam és az egyház között kötendő egyezség kérdését szeretné megbeszélni. A megbeszélést két bevezetés előzi meg. Az egyiket nekem kell tartanom. Címét így lehetne megfogalmazni: Lehet-e megegyezni? A másik bevezetést Kemény Lajos esperes testvérünktől,' mint az ügy zsinat-előkészítő bizottsági előadójának szájából fogjuk hallani. Az ő bevezetésének ez lehetne a címe: Hogyan lehet megegyezni? Mondanivalóimat nem szánom előadásnak, csupán vallomásnak. Nem tartók tehát teológiai fejtegetést s nem kérek mondanivalóim számára több figyelmet, mint amit egy vallomás kivált, de — bocsánat ezért a kifejezésért —, el is várok annyi figyelmet és tiszteletet mondanivalóim iránt, amennyit egy Isten akaratát imádkozva kereső s életét az Istennek való engedelmességre feltevő ember vallomása joggal elvárhat. Arra a kérdésre, hogy az egyház megegyezhet-e az állammal, általánosságban mindenki csak igennel felelhet, hiszen Róma 13:1 kivételt nem ismerő kizárólagossággal állapítja meg az államhatalom Istentől való rendeltetését s ugyancsak minden kivételt kizáró módon állapítja meg minden lélekre vonatkozólag az engedelmesség kötelezettségét. A kérdés olt válik nehézzé, ahol ugyancsak az ige parancsára Cselekedetek 5:29. szerint Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek. Ez az ige világosan mutatja, hogy Róma 13:1. általános fogalmazása nem menti fel a ke- resztyénséget az államhatalom bírá'atától, sőt egyenesen kötelességévé teszi s nem követel minden államhatalommal szemben gondolkodás nélkUIi engedelmességet, bírálat nélküli szófogadást, hanem egyenesen örök kérdésévé teszi a keresztyén állampolgárnak azt a kérdést, hngy az államhatalomnak való engedelmeskedéssel nem kerül-e ellentétbe az Istennek való engedelmeskedés kötelezettségével. Nem szabad ezt a kérdést pusztán ideológiai szempontból nézni. Tudom jól, hogy minden egyház mindig meg tud egyezni az úgynevezett közönyös állammal, mely csupán az életkereteket szabályozza, a jogrendet biztosítja, de a keretekben folyó élethez nem szól hozzá mindaddig, míg az a jogrendet nem sérti. Minél inkább képvisel egy állam valamilyen világnézetet s minél totálisabban akarja azl érvényesíteni, annál nehezebb az egyház számára az ilyen állammal való megegyezés. Egyre jobban látom, hogy ez úgynevezett közönyös állam csak a teoretikusok fantáziájában van. Minden állam képvisel valamilyen világnézetet s az állam által képviselt világnézetek mindig szekularizált világnézetek. Csak őszinteség és az erőviszonyok kérdése az, hogy mennyire tűri meg a mindenkori állam az egvház által képviselt s a szekularizált világgal szemben álló keresztyénséget, mennyire építi be rendszerébe s fogja be céljainak szekerébe. Különösen szembeötlik ez a tény akkor, ha arra gondolunk, hogy például a nemzeti szocializmus is jellegzetes világnézetet vallott s ke- resztyénségellenes meggyőződését, sőt célkitűzését sem titkolta, egyházunk mégsem érezte áthidalhatatlannak a szakadékot a nemzeti szocialista állam és az egyház között, bár tiltakozó meggyőződésének többször adó t kifejezést. Ha arra a ti*»>!