Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)

1941-03-01 / 4. szám

LUTHER, az énekköltő.

Luther, a nagy reformátor mellett el is feledkezünk Lutherről a nagy költőről. Pedig az ő nagyrahivatott eszközét költői tehetséggel is megáldotta, hogy énekbe tudja önteni érzéseit. Igazi nagy költő volt. így az ő énekei nemcsak azért a legjobb evangélikus énekek, mert a tiszta evangéliumi hitből fakadnak, hanem, mert ugyanakkor igazi gyönyörű művészi alkotások is, amilyenek csak nagy költőknek a versei lehetnek. Sőt egy részükhöz még dallamot is maga Luther irt. Ebben is nagy volt ő. Ha valaki pusztán csak műélvezetről akarná az egyházi énekeket énekelni az is elsősorban Luther énekeit választaná.

Luthert már gyermekkorában nagyon vonzotta a zene és az ének. Tudjuk, hogy mint szegénysorsu diák, benne volt a templomi énekkarban és házakhoz is járt énekelni. Cotta Orsolyának, mint első pártfogójának éppen buzgó éneklésével tűnt fel. Az erfurti egyetemen is bő alkalma volt foglalkozni zenével. Itt megtanulta a lantjátékot is. Feljegyzik róla, hogy mikor a wormsi birodalmi gyűlésre ment, útközben az egyik vendégfogadóban éjjel lanton játszott és énekelt. Egyik nagy költő kartársa Hans Sachs pedig wittenbergi fülemülének nevezi és 1523-ban igy ir róla egyik költeményében : „Hajnalodik, ébredjetek, Vidám daltól zeng a berek, Halld mint csattog a fülemile, Csak úgy cseng a bérc, völgy bele !u Luther művészi lelke megérezte, micsoda szépség és kifejező erő van a zenében, mint hivő ember pedig meglátta, hogy mindez Isten csodálatos alkotása, a mivel őt kell dicsérni. Ezért mondja szinte rajongással, midőn egy alkalommal a többszólamú ének szépségéről beszél: „ Aki ezt nem tartja Isten kimondhatatlan csodaművének, az faragatlan tuskó és nem érdemli meg, hogy mást halljon mint szamárordítást és disznók röfögését.“

Lutherben társult a mély hitű tudós, a prófétai lelkű reformátor, a nagy énekköltővel, s igy születtek meg első és legjobb evangélikus énekeink. Ő adta kezünkbe a Bibliát, ő ajándékozott meg a kátéval és ezenfelül még énekeskönyvel is. 1524-ben jelent meg u. i. az első evangélikus énekeskönyv. Nem is egy, hanem négy ebben az évben. A legnagyobb, a melyet maga Luther szerkesztett Wittenbergben, 24 éneket tartalmaz a reformátortól. Ezután 12-öt irt élete végéig, Összesen tehát 36 ének maradt fenn tőle. Elég kár, hogy a mi énekeskönyvünkben csak 13 van belőlük. De ezek legnagyobb értékei énekköltészetének. Érdemes közelebbről beszélni róluk. Vegyük elő az énekeskönyvet és keressük ki őket.

Egyik legerősebb és legkoraibb éneke Luthernek, a „Bűnösök hozzád kiáltunk“ kezdetű (349). Ez a 130-ík zsoltár feldolgozása. Aki nem érti mit jelent a kegyelemből való meg- igazulás olvassa el figyelmesen imádságul és érezze át ezt az éneket.

Egy másik hires éneke Luthernek a „Mennyből jövök most hozzátok.“ Egy kedves kis gyermekdal mintájára alkotó dalként született meg a reformátor ajkán ez az ének egy karácsony estén, amig félbe hagyta a prédikáció írást, hogy a kis siró Jánoskát megringassa.

A legnagyobb énekéről, az Erős várról már nem is jut hely írni. Elhagyjuk későbbre, mert hisz erről sokat fog kelleni beszélni. Most még csak Luthernek a mi énekeskönyvünkben levő többi énekeit sorolom fel emlékeztetőül. Bizonyára ismerjük mindegyiket: „Mi Atyánk ki vagy mennyekben“ (32), „Mennyből jővén az angyalok (32), „Jézus Krisztus dicsértes- séku (133), „Krisztus halálra adatott“ (207), a gyönyörű pünkösdi ének „Jövel Szentlélek Úristen“ (236), „Jer, örvendjünk keresztyének (351), „Jöjj népek megváltója“ átdolgozása (105). Ne hagyjuk, hogy Luther énekei, ezek a drága kincsek, holtan és némán feküdjenek énekeskönyünk lapjai között. Sokszor lapozzuk fel őket, tanuljunk meg belőlük sokat kívülről és énekeljük minél gyakrabban, csak igy leszünk erős hitü, öntudatos evangélikusok. Kovács László.

Hídon.

Santos Godofréd tisztességesen megvacsorázott Tortosa egyik közepes vendéglőjében, hol női kiszolgálás volt. Családos ember létére s minthogy hat gyermek atyjának tudta magát, — nem csintalankodott a pincérleánnyal. Az ilyesmit megalázónak tartotta, ha ugyan egyáltalában eszébe jutott efféle helytelenkedés. Halat evett pityoka- salátával, amelyben sok volt az üdítő hagyma. Utána palacsintát rendelt és közben megivott három deci bort. Aztán fizetett, rágyújtott egy szivarra s végig le az öreg várfok és a vén malom közt hazafelé indult.

