Evangélikus Élet, 1948 (13. évfolyam, 1-3. szám)

1948-11-20 / 1. szám

Evangélikus Elet

_________

Ny

íltan a Nyílt levélről

Az állam, az egyház és az iskolák államosítása

Nyílt levelem az evangélikus egyház ügyében sokkal szélesebb körben lett ismeretessé, mint terveztem. Lelkészeken kívül nemcsak az egyházközségi felügyelők kapták meg, hanem igen sok egyháztag kérte el, miután olvasta a róla megjelent hírlapi közleményeket, s érezte, hogy kívánatos az egész gondolatmenetet ismernie annak, aki egyházi szempontból akarja megítélni a mondanivalóját. Az írás sok vihart is kiváltott. Amint egy egyetemi hallgató megjegyezte: „a Nyílt levél olyan nyílt, hogy azzal szemben csak kétféleképen lehet állást foglalni. Vagy egészen mellette, vagy egészen ellen^, s a döntés vele kapcsolatban attól függ, mennyire merünk egymással őszintén beszélni“. Egy másik — lelkészi — nyilatkozat szerint az ítéletmondó politikai állásfoglalásától függ a Nyílt levél megítélése. Egy harmadik szerint a theológiai álláspontunktól. Lelkészeink mindenesetre nem kis óvatossággal kezelték ezt a kérdést. Válaszaikban jórészt csak a dicséret hangja csendül meg, ami nem jelenti azt, hogy éppen a lelkészek többsége ne hordozna nagyon sok ellenérzést és kritikát vele szemben.

De az elismerések is jellegzetesek:

„Ma olvastam végig nyíltlevclc- det és pompásnak találom nyílt és őszinte, múltat és jelent megvilágító írásodat. Erre az írásra nagy szükség volt, s csak 'olyan ember írhatta meg, aki központban él és figyeli a külföldi és hazai eseményeket s egyetért a szocializmussal. Ezen alapmagatartás nélkül ez az írás nem születhetett volna meg. Ml . . . . i egyházvezetők a felügyelővel és másodfcliigyelővcl együtt szívből kívánjuk egyházunk megújhodását s ezért melletted vagyunk.“ „Nyíltlcveledet élvezettel olvastam és száz százalékig helyénvalónak találom. Mi vidéken élő lelkészek teljesen tájékozatlanok voltunk egyházunk ügyében és aggodalommal figyeltük annak sorsát. Most leveled birtokában látjuk a hibákat, de a kibontakozás lehetőségét is. Annak idején, hiszen tudod, beszéltem eleget, de el kellett hallgatnom. Ma azonban már ismét el akarom mondani véleményemet és meggyőződésemet, remélem, erre alkalom nyílik valamelyik kibontakozást kereső gyűlésén.“

És ezeket a megnyilatkozásokat szaporíthatnánk. Két vonásuk lényeges:

1. Lelkészeink között igen sokan teljesen tájékozatlanok voltak és most hálásak, hogy hallottak valamit.

2. Sok lelkészünk hasonló véleményt rejtegetett magában, s most hálás, hogy miaki hangot adott neki.

Vannak aztán, akik helyeslik a nyílt levél gondolatmenetét, különösen a történeti előzmények feltárásában értenek vele egyet,

de más végkövetkeztetésre jutnak.

Egy nagyon jellegzetes levél, mely egyébként szememrehányja, hogy levelem a sértődöttség hangján szólott, s nem mindenütt tárgyilagos, miután hangsúlyozza, hogy ő az egyéni bünbánatot tartja, legfontosabbnak, bár nem zárkózik el a kollektív bűnbánat gondolatától sem. Figyelmeztet, hogy ennek a bűnbánatnak a célja nem az, hogy az állam is hallja, hanem az, hogy valóban bocsánatot nyerjünk. Ebben vele egyetértek, levelemben hangsúlyozom, hogy „Isten kívánja meg tőlünk a bűnbánatot és nem mást“ Egyébként meggyőződésem, hogy a kollektív bűnbánat kérdése theológiai kérdés, magam ebben állástfoglaltam, s azt várom, hogy lelkészeink komolyan végiggondolják theológiai alapon, ép- úgy, mint Európa egész keresztyén- sége keresztül esett ezen a diszkusz- szión, de nem azért, hogy theológiai érvekkel kibújjanak a kötelezése alól, hanem hogy igazságra jussanak.

