Evangélikus Élet - Baciu, 1942 (7. évfolyam, 1-15. szám)

1942-01-20 / 1. szám

2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1942 január 20 üzenet testvéreinknek. Isten, ma különös szerepet szánt minden egyes evangéli­kus testvérünknek. Ez nem más, mint a láncszem szerepe. Mindenki nagyon jól tudja, hogy mit jelent a láncban az egyes szem. Jelenti a [lánc erejét. Az egyes láncszemek kitartásán múlik, hogy mennyit hir el a lánc. Ha csak egyetlen egy lánc­szem hibás és elpattan, amikor a terhet ráakasztják, az «gész lánc hasznavehetetlen lesz. Ne felejtsétek el, ti is ilyen szemek vagytok abban a hosz- szu testvéri láncban, amely fiainkat és leányainkat egy elsza-^ kithatatlan, szent közösségbe fogja össze. Nem véletlen, hogy te is egy láncszemét képezed ennek a nagy közösségnek. Nem is magad választottad ki helyed a láncban, hanem Isten ková­csolt bele és forrasztott össze a többiekkel. Ahogy az egyes láncszemek szorosan és elválaszthatatlanul összefüggnek egy­mással, igy állok én is testvéreim között. Egy a sorsom ő velük. Nem választhatom el tőlük, és nem élhetek nélkülök. Hiába akarnék kiváltani közülök és elszakadni tőlük, nem tehetem meg, mert sehol sem találnám helyemet és idegen volnék min­denütt. A láncszem ott kell maradjon, ahova a kovács befűzte. Erezzed, te is mindenkor a sorsközösséged, a te evan­gélikus testvéreiddel. Nem lehet közömbös számodra, hogy mi van a testvéreiddel. Nem lehet idegen számodra az ő örömük és az ő szenvedésük. Te nem vigadhatsz, amikor testvéreid gyászolnak. Nem dúskálhatsz és nem pazarolhatsz, amikor má­sok éheznek és nyomorognak. Nem élhetsz gondtalanul, ami­kor mások a kétségbeeséssel küzködnek. A lánc mindég egy­séges kell maradjon. Ha egy szemet megmozdítanak benne, a rezdülés végig hullámzik az egész láncon. Ez ma a mi életünk képe. Nem lehet senki sem oly messze tőlünk, hogy ne tud. junk róla és nem lehet senki olyan alacsony, hogy ne érez. zük testvérnek és ne vállaljunk sorsközösséget vele. A láncszemnek éppen az a legfontosabb szerepe, hogy összekapcsolja a többit. Ez a te szereped is a -te közösséged­ben, amelybe Isten beléhelyezett téged. Összekötni és nem el­választani ! Mindenütt keresni a közös érzést, a közös érdekg^ Imndénuu és miixáerrtböbeí'xt'öréÚékséyft‘^i^'^^eiMWúC az összefogási és az együvétarlozást. Megakadályozni a széthú­zást, a veszekedést, a bomlasztó testvér harcokat. Ezt a sze­repedet kell betöltened a családodban, az egyházadban, a szomszédságodban, barátaid körében, a népi közösségben. Lehet-e áldottabb, szebb feladat ennél ? 1 Vállaljátok hát örömmel és boldogan ezt a szerepet, amire Isten rendelt. Le­gyetek mind láncszem és összekötő kapocs azok között, akik­kel együtt éltek. Nem csak az egyházadat, hanem magadat is erőssé teszed azáltal. Óh, milyen nagyszerű érzés az, ha az ember egy ilyen erős, eltéphetetlen lánc egyik szemének tudja magát. Tudni, hogy nem vagyok egyedül. Mások is, nagyon sokan vannak még jobbról, balról mellettem. Ők tartanak en­gem s a terhet segítenek hordozni. Azon kell hát lenni min­den egyes tagnak, hogy a lánc minél erősebb legyen és minél több súlyt és terhet elbírjon. Az csak úgy lesz, ha minden egyes láncszem külön-kü- lön is erős és megbízható. A gyenge, hasadt és hibás láncsze­mek gyengévé teszik az egész láncot. Ha terhet akasztanak rá. a hibás láncszemnél elszakad a lánc és semmivé válik az egész. Azon légy, hogy erős és megbízható láncszeme légy kö­zösségednek. A könnyelmű, dologkerülő, tékozló, részegeskedő, hitvány emberek hibás láncszemek, megbízhatatlanok és gyen­gítik az egész közösséget. A munkás, józanéletü, takarékos, szorgalmas, becsületes, müveit, békességszerető, Istenfélő derék emberek azok, akikre építhetünk s akikben megbízhatunk. Mi­nél több van ezekből egy-egy közösségben, annál erősebb és értékesebb az, a mi egyházunkra nézve. Szeretném, ha a mi gyülekezeteink mind ilyen megbízható és erős láncszemekből fonódnának össze. Az ilyen acélsze­mekből álló láncot lehetetlen eltépni, még ha olyan terhet is akasztanak reá. Mi is belekapcsolódunk ebbe a láncba, mint egyszerű szemek s minden szavunkkal és cselekedetünkkel csak azt akarjuk, hogy a lánc minél erősebb legyen. Azért ki­nyújtjuk felétek drága testvéreink kezünk