-—s keresem a feleletet, hogy miért nem volt egyházunkban a nemzeti szocializmussal szemben annyi reakció, mint a mai demokráciával szemben, akkor a sok felsorolható de most ide nem tartozó okok között újra meg újra elém kerül az a gondolat, hogy a nemzeti szocializmus — legalább is kezdeti megjelenési formájában —, a polgári társadalmi rend életszemléletét képviselte s egyházunkban ma a magyar demokráciával szemben hol gyengébben, hol erősebben jelentkező ellenszenv tulajdonképpen nem az ideológiai ellentétből fakad, hanem a polgári életforma féltéséből s az egyházi reakciónak egyik igen fontos indító oka nem annyira a legtöbbször hangoztatott „ idegen“ világnézet, hanem az a helyzet, hogy az egyház papjai elpolgáriasodtak, az egyház maga a kapitalizmussal összenőtt. Sokszor gondolok arra, hogy az egyház egy nyílt materialista világnézetet valló, de a polgári életformát meghagyó s azt támogató állammal szemben nem vonulna ellenállásba. Ezek a meggondolások bírnak reá arra az állításra, hogy az egyház és a mai állam közötti megegyezlietés kérdését nem szabad pusztán ideológiai szempontból nézni. Nem szabad ezt a kérdést kizárólag úgynevezett próféciái szemszögből sem nézni. A próféciái szempont mindig azt kérdezi, hogy mi lesz. Kormány-kijelentésekből s állam- hatalmi ténykedéseikből következtetéseket von le a kialakítandó világ képére vonatkozólag s rémeket lát ott is, ahol még nincsenek. „Csírájában kell ellenállani a veszedelmeknek“, ez az ilyen „próféták“ csatakiáltása. Nem mondom, hogy a keresztyén embernek nem kell előrelátóan gondoskodni és a jövendővel törődni, , de azt" határozottan látom, hogy a ma bajai között a holnap dolgai felől való aggodalmaskodást Krisztus Máté 6, 34-ben megtiltotta. A keresztyén ember számára lehet fontos ez a kérdés: mi lesz, de sokkal fontosabb az, hogy mi van. Nem kell bővebben fejtegetnem, hogy a jövő kialakulása milyen nagy mértékben fordul meg azon, hogy az egyház ellenállásával rá- kényszeríti-e az államot gyökeres és forradalmi, tehát a történeti összefüggésekkel szakító módon való hirtelen " megoldására, még azt is merném mondani, hogy esetleg elhirte- lenkedett megoldására ennek a kérdésnek, vagy pedig lehetőséget ad ahhoz, hogy az állam az egyházhoz való viszonyát nem a forradalom időtlenségében nélkülünk, hanem az idő folyamán velünk együtt alakítsa ki. Még egv oldala van ennek a. helv- telen prófétai szemszögnek. Talán nem is szabad erre használni a prófétai ielzőt. hiszen ez nem más, mint politikai spekuláció. Nem szabad ezt a kérdést tehát úgy szemlélni, hogy közben folyton politikai fordulatra spekulálunk, külpolitikai csodáról álmodozunk, naivul tétlenkedünk, vagy sandán szabotáljuk a jelent. Az a meggyőződésem, hogy mindnyájunk előtt nyilvánvaló, mennyire méltatlan az ilyen magatartás a keresztyén egyházhoz. Nem szabad ezt a kérdést pusztán a sérelmi politika szemszögéből sem nézni. Tudom nagyon jól, hogy mindig van valami bőszítő abban, ha olyan emberek hurrogják le a sérelmet szenvedett emberek érzéseit« ellenszenvét, akik maguk semmi sérelmet nem szenvedtek, sőt talán jelentős előnyöket is nyertek a fordulat révén. Azt hiszem, hogy , az, ami velem történt, elég jogot ad nekem ahhoz, hogy beszélhessek a sérelmi politika félretételének keresztyén kötelezettségéről. A sérelmi politikában mindig megbújik egy nagy adag önzés. Az önzés pfdig nem keresztyén magatartás. Krisztus sem folytatott sohasem sérelmi politikát. Ellenségeinek megbocsátott, kínzóiért imádkozott s övéinek is azt parancsolta, hogy rosszal rosszért ne fizessenek, hanem még ellenségeiket is szeressék. De nemcsak mint keresztyéneknek nincs jogunk elszenvedett sérelmeink miatt nézni ellenségesen az állam- hatalomra még akkor sem, ha sérelmünk talán felháborítóan jogtalan, hanem mint embereknek is kevés a jogunk ehhez. Ne felejtsük el, hogy mi végigéltünk egy világot, melyben bizonyos embercsoportok részére nem volt