Godofréd nadrágos ember, Cherta község jegyzője megelégedett, normális férfiú vala. Nyugodt lelkiismerettel haladt tehát faluja iránt, melynek lámpái mint távoli szentjánosbogarak világítottak át egy nagy mezőn, egészen idáig a sötét városszélre.

Patak partján, ősi fák alatt haladott elébb, majd hogy útját rövidítse, átcsapott a gyepen, fölkapaszkodott a vasúti töltésre, mely turistái lendület nem esett éppen kényelmére, de hát tapasztalata szerint, tizenkét perccel kurtitotta a vándorlását. A zöldfényű szemafor előtt nagyot böffentett Godofréd s már már körmére égő szivarcsutkáját elhajította. Lábai alatt mélyen az Ebro dünnyögve kereste útját a sötétben; orra előtt a polgárháború idejében jól-rosszul összetákolt hid teste feke- téllett.

Ezen a hídon szokott átkelni Godofréd, valahányszor gyorsabb tempóban lépett hazafelé.

Mielőtt ráment volna a hidra, észrevett valamit, ami kissé kelemetlenül érintette.

— No! Hát itt mi történt? — zsörtölődött a bajusza alatt.

A sin x-alaku vasszerkezetre fektetve futotta át a folyót, a hídról a robbanás következtében levált a vaskorlát s kecses görbülettel lógott alá a magasból. Bátor- ságos nem vol.t itt az átkelés már rég se. Ám a józan Godofréd mindmáig habozás nélkül bandukolt azon a két szál deszkán, mely a sínek között s azokkal szép párhuzamban nyúlva, gyalogember számára többé-kevésbé és nappal megjáros átmenőt alkotott.

Godofréd ezt a két szál deszkát nem találta most.

Kicsit zavarba jött, kicsit bosszankodott és nagyon vakarta a fejé*. Hogyha itt nem kel át, vissza kell fordulnia. Egészen a városig mehet s ott más útra tér. Mindent összevéve legalább félórát gyalogol hiába.

— Hm!

És a falu lámpásai kétszáz-háromszáz lépésről barátságos derengéssel hivták Goldofrédot. Tiszta, vetett ággyal csábították, meleg konyhaszaggal, mely odahaza eltöl- tötte a három kis szobát. A gyerekei már alszanak, a felesége álmos. Kint fuj a szél ... A jegyző felkapta a fejét. Isten nevében rálépett a hidra. A hold is sütött...

Delejes biztonsággal, jóformán lába alá sem nézve tett kéthárom lépést. A talpfák úgyis egyforma távolságra fekszenek egymástól. Mit a hézagok e kormos gerendák közt? Rájuk se nézett! Lábának csak egyszer kellett betartani a félméteres lépést, a többi nem volt centivel sem több vagy kevesebb.

Lenn, a folyó háta biztos fodros is volt. Az égre nem nézett, úgyis mézszinű, éles derengés ömlött a tájra. Pedig a szél fölött ekkor feketén, éjnagyságu felhőszörnyeteg — ha felnéz Godfréd, borzas kóbor ebnek látja az óriási foszlányt — tátott torokkal úszott a némaságos arany holdkorongra.

» —<— ——-----*v .................................— Sa

ntos Godofréd néha a világosruháju járásorvossal szokott hazabandukolni, aki mindig csettintett ujjaival, ha a hidra értek. Annyi volt a dolga, annyira szórakozottá tette fejét élete, hogy valami fontosat mindig elfelejtett a városban. Legtöbbször azt nem végezte el, amiért éppen odajárt.

Hirtelen erősebb fuvallat kapta hátba a jegyzőt. A fuvallatból az orvos hangját vélte hallani.

Megállt, hogy hátranézáfen, jön-e valaki? Az óriási foszlány, az éj nagy felhőször- nyeleg e pillanatban ráuszott a holdra, elnyelte a mézszinű derengést. Attól fogva nem látszott semmi, de semmi az ösztövér hídról, csak nagymesziről, fák koronáin át és a város fölött párázó estvében az elhagyott utcák és terek tört világossága.

Jöhetett volna világos ruhában öt lé- pésre az orvos, nem látta volna. Csettint- hetett volna közvetlen közelben: „hopp, ezt elpasszoltam“ — Godofréd nem veszi észre. A felhőkutya a világosságot, a mind- erősebb szél meg minden hangot elnyelt.

Nézte egy ideig a város fényreflexét s azalatt valahogy nehéz lett a szive. De csakhamar elfordult s igy teljesen vak volt a hídon. Nem emlékezett ösztönösen a talpfáK távolságára,, sem látni meg éppen nem látta azokat. Életében először szállta meg egy borzasztó érzés. Godfréd félt. A hid harmadán állott. Lábaival a talpfák közti űrben hosszasan kellett tapogatni a semmiségben, mig el nem érte a következő láthatatlan gerendát. Ezek alatt látta, csak rémlett a sok ikszalaku pánt, az éles vasszerkezett, mint középkori, kaszákkal kirakott, kegyetlen kutak kései mása. S alatta a folyó 1 . . .

Már visszafordult volna, ha eszébe nem jut, hogy egyetlen fordulatra egyensúlyt veszíthet. E gondolatra önbizalma csekély maradékát ejtette a mélybe. Érezte, hogy szédül, be kell húnynia a szemét és rögtön eszébe jutott a világosruháju orvos néhai magyarázata, hogy ideges emberek be-