Evangélikus Élet - Baciu, 1942 (7. évfolyam, 1-15. szám)
1942-10-01 / 15. szám
2 1942 okfóhpr 1. r~ EVANGÉLIKUS ÉLET Igen is, Reád tartozik. A legtöbb ember azt tartja, hogy mivel kint a világ élete egészen más követelményekkel lép fel, mint amilyeneknek az egyházon belül kell érvényesülniök — az egyházon belül tanúsítandó magatartás és a világban zajló élet két különböző lapra tartozik. Nem lehet úgy érezni és gondolkozni, nem lehet olyan magatartást tanúsítani és olyan életet folytatni kint a világban, mint a templomi áhitat perceiben, Éppen ezért, mivel ő „világi“, azaz nem „egyházi“, az egyház szerinti életmód nem is tartozik reá.“ „Azért van a pap, hogy helyettem is járjon templomba és azért fizetjük, hogy helyettünk is imádkozzék,, — mondják sokan, félig tréfásan és még többnek az életéről az olvasható le, hogy azt kívánják : más intézze el helyettük a keresztyéni cselekedeteket és életet is. Az igy gondolkozó és élő emberek — már pedig a legtöbb ember ilyen — nem tudják, nem akarják tudni, hogy a keresztyénség nem érzület, ideig-óráig tartó elérzékenyülés, nem tudományosan megfogalmazott tan, amit csupán meg kell tanulni, tudni kell, sőt nem is csupán bizonyos — másoktól különbőz) — hitfelfogás, hanem minden mástól különböző életfolytatás : A keresztyénség élet! Élet, amit nekem kell élni, mert az életet helyettem senki más nem élheti! Hogy milyen a keresz- tyénségem,. az a hitfelfogásomon látszik; a hitfelfogásomat viszont az életem kell. hogy tükröztesse. Mindenkiről a saját élete mondja el: keresztyén-e, vagy sem. Valaki azt kérdezte : N. N. valódi keresztyén ? „Azt nem tudom addig megmondani — volt a felelet — amig nem látom hogyan bánik a feleségével.“ A keresztyénséget élni kell. Akinek nem keresztyén az élete, az hiába mondja és vallja magát keresztyénnek. „Ön keresztyén ?“ — kérdezte egy orosz tiszt az őt kezelő japán orvostól. „Igen — válaszolt a japán orvos — keresztyén vagyok,“ — „Mindjárt éreztem a keze járásáról“ — felelt a tiszt! Az igazi keresztyénség tehát látható, érezhető, tapasztalható — mindenütt és mindenben. Egy kis fiú és egy kis leány nap-nap mellett együtt játszottak. Egy napon a fiú azt mondta anyjának: „Úgy látom, Emma megtért.“ „Miből látod ezt fiam I“ „Abból, hogy úgy játszik, mint egy keresztyén. Azelőtt, ha nem azt játszottuk, amit ő akart, mindjárt makrancoskodott s nem akart tovább játszani, most meg olyan engedelmes“ — válaszolt a gyermek. Bármi vagy is tehát, bármiféle állást töltesz is be, bárhol élj és bármilyen legyen az életkörülményed, légy a legelső vezető, vagy egyszerű napszámos talán, úgy kell élned, hogy életedről meglátszodjék, életeden és munkádon is érezhető legyen a keresztyénséged. Mindenkor és mindenben: otthon éppen úgy, mint a műhelyben, 'társaságban ép- den úgy, mint a magányban — ha keresztyén vagy — életed csak egy féle lehet, keresztyén, mert a keresztyénség élet: A keresztyén élet pedig nem más, nem lehet más, mint Krisztus szerinti, krisztusi élet. Az pedig feltétlen mindenkin meglátszik, meg kell hogy látszódjék : ki engedi, hogy benne a Krisztus éljen és hogy valóban éljen, élni tudjon, benne a Krisztus! Tehát igenis,egészen Reád tartQzik. Raduch György. A csángó nép költészete Irta: Pál András I. Csángó népdalok. Derült, ragyogó égbolt. A nap aranyló lángözönjét ontja szerteszét a nagy min- denségben. Egyszer csak valahol fenn a magasban apró felhőfoszlány bodorodik, mind több és több lesz belőle, Eltűnik a lángözön, a végtelen kékség. Ha éjszaka van: csillagok kialszanak, a hold mosolygó arcát elnyeli a vaksötét. Megmozdul a földet körülölelő láthatatlan valami, — a levegő. Mintha egy beteg szívből jőne a sóhajtás : zugatja az erdő fáit, zizegteti