De aztán így folytatja a levél:

„Szerintem van harmadik, ül! A jelenlegi egyház megszűnik, és egy evangéliumi közösség jön létre

akármilyen jogi formában. Ennek az útnak első lépése, az egyház és állam teljes szétválása, a második a történelmi egyházakkal való kapcsolat felszámolása, a harmadik az evangélium népének szervezése bármilyen jogi forma alatt, mely szabadon dolgozik a népi demokráciáért. Ennek súlyos következményei lehetnek, a papok nem élhetnek abhól, amiből eddig, de ellenkező esetben ugyanabba a hibába eshetünk, mint a múltban. Ha találnék olyan lelkésztársakra, akik vállalnák ezt az egyedüli utat, megpróbálnám én is. Leveled jó volt, mert meggondolkoztat és kényszerít, hogy a problémával foglalkozzunk, de a megoldásod, véleményem szerint helytelen.“

Amit ez a lelkésztársam ír, még radikálisabb, mint az én véleményem. Ehhez a kemény eledelhez képest az én mondanivalóm valóban tejnek itala a mi kényelmes népegyházunk számára. De előttem ma még az áll, hogy a történelmi, szervezett, „jogi“. egyház életét is tovább lehet vinni megfelelő szolidaritásban azzal a történelemmel, amiben élünk.

Nagyon hálás vagyok a református sajtónak is azért, hogy észrevette a Nyílt levelet. Az Üt néhány sorát idézendönek tartom:

„Az evangélikus egyház megújulási törekvéseiben eddig inkább csak helyi törekvéseket és kisebb ébredési csoportok jószándékait lehetett regisztrálnunk. Érthető, hogy a reformációs mozgalom lefolytatása legfeljebb késleltette az időpontot, de egyébként csak nőtt a feszültség. Őszintén sajnáljuk, hogy az egyházvezetők válságáig kellett elhúzódnia a helyzet őszinte és valóságos felmérésének, s a problémák felismerésének. Annál határozottabb és döntőbb lépést jelent most ez a nyílt levél.. Kétségtelenül nehéz helyzetben van az evangélikus egyház, amikor egyebek mellett a közelmúlt három évének mulasztásait Is be ^iell hoznia ...“

Megszólalt azonban egyházunk „laikus“, hívő véleménye is. Legkomolyabb levelet egy egyházközségi felügyelőtől kaptam. Tanulmánynak is beillő állásfoglalását érdemes volna szóról-szóra közölni, de erre helyünk nincs, így megkísérlem hűen összefoglalni bizonyságtevését:

Elmondja, hogy a Baráti Mozgalom júniusi konferenciáján elfogadta Turóczy püspök egyházpolitikai álláspontját, s felismerte azt, hogy az „egymás marása“ most a Sátán eszköze, elsősorban abból a célból, hogy „kilőjje“ az ébredés leghatalmasabb egyéniségét. Beszél arról, hogy tud a rágalmakról, .amik elsősorban engem érnek egyházpolitikai állásfoglalásom miatt, s azt a testvéri tanácsot küldi, vigyem ezeket Jézus Krisztus ítélete alá, s ha azokban ő elmarasztal, intézzem el vele. Ezeket a sorokat különösképen köszönöm, boldog vagyok, hogy egyházunkban így nyilvánul meg a gyakorlati lelkipásztorkodás közöttünk. így lehetett egy „laikus“ az én lelkipásztorommá. A továbbiakban bizonyságot tesz hitéről:

