Evangélikus Élet - Baciu, 1942 (7. évfolyam, 1-15. szám)
1942-06-01 / 7. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET Életadó betűk. A jó könyv a legjobb barát — tartja a régi közmondás. Barátunk a jó könyv nemcsak azért, mert a legnemesebben szórakoztat, hanem barátunk elsősorban azért, mert tanácsadó, mert tanít és nemesit. A világ első népei azok, akik szeretnek olvasni. Nekünk peflig egészen különös büszkeségünkre szolgál, hogy éppen az evangélikus egyházunkhoz tartozó népek azok, akik e téren előljárnak. Németország, Dánia, Finnország, Svédország és Norvégia népei előtt van legtöbb becsülete a könyvnek, itt a legkevesebb az írástudatlan s itt a legműveltebbek az emberek. A reformáció ügyének kitűnő szolgálatot teljesített a könyvnyomtatás. Luther Márton megbecsülte és bőségesen ki is használta az itt kínálkozó lehetőségeket..Rengeteget irt. Csak igy ismerhették meg oly gyorsan és olyan sokan az általa vitatott igazságokat. Ha megelégedett volna Luther Márton az igének csupán csák személyes hirdetésével, csak nagyon kicsi hányada annak ismerhette volna meg és szerezhetett volna tudomást róla, mind akikhez igy jutott el az evangélium tiszta üzenete. Az élet tempója meggyorsult. A ma embere örökös rohanásban él. Reggeltől estig vad hajszában fárad. De, amikor haza jön, amikor megpihen, akkor keze újság után kap. Milyen jó, ha ilyenkor gonosz csábitó helyett, jó barát az, ki kezébe akad. Romlás helyett életet szív magábá szomjas lelke! Egyházkerületünk Elnöksége, tudatában az egyházi sajtó jelentőségének, komoly lépéseket tett, hogy kiépítse és fellendítse egyházunknak ezt a szolgálatát. Intézkedések történtek erre vonatkozóan, amely intézkedéseket egyházkerületünk közgyűlése is megerősítette. Ezekről ismételten irtunk lapunkban. Beszámolt róluk egyházunk lelki vezetője, szuperintendes urunk is. Ugyanezt a célt kívánta szolgálni az a körirat is, amelyet az egyházkerület vezetősége küldött szét a lelkészi hivatalokhoz annak kimutatására, hogy van-e az egyes gyülekezetekben népkönyvtár s hogy ezek a könyvtárak híveinknek rendelkezésére állanak-e s milyen az érdeklődés e könyvek iránt s hogy gyarapitja-e rendszeresen a gyülekezet könyvtárát. Ha- sonio1#ppen kérdést tartalmazott '.-a-— LíuMA ki. cgy-Uásij-eJfci és iratterjesztésre vonatkozóan is. A válaszokat összegezve igen érdekes eredményre jutunk. így : legtöbb gyülekezetben van valamilyen könyvtár, vagy egyházi, vagy az ifjúságé, vagy pedig valamilyen más intézményé. Sajnos, a jelentésekből az is kitűnik : a könyvek iránt nem nyilvánul meg a kellő érdeklődés. Nem forognak közkézen, sőt igen sok helyen úgy látszik már csak muziális jellegű a gyülekezet könyvtára. Bizonyosnak látszik azonban az is, hogy a hiba nem egyedül a híveknél keresendő, hanem hiányzott a megfelelő propaganda és ajánlás. Többet kell tenni ezután ezen a téren is, úgyszintén szükséges, hogy könyvtárainkat bővítsük s újabb szerzők müveivel kiegészítsük. Ezt kötelességévé kell tenni minden gyülekezetnek. Az egyházi sajtó terén is változatos a kép. Vannak gyülekezetek, ahol egészen jónak mondható az érdeklődés, de ugyanakkor van úgy is, hogy népes gyülekezetekbe kevesebb újság jut el, mint egyik-másik kis szórványunkba. Világos, hogy itt a hiba nem annyira az olvasóközönség oldalán van, hanem ezt az egyházunkban dúló egyenetlenségnek róvásárára kell jegyeznünk. Reméljük azonban, hogy a harc is s az abból származó hátrányok is már csak a múlté lesznek ezután s erőteljes munka indul meg itt is. Egyházkerületünk Elnöksége legalább is mindent megtesz, hogy ez igy legyen. Az egyházi irattorjesztés terén a múltból csak kísérletekről számolhatunk be. Közös vélemény, hogy szükség van erre. A megoldások terén az eddigi próbálkozások helyébe a rendszeresen beszervezett szolgálatnak keli lépnie. Alapos beszervezésre van szükség, egyben pedig nagyon is tekintettel kell lennünk arra, hogy a népet érdeklő, számára hasznos dolgokat ktVll kiadnunk. E téren is meg van minden reményünk. Egyházkerületünk közgyűlése Sajtó- és Iratterjesztési Alap felállítását mondotta ki, hogy igy anyagilag és szellemileg biztos megalapozást nyerhessen minden ily irányú munkánk. Bár érezné és látná be mindenki e téren való teendőinket, hogy a betű ismét élet legyen, életadó erő egyházunkban. Megértéssel és áldozatkészséggel valóban azzá is tehetjük. Kapjon népünk hasznos olvasmányt. A tudás élet, a tudás erő, a tudás fegy- ?5T"S5T Siet' ben céhei IT-------—— GIL LICH FÜLÖP. Simon István. Ott porladnak csontjai a baciu i temetőben. Sírja mellett egy óbeliszkszerü terméskőbé vésett — amelyet még életében helyezett oda —, egyszerű mondat hirdeti Baciu nagy szülöttjének emlékét: „Simon István szül. 1827-ben, meghalt 1907-ben. Béke poraira.