s köszöntünk vala­mennyiteket meleg szeretettel s az Ur szavával: békesség néktek! Arad, 1942. január 1-én. argay-qyorgy püspök furg\y László kerületi felügyelő. A csempész. Irta: Tömörkény István. Nem sok idő már a husvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt, hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nem csak azon, aki a pusztai világot lakja.) Ámde más baj is van. Mert ha csak a pénz fogyott volna el a tanyában, azért még meg lehetne lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is a tavaszi vetéshez, — ellenben a hus­vét husvét s ekkora ünnepet pénztelen­ségben elszenvedni nem lehet. Ilyenformán bár János úgy gondolkozott, hogy jobb utak idejéig nem mozdul eladni való hol­mival sehova (különösen, hogy még az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszi idő­tájban az embert), most mégis gondolí va­lamit. Bárány van már, elég szép, elég ren­des. A bizon ! Egyet be lehetne a városba vinni eladni. Mivelhogy a dohány is na­gyon rossz mostanában s annyi rágyújtást igényel egy pipára való tömet, hogy tisz­tára kifogyott a masina a házból. Miután a városba eszerint mindenkép be kell menni, János nagyha.nar belegyő­ződik a dologba s a kamrába megy, ahon­nan zsákot szed elő. Most a zsákkal a juhok közé vonul s a leghitványaLbat ki is választja azok közül. (Bolond ember az, •f ~ki a jószága legszebbjét adja el.) A bá- Ürány a zsákba kerül, János mindkettőt a iá vállára veti s megindul a tanyából csak 0ugy gyalogosan. Nem lakik a várostól . messze, másfél óra alatt odaér s akkora utért nem érdemes a lovakat befogni. Ámbátor, hogy ehhez az aktushoz ló nem kell, hanem kutya. Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön s halad ki a ta­nyából : — Gyere no. Puli. Ez annak fölöttébb hizeleg. Ugrik azon- nal s megy vidáman előre az utón. így haladnak, János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A bárány ilyenkor azt mondja: Bé. . . — Ne bégess, szamár — mondja neki nyugodtan János —, hiszen a gazdád visz. Evvel a város széléig érnek, ahol a vámvonal kezdődik s János most már le­tér az ut közepéről a szélre, hogy szem­lélődjön. A vámvonalon kívül van a töl­tés s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok közül kinéz egy igen alkalmatosai Ez éppen jó lesz, — m ndja magában óm-V' füstöket ereszt a pipából. Le is megy abba a gödörbe, ott leteszi a zsá­kot s hívja Pulit. — Puli ne, — szól neki. A puli nincs ilyen szives híváshoz szokva s szerfölött meglepődik a hangon. Csak myi módon oídalog előre-hátra, a farká­igen mutatja bizalmas szó felett való örvendezését, de a füleit hátra csapja s a derekát meggörbíti, amint ott jár-kel s min­denféleképpen azt igyekszik látszatra hozni, hogy közeleg a gazdájáhu , pedig volta­képpen egy szikra kedve sincsen hozzá. Elég a tanyai kutya bizalmával kétszeri háromszor visszaélni olyformán, hogy hivó szóval magához csalja az ember s azután elrúgja: akkor aztán ilyen lesz — elvesz a hite a gazdában. Jegenyének többször s egyre hizelkedőbb hangon kell beszélni hozzá, hogy magához csalja. — Gyere ide, Puli, kis Puli, — szólt neki lágyan. A puli egyre közelebb oldalog, mígnem egyszer aztán János elkapja a fülét. — Au I — mondja a Puli. — Ne vonyits, majom, — felel neki Já­nos — hiszen semmi bajod nem lesz. Mig a Puli fülét fogja, a másik kezével kirázza a zsákból a bárányt. A kubikgö- dörből széttekint figyelmesen, hogy látja-e valaki ? Mikor látja, hogy senki sem látja, nyugodtan fog a munkához. A Pulit bele­vezeti a zsákba, ennek a végét gondosan összecsomózza, beköti: a bárányt pedig a földbe ásott bánya sarkába helyezi. Az ott megmarad, mert sással egymáshoz van bo­gozva a lába. Most újra mondja Jancsi: Gyere no, de ezúttal a Puli nem megy, hanem viszi a János. Kissé ténfereg a zsákban a ku­tya, mert szokatlan a helyzet, meg viny- nyog is, de a gazda ilyenkor megrázza a hátán s arra elcsöndesül. Ilyen harcok közben haladnak a vámig, ahol János ki­egyenesedik s végtelen méltósággal vonul el a kardos emberek előtt. — Ohó I Hát kend ? — kiáltják rá ama­zok. János nem hall semmit, csak megy odább. — Ember, hé. hé I — kiabálják megint utána. Egy vámőr még utána is szalad. Jegenye nyugodtan fordul meg: — Mi kő ? — kérdezi.

Next

/
Thumbnails
Contents