„Teljes egészében vallom és hiszem, hogy Isten ítélete zúg végig egyházunkon és egész egyházi múltúnk ítélet alatt van. Vallom ezt az iskolák államosításával kapcsolatban, vallom az őrségváltással kapcsolatosan, de vallom az egyházi szolgálat egész vonalán, úgy papi, mint világi vonalon. Nem tudtam magam azonosítani az iskolák államosítása kapcsán azokkal, akiket ez ellenállásra indított. Iskoláink nem teljesítették feladatukat. Melegágyaivá lettek „unitárius“ értelmiségünknek... Vallom és vállalom az egyéni és a kollektív bűnbánatot. Vallom, hogy az őrségváltásnak régen be kellett volna következnie. (Itt kiemeli, hogy ő nem 'politikai okból, hanem az evangélium mérlegén követelte ezt). Gyülekezetünkben, mikor megindult az ébredés, volt bátorsága gyülekezetünknek a püspök akaratával szem- berf megkérni a gyülekezetét nehéz

időkben elhagyó lelkipásztort, hogy vállaljon másutt szolgálatot, annak ellenére, hogy egyéni szimpátia, családi érdekek ezt a kérdést nagyon nehézzé tették. Ma már megújhodott presbitériumunk van.

„Eleinte a templombajárás, később már a „hitben járás“ tette lehetővé a bejutást a mi presbitériumunkba, így kerültek be egyetemi altiszt, gépkocsivezető, mázoló, szabó, cukrász, bányamunkás, szociáldemokrata újságíró az egyházunk tanácsába. És a gyülekezetnek az a neve, hogy éli“ Felismeri, hogy sokan egyéni „durcásságból“ keresik az egyház oltalmát, s igaza van Turóczy püspöknek, aki rámutatott Fóton, hogy az embereket nem az ég vonzza, de a föld taszítja az ég felé. Hitet t^z amellett, hogy az egyháznak rendeznie kell dolgát az állammal, vallást tesz, hogy a köztársasági forma számára egyáltalán nem probléma, s vallja, hogy „a katolicizmussal való kacérkodás józan evangélikus ember számára abszurdum“.

Figyelmeztet, hogy a külföldi ellenállási példákkal kapcsolatban tett megjegyzéseim őt nem elégítik ki, mert ezen ellenállásokat a „nemzeti szocializmus minden területre kiterjedő igénye váltotta ki“, s hangsúlyozni akarja, hogy ez minden állammal kapcsolatosan kialakulhat. Ezzel azonban csak aláhúzza azt, amit írtam, hogy t. i. a hitvalló magatartás szükséglete a szentírás szerint nyilvánvalóan felmerülhet.

Kritikaként szeretetet kér a „^ál- oldal“ részéről, a „jobboldal“ iránt, mert szerinte mindkét oldalon vannak nem Krisztusi szavak és cselekedetek és megemlíti, hogy a Nyílt- levél megjelenésének időpontja „szépséghiba“, bár tudja, hogy ezek a gondolatok nálam nem újkeletűek, s úgylátszik. Istennek így tetszett, hogy most hozza elő őket. ígéri imádságait egyházunkért és értem i® személyesen, s kívánja, hogy áldás lehessek az egyház számára is, magam számára is.

Ez a levél nyilvánvalóan olyan hívő embertől ered, aki nem kis belső nyugtalansággal olvasta végig nviltlevelemet, de akinek Krisztus olvan látást adott, ami elég szeretetet és elég hnlcces'get ad neki ahhoz, hogy hozzá tudjon nyúlni' elismeréssel is, kritikával is az írásomhoz. Ez az alapmagatarlás látszik helyesnek ahhoz, hogy egyházunkban szót tudjunk ejteni válságosán égető dolgainkról.

Egyébiránt különösen a Bányakerületi Lelkészegyesület gyűlésén lett nyilvánvaló, hogy az egyházi reakció is hozzányúlt ehhez a nyíltlevélhez, s megkísérli kihúzni a „méregfogát.“ Az érvek egy része apró részletkérdés volt, amikre könnyen lehet cáfolatot hozni, a másik része theológiai, vagy theológiai köntösben jelentkezik. A fő ellenállás, mint várható volt, a bűn- bánat követelése körül alakult ki. Az óember mindig a bűneinek ráolvasta- tása miatt veszti el leghamarabb a fejét. Mert bizonyos, hogy pl. hiába beszélünk arról, liogy az antiszemitizmussal, a nacionalizmussal és az antiszociális magatartás bűnével nem kell számolnunk, mert azok követe- telése a „theológiai naturálisából árad bele a nyíltlevélbe. (Vagyis a szentíráson kívüli okokból vetődik fel). Hiszen a legtisztább „theológia verbális“ sem tudná kikerülni azt, hogy ezek bűnök, sőt még határozottabban prédikálná nekünk, Az sem érv, hogy vannak más bűneink is, mint ezek. Mert ezek a más bűnök nem semlegesítik éppen azokat a bűnöket, amik ma legjobban égetnek, s amikből egyházi közvéleményünk ma sem akar megtérni. Az az igazi bűn, amiből nem akarunk megtérni!