jogrend, életbiztonság, ellenben volt egy sereg atrocitás. Akik akkor megelégedtek a szavak ellenállásával s nem csináltak sérelmi politikát, mikor mások jogrendjét érte sérelem s mások kerültek egzisztenciális lehetetlenülésbe, hanem tudtak együttműködni, ha nem is a sérelmek elkövetésében, de mégis a sérelmek elkövetőivel, azoknak ma bűnbánat nélkül emberileg is édeskevés joguk van ahhoz, hogy a jogrend sérelmét hánytorgassák fel most, mikor az ő bőrükre megy a dolog. Még egy kényes szempontra kell reámutatnom ennél a pontnál. Szeretném nagyon határozottan megmondani azt, hogy nem tartom becsületes dolognak állampénzen csinálni ellenállást az állam ellen. Tudom nagyon jól, hogy egyházunk az 1848. XX. t.-c. alapján áll és teológiai fundamentumra állva érzi feljogosítottnak magát az állam pénzbeli támogatására. Nem akarom én ezt a teológiai álláspontot megkérdőjelezni, de azt állítom és a?t hiszem, hogy velem együtt minden becsületesen gondolkozó ember is úgy érzi, hogy az ilyen teológiai fejtegetéseknek van bizonyos üzleti szaga s ha ezt a pénzszagot és gyanúsítást távol akarjuk magunktól tartani, akkor nyilvánvalóan csak azt a magtarlást tanúsíthatjuk, hogy ha nem kell nekem az az állam, melynek uralma alatt ma élek, akkor ne kelljen nekem ennék az államnak a pénze sem, amelyből élek. Ezt a feszültséget nem lehet megoldani azzal, hogy az államhatalom ellen szervezkedők vagy szervezkedés nélkül belső lelki ellenállásban lévők amúgyis vállalják az államsegély elvesztésének kockázatát. A becsületbeli feszültség minden fillérre nézve fennáll, melyet elfogadok egy olyan államtól, amelyet Róma 13:1. alapján kénytelen vagyok ugyan Istentől rendelt hatalomnak elismerni, de a szivem mélyén Isten verésének tekintek. A reális látás alatt elsősorban nem az erőviszonyok valóságának látására gondolok, bár ennek józan mérlegelését is bizonyos esetekben a bölcseség nélkülözhetetlen kellékének tekintem. Reális látás számomra főkép azt jelenti, hogy keressem mindig a helyzet elfogultság nélküli tárgyilagos ismeretét. Tudjak elismerni dolgokat, mellek az államhatalom mellett szólnak anélkül, hogy kiszolgáló csatlósa lennék; tudjam elismerni az egyház és saját magam bűneit, függetlenül attól, hogy milyen visszhangja támad ennek a bűnvallásnak egyházon belül és egyházon kívül. Tudjak határozottan nemet mondani mindenre, amire Isten igéje a „nem“ kimondását teszi kötelességemmé, félelem nélkül nézve szemébe mindannak, ami esetleg egy ilyen „nem“-nek lehet a következménye. A felelősség szempontjai alatt azt értem, hogy döntésünknek sohasem szabad csupán magunkra néznie, hanem mindig látni kell döntésünknek az egész egyházra való hatását. Értelmetlen hősies pózolással, Isten kifejezett parancsa nélkül nem szabad kocká a lennünk gvülekezetek- nek és egyházi tisztviselőknek létét s az igehirdetésnek meglévő szabadságát. Ezekben az időkben sokat foglalkoztatott engem is Jézusnak és Pálnak a hatalmasságokkal szemben való magatartása. Megdöbbenve láttam, hogy Jézusnak hányszor lett volna alkalma, hogy nagypéntek előtt meghaljon e világért és nem tet'e meg. Lukács 4:2—30-ban kiűzik őt Názáretből s egy hegynek a szélére viszik, hogy onnan letaszítsák. ö azonban közöttük átmenve eltávozék. János 8:59-ben agyon akarják őt kövezni, Jézus pedig el- rejtőződék és kiméne a templomból, átmenvén közöttük és ilyen módon eltávozék. János 10:31-ben ismét köveket ragadának a zsidók, hogy megkövezzék őt, de a 39. vers szerint kiméne az ő kezükből, ö maga magyarázza meg ezt a magatartását János 7:6—8-ban ezekkel a Szavakkal: „Az én időm még nincs itt, az én időm még nem tölt be.