Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-02-02 / 2. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1941 MM-uár 2. „Ne Ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!“ Az itt látható kép azt a történetet ábrázolja, amelyben az Írástudók és a farizeusok egy asszonyt vittek Jézushoz, akit a Mózes törvénye alapján meg akartak kövezni, mivel* házasságtörésen találtatott. Jézus pedig lehajolt és szótlanul irt valamit a porban. Amikor szorgalmazva kérdezték őt, akkor felegyenesedve igy szólott: „aki közü- letek nem bűnös, az vesse rá először a követ.“ Aztán újra lehajolva tovább irt a földön. Ez a néhány szó és a porba irt irás elég volt ahhoz, hogy a vádlók tőle szónélkül, lehorgasztott fővel egymásután eltávozzanak. Amikor senki sem maradt, hogy vádolja az asszonyt, az Úr Jézus is igy szólott hozzá: „én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!“ Az agyonkövezés durva embertelen módszeré ma már nem fordul elő. De az érzés, amely annak mozgató rugója volt, ma is megtalálható az emberi szivekben. A szeretetlenül Ítélkező, rágalmazó emberek ma is ép olyan embertelenül kövezik láthatatlan, lelket ölő köveikkel embertársaikat, mint a Jézus idejében az utca köveivel. Embertársát szeretetlenül, gyűlölettől dühöngő szavakkal és érzésekkel az az ember szokta itélgetni, munkáját semmibe venni, hibáját megnagyitani, aki önmagát nem tartja bűnösnek. Az ilyen ember értéktelen és használhatatlan az Isten kezében. Ennek a szomorú ténynek az egyik oka az, hogy a magukat igaznak tartó emberek önmagukat nem is vizsgálják, nem ellenőrzik, nem állítják oda az Isten igéjének mérlegére, hanem mindig csak a mások életét kutatják és mérlegelik. az oka annak, hogy nem látják meg a maguk szemében «•S2- • mig a mások SZfütrlÓ biíTr íi t'T ^áí*iK ©k« • zómoru tények az, hogy a legtöbb em bér hamis fogalmat alkot a bűnről. Csupán azokat a kirívó, főképen a külső élethez tartozó cselekedeteket tartja bűnnek, amelyekben ő a saját, durva, berozsdásodott mérlege szerint ártatlannak látszik. Ez a csaló, tolvaj bűnfogalom aztán megnyugtatja lelkét abban a tudatban, hogy ő ártatlan, igaz ember, akinek joga van arra, hogy másokat halálra kárhoztasson. így voltak a farizeusok is. De amikor Jézus megszólalt és írni kezdett a porban, a szivükről egyszerre lehullott a lepel és sok rejtett dologra világosság vetődött. Lehorgasztott fővel eltakarodtak, akik magukat még az elébb igaznak tartották. A bűn igazi fogalmát ma is a Jézus írásából és beszédéből lehet megismerni. Ott pedig minden ember bűnösnek bizonyul. Amikor a Jézus beszédét kitárt szívvel hallgatja, mindenki azt érzi, hogy ott róla és az ő bűneiről van szó. De megérzi azt is, hogy a bűn tulajdonképen egy megfertőzött lelki állapot. A lélekből fakad és abban gyökerezik. A bűn röviden kifejezve: az Isten és az emberek iránti szeretetlenség. Aki egy parányival is jobban szereti önmagát, mint az Istent és mint bármelyik embertársát, az bűnös ember. A legveszedelmesebb bűn pedig az, ha az ember önmagát bűntelennek tartja és embertársát szeretetlenül kárhoztatja. Mi lesz ha Isten is hasonló szeretetlenséggel fog ítélni felette? „Ne ítéljetek, hogy ne Ítéltessetek, mert amilyen Ítélettel r. ''lek. olyannal ítéltettek és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnék néktek !