Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-02-02 / 2. szám
1941. február 2 EVANGÉLIKUS ÉLET 3 Ágostai hitvallású evangélikus keresztyének vagyunk. így neveznek s magunk is annak valljuk magunkat. De vájjon hányán érzik egyben az ebből származó kötelességeket? Avagy hányán vannak tisztában ennek a névnek a jelentésével? Az 1530-iki augsburgi, avagy magyarosan ágostai birodalmi gyűlésen olvasták fel evangélikus eleink azt a hitvallási iratot, amely egyházunk bibliai tanításának rövid és rendszeresített összefoglalásával tárja a világ elé, hogy mit hisznek és mit tanítanak az evangélikusok. Erről a hitvallásról neveznek benőnket ágostai hitvallásunknak. Az evangélikus embernek tehát ezt tudnia illik és ismernie kell az ágostai hitvallást. Róla neveztek el: illik ismerni; benne bírjuk bibliai tanításunk rövid foglalatját: szükséges ismernünk. Aki tehát még nem ismeri, lásson hozzá rögtön és olvassa el az ágostai hitvallást! Az evangélikus ember hitvalló ember. Azaz: nem rejti véka alá a hitét, hanem bátran megváltja. Lehet, hogy nem kap érte mindig elismerést, sőt talán gúny és hátrány lesz osztályrésze. És mégis megváltja hitét. Nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is, nemcsak templomban, hanem otthonában és munkahelyén is, nemcsak szóval, hanem tettel is. Az evangélikus ember egész életének hitvallásnak kell lennie. Őseink igy tettek. Életük, vagyonuk, otthonuk, 'hazájuk nem volt kedves nekik, ha Krisztusért mendezeknek elvesztését kellett vállalni. Az evangélikus ember az evangélium hordozója. Az evangélium örömhírt jelent. Arról, hogy Isten második özönvíz helyett szent Fiában Megváltót küldött a kárhozott világnak. Az evangélikus ember ennek a boldog ténynek birtokosa, hordozója és hirdetője. Életben, halálban ezzel vigasztalja magát is másokat is. Milyen áldott dolog hát evangélikusnak lenni. Vigyázz testvérem, hogy soha meg ne tagadd és meg ne csúfold szép nevedet, hanem önérzettel, büszkeséggel és a mögötte rejlő felelősség teljes átérzésével valid meg mindig: én ágostai hitvallású evangélikus keresztyén vagyok ! De nemcsak szavaid tanúskodjanak amellett, hanem egész életed róla szóló bizonyságtétel legyen! Később utitársak is kerültek; bomlott a vásár s többen utolérték. Egymás marháit limitálták, az árakat találgatták; a papét mindenki dicsérte s nem is drágálta senki. A falusi fogadóban áldomást vett, azután hát még jobban dicsérték, csak Minyabá’ sunyitott néha, aki a juhokkal is megtette volt az öreget. A tehén pedig mendegélt a többi között, az irányt tartotta s jobbadán előljárt, csak akkor maradt el, ha az ut árkában kaszálatlan sarjut kapott; okvetlen jól akart lakni, mert úgy falta, mintha tegnap sem evett volna. — No étkes fajta, — mondja egyik székely. — Nem lesz madárhusu, — sunyit Minyabá’. — Ha eszik, tejet is ad, mert a tarisznyája is jól áll, — hangzott az általános vélemény. Ilyenforma beszélgetés közt jócskán haladtak, alig melegedtek bele, már otthon is voltak. János az udvarról meglátja, hogy a pap tehenet hajt, szaporán nyitja a kaput, az uj tehén pedig mintha érezné, hogy neki nyitják, ügyesen befordul. No, húz a házhoz, — gondolja a pap — s aztán ő is bemegy, hogy a papnénak elmondja a vásár sorát. — Nyolcvanhét pengő, de hetet már az is megér, hogy a kapun magától jött be. Hát a Bojtos helyére milyen akkurátusán oda állott ?! — kiá, ja János az udvarról, — mert a beszédet ő is füleli. — A már tizenöt pengőt futva megér — örvendez a pap, — No anyjok, van-e még panaszod? -- kérdi a pap az az istálló ajtóból. Olyan tehén, mint a bazsarózsái A papné éppen felelni akar, de csak megszr;-- ngát a jámbor tehén s úgy kirúgja kezéből a tele sa jtárt, hogy megkondul a falon sa papné megfürdik a habos tejben. — Anyjok, anyjok . . . az uj tehén ! — Ez? Ez a rusnya Bojtos! Jó vásárt csináltál mondhatom ! De mit csináljon, aki az eszét megissza s amit egyik nap elad, másik nap drágán