Evangélikus Élet, 1948 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1948-12-04 / 2. szám
5 Evangélikus Elet Darvas József minisztert a bányai kerület zsinati atyának választotta Az Evangélikus Elet szerkesztőiének a következő nyilatkozatot tette: Köszönöm a magyar evangélikus egyház bányai kerületének, hogy zsinati atyává választott. Ebből a, számomra megtisztelő alkalomból nem mint a népi demokrácia kormányzatának egyik minisztere, hanem mint az ország egyik legnagyobb evangélikus egyházközségének, az orosházi gyülekezetnek szülötte, hadd mondjak néhány szót. Irodalmi és közéleti elfoglaltságom miatt az egyházi életben nem igen vettem részt az elmúlt esztendők alatt. Ennek a magyarázata elsősorban azonban abban rejlik, hogy — valljuk be őszintén — az evangélikus egyház vezetői a múltban gyakorta mellőzték ezt a programot, amit én már évekkel ezelőtt életem és munkásságom egyetlen feladatául tűztem: ,.Hűség a néphez“. Az egvhézi életből való nyilvános szerepléseim elmaradása azonban egyáltalán nem jelentette azt. hogy egyházamtól bármikor is elszakadtam volna. Ez azért sem következhetett voina be, mert hiszen az embert, mint magánembert, az élet számtalan esetében bizonyos fokig a múltja is kötelezi. Apám, anyám s rokonaim, a szegény paraszti sors legmélyén vergődő őseim valameny- nyien az evangélikus egyház tagjai voltak. És engemet ez büszkeséggel tölt el. Ez az egyház a magyar történelem során gyakran bebizonyította, hogy az elnyomottak oldalán áll, Krisztus tanításait követve az elnyomottak felszabadításáért küzd. S ebben a küzdelemben az én egyházam a protestáns testvéregyházakkal együtt minden időkben az élen haladt. Egyházam a múltban azt is számtalanszor bebizonyította, hogy protestantizmus és haladás igenis összeegyeztethető, nem zárja ki egymást, ha felelőtlen és megalkuvó elemek nem állítják szembe a kettőt. A legridegebb szegénységben töltött gyermekkoromból is leginkább azok az emlékek intenek vissza. _ amelyek az orosházi evangélikus egyházközséghez fűződnek. Az évszázados szegénység embertelen vitásában. a lcgsziirnyűbh kizsákmányolás és elnyomás korszakában, a hárommillió földnélküli paraszt Magyarországában az evangélikus egyház sokat jelentett számukra. Ez a világ már megváltozott. A népi demokrácia kormánya alig négy esztendő alatt többet valósított meg Krisztus tanításaiból, mint régi uraink évszázadok során. Ezt senki sem tagadhatja. Idézzem-e az Írás szavait: „Hegyek és dombok szánjatok le, völgyek és síkságok emelkedjetek föl“. Aki ebben a< szellemben cselekszik, az valóban Krisztus követője és parancsainak lelkiismeretes végrehajtója. Sajnos azonban, ma is sokan vannak, akik szavakkal ugyan a krisztusi eszmék megvalósítóinak vallják magukat, — a gyakorlatban azonban homlokegyenest ellenkezően cselekednek. Még a templomi szószékeket is ellenforradalmi törekvések szítására használják. Az ő szemükben a vallás csak ürügy, amivel népellcnes, gonosz szándékaikat leplezik. Az evangélikus egyháznak személyemet illető határozata őszinte örömmel tölt el. Ez a határozat je'- kén is egyúttal. Az egymásra találásnak a jelkéne. M'nt már említettem. a múltúnk kötelez. Emsemet is. egyházamat is. Különöskénnrn örülök, hogy a református. egyház mellett most az én egyházammal is megtörténik a békés megegyezés. Főképpen pedig annak örülök, hogy a megegyezés útjának egyengetésé- ben. a kölcsönös megértés és együti- mí:ködés kimunkálásában és előkészítésében én is résztvettem. nemcsak mint ezeket a tárgyalásokat vezető kormányküldöttség egyik tagja, hanem mint magánember, evangélikus egyházamnak hűséges fia. Csendes beszélgetés az egyház bűnbánaiáról Kedves Barátom! A múltkor az egyház bűnbánata kérdéséről beszélgettünk egymással. Tudod mennyire foglalkoztat a kérdés. Most az ádventi idő is arra késztet, hogy visszatérjek beszélgetésünkre. Több problémát hoztál fel a bünbánattartás szükségével