A Nyíltlevélnek két alapvető mondanivalója van:

1. Egyházunk éppenúgy megkötheti a megegyezést az állammal, mint a református egyház.

2. Az egyház álláspontja nem nem lehet az üres antikommuniz- mus, mert az helytelen, nem igaz, és nem keresztyén álláspont.

A nyíltlevélíel kapcsolatban ugyanazt kérem, mint a Bánya- kerület lelkészeitől:

1. Ne velem vitatkozzanak, hanem a helyzetünkkel!

2. Ügy gondoljanak a mondanivalójára, és úgy kritizálják, hogy közben folyton erre gondoljanak: Mit kell nekünk tennünkl?

Dezséry László

Az egyetemes presbitérium 1948. évi szeptember hó 29-én tartott ülésén 10. szám alatt hozott határozatával, az iskolák államosítása és az állam és egyház közötti viszony szabályozása céljából, a kormánnyal kötendő egyezség tervezetének kidolgozására zsinateloké- szítő-bizottságot küldött ki, amelybe az alulírottat is beválasztotta.

Örömmel veszek részt a bizottság munkájában. Ezúttal csupán vázlatosan ismertetem a kérdések végleges rendezésével és nyugvópontra juttatásával kapcsolatos álláspontomat.

A kérdéssel: 1. jogelméleti, 2. jogtörténeti és 3. a jelenlegi adott egyházpolitikai szempontokból kiindulva foglalkozom.

I. Jogelméleti szempontból már 1906-ban, tehát közel félszázaddal ezelőtt írt, „Magyar Evangélikus Egyházjog“ című könyvemben foglalkoztam tüzetesen az állam és az egyház közötti viszony elvi alapjaival. Akkoriban még bátorság kellett azoknak elmondására, mert — úgy gondolom —, hogy a mai haladó korszellem bírálatait is kiállják.

Jogelméletileg az állam és az egyház közötti viszony mindenkori rendezésénél az államot kizárólagosan megillető szuverénitás elvéből kell kiindulnunk. Két szuverén akaratról beszélni nem lehet, mert az „bellum omnium contra omnes“-re vezetne. Egyedül az állam hatalma szuverén és „eredeti“. Minden más közület hatalma csak „származékos“. Végelemzésben tehát egyházunk autonómiája az államtól „ered“, miként azt más autonóm közületeknél is látjuk. Az állam ,,önkorlátozása“ adja meg autonómiánk zogalapját! Az állam nem zárkózik el előle: a „hitszabadság“ és a „vallásszabadság“ szabályozásánál sem, hiszen közös érdekek szolgálatáról van szó!

Az „egyházzal“ szemben azonban az állam „önkorlátozása*“ nem mehet olyan messzire, mint például a „hitszabadság“-nál, amelyről a mai magyar állam is elismeri, hogy „abszolútsőt ezt meg is védi. Ugyanezt teszi a „vallásszabadság“ elismerése és megvédése terén is, feltéve, hogy a hitnek megváltása, vagyis külsőleg is kifejezésre juttatása „a közerkölcsiség és a köztörvények“ követelményeinek megfelel. Az „egyházak“ azonban — így a „látható“ evangélikus egyház is —, jogi szervezet s ha az állam nem őrködnék működésük felett: a „polgári“ szabadságot is veszélyeztethetnék. Arn ha megmaradnak tulajdonképpeni hivatásuknál, nevezetesen a hit és vallás védelmezé- sénél, még jogsegéllyel és anyagi támogatással is ellátja őket.

Hit, vallás és egyház, e három különböző fogalom tekintetében kell elsősorban disztingválnunk, hogy egyházpolitikánk, illetve az állam egyházpolitikájának bírálata tárgyilagos lehessen. így juthatunk csak el annak felismeréséhez, hogy a „közoktatás“ az egyháznak „szuverén“ s autonóm hatáskörébe nem szükségképpen tartozik, hanem csak a „vallásoktatás“.