“ Az emlékkő patinás külsőt kapott már, imitt-amott megrepedezett, az eső a betűk helyéről kimosta az aranyozott festéket s a járókelők sem sejthetik, hogy a pázsittal fedett hantok kinek a csontjait őrzik. A fiatalabbak vajmi keveset tudnak Simon Istvánról, az idősebbek is már alig emlékeznek azokra az áldozatokra, amelyeket községe és egyháza érdekében hozott. Simon »István ezelőtt harmincöt évvel halt meg 80 éves korában. Küzdelmes, munkás és gazdag életének gyümölcseit népének ajándékozva, távozott el körünkből, ezelőtt 35 esztendővel. De még halála előtt pár évvel rendbe hozatta a temetőt, uj temetőrész adományozásával megnagyobbította annak területét, a 'temető vaskapuja számár^ saját költségén megcsináltatta a kaput tartó oszlopokat s rávésette a kapu homlokzatára a szép temetői feliratot: „Boldogok kik az urban halnak meg, mert megnyugszanak fáradalmaiktól és jócselekedeteik jutalma követi őketa így tért be örök nyugalomra abba a temetőbe, amelynek gondját annyira szivén viselte. Élete tipikusan csángó élet volt. Huszonegy éves korában, a szabadságharc bukása után, nagy nehézségek árán megszabadul a katonai szolgálattól gyalogosan, majd szekéren a predeáli hegytetőn elindul Bukarest felé. Abban az időben vette kezdetét a csángók bevándorlása a régi királyságba, regátba. Megtelepedvén Bukarestben, az első esztendőkben a többi csángó testvérei módjára kőművesmunkát vállalt, téglát hordott, majd hat évig egy hires bucuresti orvos szolgálatában állott. Ez alatt az idő alatt összespórolt kis pénzecskéjével a mai Piata Victoria, az akkori Capul Pod, tájékán kisebb vendéglőt vásárolt. Becsületes, szorgalmas munkával vendéglője egyre jobb hírnévnek örvendett, az évek folyamán bővitette és tovább fejlesztette. A csángó fuvarosok a Simon István vendéglőjében találtak megbízható, nyugodt szállásra, amikor Bu- cure§tibe mentek. Ott nősült meg Bucu- re§tiben, feleségül véve a baciu-i származású Szén Annát. Vendéglője egyre híresebbé vált s abban az időben egyike volt Bucuregti legforgalmasabb vendéglőinek. Isten nem áldotta meg gyermekkel házasságát. Feleségének előbbi házasságából született leányát ő nevelte és gondozta, aki később Bucure§tiben ment férjhez. A vendéglőt harminchat évig tartotta, közben a város városrendezési célból a vendéglő telkét kisajátította. A kisajátítási összeggel nagy házat vásárolt magának a Poapa Tatu-utcában. Ezt a házat később mostoha leányának hagyta örökségben. Negyvenhat évi bucure§ti tartózkodás után, értékesítve tartózkodása alatt szerzett ingatlanait, feleségével együtt végleg hazatért szülőföldjére, Baciu-ba. 1896 tájékán. Abban az időben az egyházközség lelkésze a népét rajongásig szerető Borcsa Mihály volt Simon Istvánnak kortársa. A 48-as harcok küzdelmein és szenvedésein átesett Borcsa pap szorosabb barátságot kötött Simon Istvánnal és nagy hatással volt rá. Nemsokára, hogy Bucure§tiből hazajött, uj orgonát vett a templomnak, a régit 1200 koronával kijavíttatja és az akkor nemrégen épült fürészmezei templomnak ajándékozta. A templom rossz, régi harangját újra öntette. Megveszi az uj temetőhelyet az egyháznak 1600 korona értékben. Végül a község számára 38.000 korona költséggel megcsináltatja a vízvezetéket s Baciu község nagy jóltevőjének segítségével elsőnek jutott hozzá vízvezetékhez. A vízvezetéki munkálatok előkészítése és keresztülvitelénél személyesen vett részt a tárgyalásokban és sokszor erélyesen védte a község érdekeit azokkal szemben, akik önző érdekeiket akarták szolgálni. Az ő erélyé- nek eredményeképpen vezették fel a vízvezetéket a község románlakta utcáiba is. Lepedeanu volt román iskolai igazgató, aki a románság érdekeit képviselte a tárgyalásokon, mindig tisztelettel és kegyelettel emlékezett meg Simon Istvánról. Halála után a nagy jöltevő mellképét, amely egy jóidéig a községháza falát díszítette, megőrzés végett a Casa de Citireben helyezte el. A vízvezetéki munkálatok 1899- ben kezdődtek meg és 1902-ben fejeződtek be. 1902 szeptember 14-én nagy ünnepség mellett avatták fel a vízvezetéki uj kutakat. Ebből az alkalomból Borcsa Mi-