kapcsolatban. Taplógiai aggályaid voltak. A felvethető problémákról én is tudok és nem szeretném semmiképen kikerülni őket, de még jobban érzem az őszinte bűnbánat szükségét és semmiképen nem szeretném annyira problémásítani a dolgot, hogy végül okoskodással elfojtsam magamban o*yan források feltörését, melyeket Isten nyit fel igéje által a lélekben. Ne haragudj, de az volt az érzésem, hogy nálad ilyen törekvések kísértenek. Egyik kifogásod az volt a bűnbá- nattartás ellen, hogy az középkori flagelláns önmarcangolás, amellyel az áj politikai rend kegyeibe igyekezünk behízelegni magunkat. Júdás példáját emlegetted, aki teátrális jelenetet rendezve a hatóságok előtt, vallotta meg végzetes tévedését, de csak nevetségessé tette magát és a szétszórt 30 ezüst pénzzel nem tudta se lelke békességét. se boldogabb jövőjét megváltani. Bizony kísértés.az ilyen hamis bűnbánat, mikor nem a szív mélyéről tör fel a bánkódás, hanem számításból, félelemből. Az ilyen bűnbánafot maga Isten teszi nevetségessé és semmissé. Bizony amiatt is lenne okunk bánkódni, hogy deklaratív jellegű nyilatkozatainkban sokszor csak az ilyen számítás húzódott meg, magunk se vettük komolyan, amit mondottunk. Vagy, ha komoly hang tört fel itt-ott csak azért tűrtük el, mert azt hittük, hogy ez jó taktika, ma ilyen modorban kell beszélni — kifelé. A hamis bünbánattartás lehetőségére való hivatkozással azonban nem szabad elködösíteni azt a tényt, hogy van igazi bűnbánat. Júdás idegösszeroppanása mellett ott látjuk a keservesen síró Pétert. Vannak olyan könnyek, amelyek megtisztítják a lelket. Van olyan bánkódás, mely az új élet kezdésének egyetlen lehetősége. Szükségtelennek tartottad a bűnbá- nattartást arra hivatkozva tovább, hogy az istentiszteleten úgyis minden vasárnap elmondjuk a bűnbánati imádságot; minek külön még bűnbá- nattartásról beszélni? — Éppen azért szükséges, mert az istentiszteletben minden vasárnap megvalljuk bűnös voltunkat Isten előtt. Ha nevén nevezve nem tudjuk elmondani bűneinket, ha csak általában mondjuk magunkat bűnösnek, akkor tartalmatlan fecsegés a bűnbánati imádság. Ha általában megvalljuk bűneinket, de továbbra is abban a gondolkozásban járunk, amelyet Isten egyszer már olyan nagyon megítélt, ha semmit nem változtatunk gondolkodásunkon, ha makacsul tovább akarunk járni azon az úton, amelyen Isten egyszer már útunkat állotta, akkor üres ceremóniává válik a bűnvalló imádság liturgiánkban. Végül arra hivatkoztál, hogy a bűnvallás nem az emberek elé tartozik, hanem ki-ki végezze el benső szobájában titkon, Isten színe előtt. Erre a kifogásodra nem a magam szavaival, hanem a németországi hitvalló egyház egyik legismertebb vezéregyéniségének, a hét évig gesta- pófogságot szenvedett Niemöllernek a szavaival szeretnék válaszolni. Egész közvetlenül kapcsolódik bele beszélgetésünkbe. Egy 1946 januárjában a Majna melletti Frakfurt- ban tartott beszédéből idézek; „Sokszor hallom a kifogást: azt még meg lehet kockáztatni, hogy az ember Isten előtt megvallja bűneit, de ti emberek előtti bünvallást kívántok. — Egyszer az első világháború után magam is kimentem a templomból, mert a lelkész a háborús bűnökről beszélt. Tudom mit érez a berzenkedő ember. AjP mondjuk, Isten előtt igen, de emberek előtt nem vagyunk hajlandók bűneinket megváltani, mert azok arra hivatkoznak, hogy joguk van ahhoz, hogy minket megbüntessenek. Az Istennel való békességet azonban nem tudjuk megtalálni, ha bűneinket nem tárjuk fel azok előtt az emberek előtt, akikkel szemben vétkeztünk. Nincs olyan Isten előtti bűnbánat, amely nem lenne egyben bűijvallás azok előtt az emberek előtt is, akik ellen vétkeztünk. Ha egy gyermek neveletlen volt, akkor az édesanyja ezt így várja tőle. A tékozló fiú sem a benső szobájába ment, hanem az édesatyja előtt vallotta meg; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Az ilyen vallástétel nélkül nem megy semmi. Ez azt jelenti tehát, ha