“ Amíg az Istentől rendelt idő el nem érkezett, kibújt a vértanu- ság elől, mikor azonban annak ideje elérkezett, tanítványainak könyörgése, sőt feddése sem tudta visszatartani Máté 16:21— 23. szerint attól, hogy Jeruzsálembe menjen. Az első keresztyéneknek sem engedte meg Jézus, hogy maguk keressenek maguknak vértanuságot. Máté 24:15—18. beszél arról, hogy mit cselekedjenek a keresztyének, mikor látják majd, hogy a pusztító utálatosság ott áll a szent helyen. El lehet-e képzelni helyzetet, mely világosabban parancsolná Isten népének azt, hogy csak holttestén keresztül engedje a pusztító utálatosságot a szent helyre? Jézus mégis azt parancsolja, hogy fussanak a hegyeikre. Pálról sem mondhatja senki, hogy gyáva ember lett volna, mégis Da- maszkuszból a kőfalon át egy leeresztett kosárban mentik meg őt a tanítványok s ő nem érzi azt gyávaságnak s nem tiltakozik ellene. Cselekedetek 14:5—6. szerint Ikó- niumban a pogány és zsidó főemberek támadást indítanak ellene és Barnabás ellen s meg akarják kövezni őket, ők azonban elfutának Listrába és Derbébe. Mikor azonban a Lélek világossá teszi előtte, hogy elérkezett a fogság, nyomorúság és halál ideje az életében, akkor a Cselekedetek 20. fejezetében hiába siratják és ölelgetik az efezusi vének, i) semmivel sem gondol, még az élete sem drága néki, hanem megy a vértanuság útján. . Jaj minékünk, ha magunk keressük a vértanuságot, mikor Isten még a szolgálatában akar felhasználni minket. Természetesen éppen olyan jaj minékünk akkor is, ha gyáván megalkuszunk, mikor a hősi halált parancsolja nekünk és várja tőlünk. Bizonyságot teszek elöltetek, hogy hitem szerint a magyar evangélikus egyház felé Isten parancsa ma -— Róma 13:1. és nem Cselekedetek 5:29. A neki való engedelmesség alapján ezért lehet és ezért kell ma a magvar evangélikus egyháznak megtalálni a helyét a magyar demokráciában. Ezért felelek arra a kérdésre, hogy lehet-e ma megegyezni, határozottan ezzel a szóval: lehet. Befejezésül csak megismétlem, hogy mindez semmi más, csak egyszerű vallomás. Megtettem, mert tudom, hogy egyházunknak ma nem sötétben bujkáló rémhírterjesztőkre, vagy hordóra álló agitátorokra, sem hősködőn hencegő Góliátokra, vagy ügyes, de alattomos diplomatákra, sem lábuk alól a talajt elrúgó politikai fantasztákra, vagy józan reál- politika jogcímén gyáván megalkuvókra van szüksége, hanem olyanokra, akik merik Isten akaratát engedelmes tusakodással keresni s látásukról nyíltan és felelősségteljesen .vallomást tenni. Az kisebb baj, ha a látásuk nem egyezik. A nagyobb baj az volna, ha ezek az emberek hiányoznának. Értesítés Szíves tudomására hozom mindazoknak, akik a vaU'ástani tankönyv pályázatban résztvenni óhajtanak, hogy beszereztük ós a' pályázóknak kérésükre vzáros határidőre készséggel rendelkezésére bocsátjuk az amerikai (angolnyelvű), dán. finn német és svéd evangélikus vallásiam tankönyveket, amelyeknek gazdag szöveg- , és képanyaga sok indítást adhat és tanulsággal szolgálhat. Budapest, 1948. évi november hó 22. Kuthy Dezső ny. püspök, az egyet, tanügyi biz. elnöke Felekezet vagy egyház? Az augusztusban lezajlott amster- dami keresztyén világgyülés egyik legnagyobb jelentősége volt, hogy nyilvánvalóvá vált a legnagyobb alapvető különbség az egyházak világtanácsában résztvevő tagok között. Ezt a különbséget a következő szavakkal jellemezhetjük: konzervatív, klerikális, tradicionális, hierarchikus