megveszi I Mondott egyebet is eleget. Az uj tehén csakugyan a Bojtos volt. Minyabá’ még a falusi fogadónál megismerte, de csak sunyitott a huncut. Volt egyszer .. . Volt egyszer egy ifjú aki felmászott a tengerpartról a magas hegyekre, hogy onnan nézhesse a fénylő felhőket. De mig azok mozgó s aranyfényü hullámzását bámulja, azon veszi észre magát, hogy azok elkápráztatták a szemét és a lelkét. — Oda fogom építeni a váramat — szólott az ifjú, mert mint mindenkinek, úgy neki is voltak légvárai a magasban s a napfényben mily szép lesz az élet 1 De midőn kinyújtja a karját, hogy a fényes felhőket megfogja, a felhő eloszlott s a meredek hegyről a mélységbe esett. Amint itt magához tért, rögtön észrevette, hogy egy sötét barlangba zuhant, mellette pedig egy nő sirdogál folyvást, kinek könnyei már patakot alkottak, amely ezüst fénnyel kanyarog a barlangon keresztül. — Ki vagy? — kérdé az ifjú, a nő felé fordulva. — Én a Gond vagyok — igy válaszolt a nő — és sírnom kell egyre a világ kezdetétől a világ végéig. Ez a patak az én könnyeimből eredt és láthatatlan folyóként folyik át az egész világon. Mindenkinek innia kell ebből a folyóból, gazdagnak és szegénynek egyaránt, s valahányszor isznak belőle, sirniok kell nekik, éppen úgy, mint nekem. — Mintha megvakultak volna a szemeim — igy szólott az ifjú — nem találom az utat előre. A fénylő felhőket néztem sok ideig s most egyre azokat látom magam előtt. — Két dolog közt kell most választanod — szólt a nő az ifjúhoz — vagy nekem kell adnod az egyik szemedet és kitépned a lelkedből a fénylő felhőket vagy ittmaradsz és meg fogsz vakulni. — De mikor oly szép volt az a fényes felhő 1 A nap rávetette fénylő sugarait, amelyektől aranyfényben úsztak! Óh, hogy felejthessem én el mindezeket? — Nézz körül itten — parancsolta most a nő. Az ifjú körülnéz a barlangban s a sötétben mozdulatlan lényeket pillant meg, melyek meghajolva s rongyokba burkolva üldögélnek a barlang fenekén. Mindegyiknek haja gészen hófehér, szemük fénye pedig egészen kialudt. — Ezek is fiatalok voltak, mint te — mondotta sírva a nő — ők is szemlélték egykoron a fénylő felhőket, de nem tudtak azoktól megválni, azért vesztették el a szemük világát és nem találtak ki a Gond barlangjából. E szavakra az ifjú megrettent. — Légvárakat akarok építeni még is, mert fel kell épitnem 1 Vedd el az egyik szememet, Oh Gond! — De akkor szived vérének felét is add ide 1 — válaszolt most a Gond. — Jól van, vedd el szivem vérének felét is! S a Gond odanyujtott neki egy serleget, amelyben a patak vize habzott és igy szólott hozzá: „Idd ki gyorsan e serleget egészen fenékig! „Az ifjú ajkaihoz érintet'e a serleget, de az első cseppek égettek, mint a tűz és midőn kiitta a serlegnek felét, azt hitte, hogy kétélű kardot döftek át a testén; midőn pedig fenékig kiitta, leesett a földre és mozdulatlanul feküdt, mint a halott. ,Mikor magánoz tért, egy nagy pusztaságot látott maga előtt és azután felkelt hogy tovább haladjon. De akkor a haja egészen hófehér leit s az ifjúság rózsaszíne eltűnt az arcáról, a kedélye meg olyan volt, mint az öregeké. A pusztaság tágas volt és beláthatatlan, melyen csak keserű növények tenyésztek a források vize sós és zavaros lett, de azért ő mégis csak előre haladt. De most már nem nézett többé az ég felé és nem kísérte a felhőket szemével, sem nem méregette az ég terjedelmét. Meghajolva és tekintetét a földre szegezve haladt egyre előbb. Apró kis virágok és olyan növények fénylettek útjában, amelyeket előbb soha észre se veti. Midőn igy haladt a forró napon, egy alacsony, széles sziklához érkezett. A szikla puszta volt és naptól égetett s alig volt magasabb a föld felszínénél. De a szikla szilárd volt és rendületlen, amely nem süppedt le lábai alatt. Ekkor lehajolt az ifjú a sziklához és megcsókolta a kemény, rideg sziklát. — Ide fogom építeni váramat! — szólt s most a valóság erős szikiájáru építette várát. Finn mese.