ma egy zsidóval találkozom, aki esetleg régi ismerősöm volt, keresztyénmódra nem beszélhetek vele csak a következőképen; Kedves barátom, itt állok előtted és mégsem közeledhetünk igazán egymáshoz, mert ezt megakadályozza a közöttünk levő bűn. Vétkeztem és az én népem is vétkezett a tied ellen, és ellened is. Istenre kérlek, told félre a vétkeket kettőnk közül, hogy . ismét kapcsolatba kerülhessünk egymással. — Bűneink megváltásával tartozunk ennek a testvérünknek, hogy a bűnbánat útjára 'léphessünk, hogy szabaddá vá’jék az út Isten megbocsátó szereteti számára, aki bűneink bocsánatára küldte el Fiát. Az az első, hogy az Istennel való békességhez az utat a megtérés és bűneink megvallása által keressük. Nem fogjuk hiába keresni, mert elküldte Isten az ő Fiát bűneink bocsánatára. És, ha senki sem akar vétkeiről tudni, nekünk vallást kejl tenn: róluk, hogy nyilvánvalóvá váljék, mi az Istennel való békesség.“ A bűnbánat hangja mindig kellemetlen, bántó hang volt. Figyeld meg, mint akarták azokat, akik életük mélységéből kiáltottak Jézushoz mindig elcsitítani. De. ahol Jézus közelít a lélekhez, szükségszerűen és ellenállhatatlanul tör elő. A gyógyulás első jele kezdete, mert az igazi igazi bűnbánatot' nem a számítás, nem a megfélemlítés, hanem Jézus közelsége váltja ki. Erre a bűnbánóira van ma szükségünk. Benczúr László Két kiállítás Koszta József, a Kossuth-dí jas festő mutatja be munkáit, a Nemzeti Szalon összes termeiben. A 'kiállítás fényes dokumentuma az öreg festő töretlen munkakedvének. A magyar talaj legmélyéből nőtt ki, a magyar alföld lapos tájainak legzamatosabb megszólaltatója. Sorsa összeforr a dolgozó parasztéval, ezért jeleníti oly szuggesztív erővel és együttérzéssel parasztjait s azok szegényes tanyáit. Tájképei mély belső meglátások, nem a szabadba ránduló festő képei. Tanyái fölött ott lebeg a bennük lakók törődése, gondja, de reménysége is. A múlt gyászos emléke mély feketiesben lebeg minden képében „Szélmalom“ című képén a megcsillanó reménység üde színei mögött ott komorlik a szélmalom képében a múlt, sivár karmaival. Legfinomabb „Muskátlis kisleánya“ mély lélekábrázolás, kitűnő képszerkesztés. A szoknya finom zöld foltját mesterien nyugtatja vele a kép felületébe a muskátli apró, de annál intenzívebb piros foltjával. Kár, hogy ebből a korszakából — a későbbiek javára —, keveset láttunk. Dolgozó Nő és Anya a Magyar Képzőművészetben címen gyűjtötte össze legjobb festőink ilyen Vonatkozású képeit a MNDSZ II. kongresszusa alkalmából. Az anya és a nő mindig nagy szerepet kapott — mint motívum — festészetünkben. Talán semilyen témához nem nyúltak oly nagy szeretettel festőink, mint az anyához és nőhöz. A rendezés hevenyészettsége nem tudja lerontani azoknak a képeknek hatását, melyeiket alkotójuk őszinte átérzése fűt. Örömmel látjuk viszont Nagy Balogh János szeretettel megfestett „Anyám“-járt, Nagy István „A művész anyját“, Derkovics és Koszta képét, Bernáth Aurélnak ismét egy finom érzékenységgel megfestett festőnőjét, látjuk Szőnyi Istvánnak nagvmére'ű „Estéjét* és „Vízparton**, Berény Róbert „Konvhában“ c. kéne emelkedik ki. Erőteljes Czóbel Béla „Szakácsnő“-je és Barcsai Jenő feketébe áztatott „Munkásnö“-je. , M. S. „Jövel, Uram, Jézus“. Jel. 22:20. Régi Sersztyén szó az advent, az „eljövetel“. A Szentírásból származik, amely elejétől végéig egyre szól Krisztus eljövetelerői. Amikor testben élt itt a földön, akkor is szólt ő maga a jövendő eljöveteléről. A régi próféták mind a kettőt hirdették; a bűneinkért szenvedő Megváltó első eljövetelét, s a dicsőségben uralkodó és ítélő Messiás második jövetelét. Az első eljövetelt s abban különösen magának a megváltásnak a szenvedestörtenetéí évszázadokkal előbb részleteiben is leírták. Betlehemben kell megszületnie, szűztől kell származnia. Tulajdon népe megveti. Bevonul Jeruzsálembe. Egyik követője elárulja. 