egyfelől, — protestáns, evan- gélizációs, reformációs, szabadegyházi másfelől. Az összes ellentéteket nagy vonalakban általában ette a két csoportra lehet visszavezetni. Előbbit főként aZ anglikánok, orthodoxok és — sajnos — némely evangélikus egyházak képviselték. Ennek az ellentétnek egyik érdekes és nagyje- lentőségi megnyilvánulása volt az a vita, amely arról fejlődött ki, hogy az egyházak világtanácsának résztve1 vőit felekezeti, vagy territoniális (földrajzi) szempont szerint állítsák-é össze. Hosszabb vita után végül is győzött az utóbbi szempont. Ez azt jelenti, hogy országonként tagjai az egyházak az ökumenének, pl. a magyar evangélikusok és a finn evangélikusok külön-külön. Még ha az előbbi, a felekezti szempont győz, ez azt jelentette volna, hogy pl. az evangélikus egyházak résztvevői felől a Lutheránus Világszövetség dönt s esetleg Magyarországból, — kis létszámunk miatt — nem is jelöl. Jellemző, hogy ezt a teljesen igazságtalan szempontot a német evangélikusok képviselték. Ehhez a vitához írja Arthur Frey svájci egyházi író a következő, számunkra is igen figyelemreméltó sorokat a Schweiz, evang. Pressedienst 36. számában: „Nem arról van szó, hogy ne vegyük komolyan az egyházak hitvallási sajátosságait. Az ökuminé azonban saját értelmét tagadta volna meg, sőt egyházi jellegét is, ha elfogadja a felekezeti szempontot. Egyház ugyanis csak ott lehetséges, ahol készség van Isten igéjének közös meghallga fására. Jól tudjuk, hogy az ökumenét némelyek nem egyháznak, hanem csak egyházak szövetségének fogják fel. Kétségtelen, hogy a dolog nem olvan egyszerű, azonban meggondoltuk e azt, bogv miiven istentelen dolog, ha egyházak jönnek össze egy szövetségbe anélkül, hogy egvház akarnának lenni? Felekezeti felépítés esetén az ökumené olyan szervezetté válnék, amelyben az egyes tagok abban látnák feladatukat, hogy felekezeti álláspontjukat képviseljék és érvényesítsék. Ezzel az ökumené olvan népszövetséggé válnék, ahol az egyes tagok nem a népek közösségét jelentik. hanem saját felekezeti érdekeiket szorgalmazzák. Ezért a lutbe-ánuk javaslat elutasítása arra inti a lutheránusokat, hogy elsősorban ne feld- krzetekhen. hanem egyházakban gondolkodjanak. Ennek pedi? nemcsak egyházi jelentősége vanl Tdeje lenné, már, ha az orihodóx német luthd- ránizmusban is felismernék. ho"y minden egyházi iránvzatnak ni»«v»a a politikai megfelelője. A tisztára felekezeti gondolkodás politikai vonalon megfelel a nacionali'zt'k"« irány, zatnak. Ha ezt az összefüggést a német lutheránusok felismernék megértenék. hogy mié-t nézik külföiaön aggodalommal a VELKD (Vereinigte Evangelisch LuthPri'che Kirche Deutschlands — Németországi Egye- siilt Lutheránus Egyház) megalakulását“. Világosan meg kell-e látnunk, hogy'1 az az irányzat, amely nálunk is a reformátusoktól való eltávolodást k inkább a katholikusokhoz való közeledést követe'te s emel’ett Luthe rá hivatkozva teológiai leplekbe hu-ko1- lódzott. valójában nagyon is politikai indítóokokból származott, örülnünk kell annak, hogy ezt az irányvonalat, amely nem vélettenül éopen a német és magyar luthersnizmús"- ban jelentkezett — szóval a volt ten- gelyállamokban, — most az öknme- uében is világosan látják és — leleplezik! G. Gy. Minden, amit nékem ád az Atya, én hozzám jő: és aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem. Ne rettentsenek téged a te gendola* taid és a te ábrázatod ne változzék el! Kicsinyhitűn, miért kélelkedel? Legyetek békében egymással. Rész szerint van bennünk az ismeret.