“ Mátyás Béla. A pap tehene. irta: DONÁTH LÁSZLÓ Azt mondják, hogy a pap marhája adék- kal élt; meglátszott ez még a pap tehenein is, mert a csipőcsontjukra a kalapját bátran felakaszthatta volna. Hogy milyen takarmány az adék?... Teszem fel, kérdi a pap: — Te János, adtál-e enni a marháknak? — Adék, — mondja János könyv nélkül s a pap is elhiszi, pedig ha megnézné, üresen kapná a jászlot. Az öreg pap eleget törte a fejét, de élete fogytáig se találta volna ki, hogy mitől olyan soványak a marhái, ha a János apja bölcsen meg nem magyarázza: — Madárhusu instálom, tiszta madárhusu, az ilyen fajtán r ím fog az étel. Lám, az enyimeknek csupa éhenhalás- tól adogatok, mert jóformán nincs is mit, mégis olyan rr ind a kettő, mint a retek... — Hm, hát madárhusu ? . . . — Az istáiom, c.r ' Az öreg pap megnyugodott a magyarázaton. Ki tehet róla, ha egyszer madárhusu? Lám, a bojtos nála is tűrhető állapotban van, pedig fejős. Könnyű volt a Bojtosnak, mert azt a papné liszttel dédelgette, de ezt a pap éppen úgy nem iud’a, mint azt, hogy a jó száraz lucerna, hogy következik át éjjelenként a János apja tehenei elé? . . . Hanem az a liszttel becézett Bojtos is hálátlan portéka volt a világon. A biza! Nem átalta a papné kezéből kirúgni a tele sajtárt . . . Ma is megtette ezt a csúfságot s a héten még mindennap. Ezért mondta ki a papné nagy mérgesen: — El kell adni a rusnyát I De rögtön s rögtön I — El hát, — hagyta rá a pap, mert ellenmondásnak nem igen van helye. — János te, úgy megtakarítsd reggel a Bojtost, hogy csillogjon a szőre. Elhajtjuk a vásárra s adjuk, ahogy veszik. — Értem istáiom, — felelt János; csak természetes hót, hogy másnap még piszkosabb volt, mint máskor. így hajtottak a vásárra, mégis került gazdája, mert a székely jobban kap az ilyenen, mint sok fényesen, legalább elmondhatja később, milyen vala, mikor vevém s milyen leve az én konyhámon! Az alku hamar ment, az atyafi árát ígérte, a pap se nagyon tartotta. Hatvanötért ment. A pap örömében kétszeresen fizette az áldomást, csakhogy megszabadulhatott a a rusnyától. Hanem venni is kéne, gondolta, de már arra jobban vigyázz; olyan vásárt csinál, hogy a gyermeke is emlegesse meg. Kövér legyen, mint a János apjáé, szép, mint ez a rusnya Bojtos, de ne döijón, ne rúgjon, mert tehénnek nem való a ló tempója. Járta hát a vásárt szaporán, ügyelgetett, nézdelődött, de kedvére valót nem kapott. Sebaj nó, vigasztalta magát, holnap is áll a vásár. Másnap hát újra bement. A papné lelkére kötötte, hogy tehén nélkül haza ne menjen, de szép legyen amit megvesz s jámbor, mint a bárány. Kereste is becsületesen, jött-ment rogyá- sig, de dél jól elmúlt s tehén még nem volt; már azon volt, hogy mégis tehén nélkül megy haza, mikor a szeme hirtelen megcsillan. No, ez az enyém lesz, gondolja s szép lassan odakerül; sokáig nézeget másfelé, mig megkérdi az árát. — Kilencven, — mondja az atyafi. Vizsgálgatja, tapogatja a szokott részeket, aztán hetvent igér. A tehén állja, nem döf, nem rúg s még a nézése is igen barátságos. A papnak tetszik, igér s alkuszik, de a székely nem igen enged; hiszen van szeme s látja, hogy tetszik a portéka. Aztán nem is az övé, a komája bízta rá, mig egyet fordul a vásárban, hát nem lehet s nem. A pap sem hagyja magát, egy-két pengőre nem tekint s igy lassacskán összeférnek; nyolcvanhetet ad érte, de nem sajnálja. Csak azt várja, hogy a cédulát átírják, aztán indul, hogy idejében otthon legyen. Ennek bizonyosan megörül a papné; szeretni fogja, kevesebbet zsémbelődik s csendesség lesz a háznál.,.