30 ezüst pénzért eladják, a pénz egy fazekashoz jut. Vádlói előtt néma marad. Elítélik, kárhoztatják, ütlegelik, arculköpik, kigúnyolják, megcsúfolják. Ke,- reszthalált kell szenvednie s ő imádkozik ellenségeiért. Ruháin megosztoznak, köntösére sorsot vetnek. Ecetet és mérget adnak innia. Csontjait nem törik meg (a megfeszítettekét meg szokták törni). Halála bűnért való áldozat. Feltámad a halálból s Isten jobbjára ül. Mindez ennyire részletesen hangzott már évszázadok óta, — s tulajdon népe mégse ismerte fel az ö eljövetelét. A másikat várta. Amiről ugyancsak írtak a próféták. Hogy jöjjön dicsőséggel és hatalommal uralkodni a Dávid trónján, az egész föld kerekségén. Emberileg érthető ez a várakozás. Ezért várták a második eljövetelt elsőnek. Ez a tévedés azután végzetes lett. Minden elveszett rajta s még nagyobb nyomorúság következett. Jézus elsiratta őket s megmondta Jeruzsálemnek: „a földre tipornak téged és a te fiaidat tebenned, és nem hagynak te- benned követ kövön“. 40 év múlva Titus csapatai létiporták Jeruzsálemet s vérpatakok folytak benne . . . „Mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét“ — mondotta az elsi- ratáskor Jézus. Az ő eljövetelének idejét! Jézus akkor eljött, s azóta második eljövetelét várja ' a kereszténység, — emlékezvén az elsőre, s a második eljövetel Ígéretére. Amilyen csodálatosan teljesedett be minden kis részletében is az első advent, ugyanolyan csodálatosan és bizonyosan következik be a második is. Részben iszonyú ítéletként, részben boldog üdvösségként. S ez azon múlik, hogy valósággá válik-e életedben a lelki advent, Jézus Krisztus lelki eljövetele a Szentlélek Máltai. Az esztendőn- kénti adventi idő ezért van. Megkérdezi tőled, hogy mit szokott számodra jelenteni? Isten adventja-e, amit megélsz, vagy a magadé, a magad emberi hangulataiból ^zásrmazó ünnep? Az Úr készíti-e a karácsonyt néked, vagy magad, érzésekre és élményekre v;Wvó ember, aki díszítgeted a magad karácsonyát, de nem tudsz elég magasra érni hozzá. Meg ne csald magad. Vannak, akik olyan áhitatosan énekelik és muzsikálják a karácsonyi énekeket, mintha angyalok zengenének, s mégis a tulajdonképeni életüknek nem Krisztus az Ura, szívükben nincs igazi helye néki. Ismerhetjük az adventi és karácsonyi énekeket, miénk lehet minden hangulat, ajándékozó karácsonyi szeretet, áliitatos kegyesség, — s még sincs semmi közünk Isten igazi advent- jiliez. Jézus Krisztus jön! Öröm- üzenet-e ez csakugyan? Nem azt jelenti-e, hogy a szíveket vizsgáló szentséges Ür színe elé kell állni s ő keresztülröntgenezi a kegyességünket, jóságunkat, erkölcseinket? Nem remeg-e meg benned valami arra a gondolatra, hogy napfényre kerül minden önzés, színészkedés, belső üresség és lelki romlottság? Hogy minden karácsonyi díszítgetést, hangulatot és álomvilágot elsöpör az ő szentsége? Krisztus jön... nem az utolsó ítéletet jelenti-e? Nem a „Csendes éj,* szentséges éj“ Jézus- kája jön, a gyönge gyermek, hanem az ítélet szentséges Ura. Van-e boldog bizonyosságod arról, hogy ez régvárt és csodálatos találkozás, újjongó színről-színre való látás lesz? A második eljövetelt ugyanolyan végzetes tévedés előzi meg, mint az elsőt, és még borzasztóbb lesz a következménye, mint az elsőnek volt. Örökre borzasztó lesz. Pedig »éppen olyan félelmes pontossággal fog bekövetkezni, mint az első következett. Akkor alig voltak, akik az agg Simeonnal és Anna asszonnyal valóban „a vált- ságot várták“ (Luk. 2:38). Ma is alig vannak felkészült, igazi várakozók. Miként a Lót napjaiban lett, „úgy lesz az ember Fiának napjaiban is. Ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek. De amely napon kiment Lót Sodo- mából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenki elveszett.“ Csak néhány lélek menekült. Jaj néked, advent nélküli ember! Jaj néked, adventi hangulat embere! Könyörögj érte, hogy legyen igazi advented most — és akkor. Ne kívánd másként az ő jövetelét, Sréter Ferenc AD¥£JlíT * %