a mezők kalásztengerét. A házak között előbb halkan dudorász, suttog, füttyent. Egyszerre fent, a magasban, nagyot csattan s vakító fénysugár cikkcakkozik végig a borult égen. Megszakad a felleghegyek szive s záporozva ömlik a vizcseppek mi- riádja földanyánk keblére. Ez a csodálatos valami, ahogy jön, ugyanúgy el is tűnik. Volt . . . nincs! Álom volt, tündérálom vagy lidérces álom ... Véges emberi elménkkel eltűnődünk mindezek felett és nem találunk semmiképpen megnyugtató feleletet. Az a sok csoda jött az örök semmiből és elment az örök semmibe. Így volt és igy is lesz örökkön-örökké, mig a világ világ lesz. Az ember, ez a kis parány, a mindenségben, ez is ifgy van néha, mint a természet. Körülötte kacagó élet, ragyogás, tündérország s belül, ahol a szive tikktakkol végeszakadatlan, elindul egy érzelemhullám s átjárja, megrázza egész valóját. Egyszer felemeli a csillagos égig, másszor meg leviszi tengermélységbe, hogy a végén elszálljon minden egy napba törő ujjongó dalban, vagy egy templomi áhítatot lehelő zsolozsmában. — Oh ez az emberi szív ! Izzó tüzrózsák bölcsője, lobogó lángok temetője . . . Amig fiatal, minden szép, ragyogó, édes. Az élet gyönyörűség, tündérország akkor is, ha tövisekkel van kirakva az útja. De ha életünk alkonya teregeti szürke fátyolét szemünk elé, akkor a rózsának már csak a tövisét érezzük. Érzelmeink, vágyaink csattogó szárnyai csoszogó lábakkal cserélődnek fel s ezek visznek az örök béke, a vágy- talan vágyak, az álomtatan álmok honába. Akár igy van akár úgy van : az emberi szív keresi az utat a minden titkok forrása felé, hogy igyék vizéből, s utána elomoljon az érzelmek tengerében és megbékéljen az élet valóságával. Ilyenkor nehéz sóhajok szaladnak fel a szívből: beszélget önmagával, a szálló felhőkkel, Istennel s egyszer csak ezeket az üres szavakat — méhdongáshoz hasonlóan — zümmögő hanggal kiséri: énekel.. . Megszületik a dal. Szavak és ének egybeforrva, körülzsongják sokáig szülőhelyüket, aztán a szelek szárnyán, virágillattal, madárfüttyel telítve, — szálló felhők sűrűjében, erdők zúgásában kopogtatnak be megértő szivek ajtaján. Ami szívből jön, az meg is találja hamar a másik szivet. Nyílnak a szivajtók, beszáll a szivvirág, ahol megfürödve a lélek örök életet adó vizében, újabb himpor, illatot, ragyogást szed önmagára és azután száll ajkról ajkra tovább. Ha bánat szülte: mélán, kesergőn, ha kacagó szivek mélyéből szökött ki : izzón, lángolva az üdvösség, a boldogság édes mézét csepegteti az álmodozó szivekbe. Istentől áldott az a nép, akinél a dal olyan drága kincs, mint a mindennapi ke" nyér. Mert a dal a szív, a lélek virága akkor is, ha benne a boldogság áldó sóhaja, a pajzán kedv kacagása szárnyal a csillagos ég felé és akkor is, ha szertefoszlott remények, tűzpiros vágyálmok, a boldogság megsemmisülése feletti bánat tengervégtelensége dörget a menny kapuján. Amaz ezernyi színben pompázó, mert a diadalmas élet kacag ki belőle; emez pedig gyászsötét, mint a feketére festett éjszaka. Amaz végtelen gyönyör, emez kibírhatatlan fájdalom; de mind a kettő halhatatlan virágja a szívnek. A magyar nép szive sok gyönyörű dalt teremtett és teremt még ma is. Isten és önmagunk ellen vétünk, ha szivünknek eme virágait nem gyűjtjük össze, hanem hagyjuk, hogy veszendőbe menjenek. Mert ezekből a népdalokból jobban meg lehet ismerni és érteni a letűnt idők szívdobogását, mint bármilyen más emlékmaradványból. A letűnt idők öröme, bánata, könnyekkel telitett keserve vagy kacagó jókedve éppen úgy benne él, lüktet a régi népdalokban, mint ahogy benne van a ma emberének szívverése, érzelemvilága az uj népdalokban. A hétfalusi csángóknak is voltak bizonnyal népdalaik, mint ahogy vannak ma