II. Jogtörténeti alapon a felületes szemlélet könnyen téves látszatra vezethet, mert hiszen századokon át az egyházak gondoskodtak a közoktatásról általában a népiskoláktól ^el az egyetemekig.

Ennek oka az állam fejletlensége volt, úgyhogy szuverénitását nem tudta s nem is akarta érvényre juttatni az összes közérdekű életviszonyok és ügyek jogi szabályozásának s az idesorolható jogosítványok tényleges gyakorlatának világában. — A kulturális fejlődés,

>

továbbá az állam szuverénilásának — főleg a reformáció tisztultabb felfogása következtében: teljes kibontakozása, lehetővé tette, hogy az államok fokról-fokra mentesíthették az önkormányzati közülete- ket (egyházak, vármegyék, céhek stb.) minden olyan közügy ellátása alól, amelyek azoknak tulajdonké- peni hivatásához nem tartoztak. Hiszen valamikor a gyámügyet, házassági ügyek szabályozását, az erkölcsi szempontokat közelebbről érintő bűncselekmények feletti bíráskodást, stb., stb. egyházi testületek és szervek gyakorolták. A közoktatás terén csak az utóbbi évtizedekben mutatkoznak jelei annak, hogy a magyar állam élni kíván eredeti és elvileg „kizárólagos“ jogaival a közoktatásról való gondoskodás terén is. Ennek betetőzése mai iskolapolitikája, s el nem vitatható, hogy az iskolák államosítása nemcsak hogy jogában van, hanem az is kétségtelen, hogy az iskoláztatásnak szédületesen megnövekedett terheit semmiféle más közület sem képes — az igazságos teherelosztás szempontját is tekintetbe véve — viselni, aminthogy már eddig sem viselte.

A magyar kormány kultúrpolitikája az iskolák állami kezelésbe vételének végrehajtásánál tapintatosan, „egyezségi formulát“ óhajt igénybe venni s nem helyezkedik a szuverénitás merev alkalmazásával a sic volo sic jubeo álláspont jára.

III. „Egyházpolitikai“ szempontból nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar kormány az iskolák államosításával egyidejűleg az állam és egyház, valamint a feleke- zetközi viszonyokat általában véve újra szabályozni kívánja.

Felmérhetetlen jelentősége van ennek éppen Magyarországon, ahol számos vallásfelekezet tagolja széjjel a társadalmat s még mindig van közöttük olyan, amely az 1848: XX. t. c. dacára kiváló privilégiumokat élvez a többiek rovására. Ennek a helyzetnek megszüntetésére is kiválóan alkalmas történeti időket élünk ma.

Evangélikus egyházunk már hónapokkal ezelőtt ünnepélyesen megnyilatkozott államformánk és kormányrendszerünkkel szemben s hűséget fogadott önként s minden kísértés dacára nem változtatott fogadalmán és hűségén semmit sem. Ennek azonban logikai következése az is, hogy bizalommal viseltessék iskoláinak átadásakor a kormány iránt és legközelebbi zsinatán juttassa nyugvópontra a nagyhorderejű kérdést.

Ha egyházunk azt az anyagi erő- gyarapodást, amelyhez az állami tehermentesítés folytán jut, a „cura pastoralis“ és a „vallásoktatás“ elmélyítésére fogja fordítani, akkor a jövőben gátját vetjük szórványhelyeink megdöbbentő elnéptelenedésének.

Dr. Mikler Károly, a zsinatot előkészítő bizottság tagja.

Időszerű cikkünk írója régi tevékeny munkása az evangélikus egyház törvény- ‘ hoz'ási, közigazgatási és törvénykezési hatóságainak. A legutóbbi zsinat főelőadója volt. Mint az ,.Egyházjog“ nyug. tanára, balatonfüredi otthonából is élénk figyelemmel kíséri egyházunk közéletét.

Hisszük azt, amit akarunk és írunk.

Hirdetésedet lapunkban közöld!

Szerkesztői üzenetekben minden kérdésre válaszolunk.

Névtelen cikket nem fogadunk el!

Kéziratokat nem adunk vissza.