Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-07-15 / 12. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1941 ji Templomszentelés. „Meghallgattam a ta imádságodat és . . . megsaantelUm a házat, melyet építettél, abba helyeztetvén az én nevemet n (I, Kir. 9, 3.) . . . és nem hagyom el az én népemet ... (I. Kir. 6, 13.) így szólt Isten május hó 25-én a simonyifalvi gyülekezethez, amikor megszentelte és megnyitotta számunkra az Ő dicsőségére emelt templomot. Megszentelte azt a fészket, amelyet verejtékező szorgalommal emmelt a sémiből ez a maroknyi gyülekezet. Megnyitotta azt a hajlékot, hová ezután háborit- hatatlanul járhat megpihenni, új erőt és reménységeket meríteni az élet küzdelmeiben megfáradt lélek. A mai gondterhes világban fészket rakni, otthont építeni, templomot emelni, valóban a csodával határos és csak úgy lehetséges, ha a hivek seregében a jószándék mellett Isten mindentátható és mindent magáhozölelő Szentlelke is munkálkodik. A Szentlélek munkálkodása értettette meg gyülekezetünkkel is azt az örök igazságot, hogy: addig nevezhetjük magunkat evangélikusoknak és a Krisztus követőinek, és csak addig formálhatunk jogot atyáink örökségére: anya- szentegyházunkra, és legdrágább nemzeti kincsünkre: édes anyanyelvűnkre, ameddig dolgozunk, alkotunk, s mihelyt ez megszűnik részünkről, tovább nem vagyunk méltók Isten kegyelmére. Isten int!! 1 Az „Idő“ parancsol!!! S mi megszívleltük Isten intését és megértettük az idő parancsát ! Megmozdultak az istenfélő, népünket és fajunkat szerető, áldozatkész lelkek és alig nehány esztendő alatt összegyűlt a közel 200.000 lejt kitevő szükséges összeg, melyen telket, házat vásároltunk, hol templomunk felépülhetett. Meghallgatta Isten imádságainkat. Valóban hatalmasan cselekedett az Úr velünk. Nem hagyta el az élet vihara által idegen felekezetek tengerébe sodródott gyülekezetét, sőt mostantól kezdve egy szent hivatást is bízott reá, hogy ezután a falevélként szertehulló, szétszóródó S2\ór- ványlelkeknek is védő bástyája legyen ezen a vidéken. És ez a gyülekezet Isten parancsára meg is fog telelni magasztos hivatásának. Nem uj ugarakon indul el, és nem újonnan hasított barázdákba hinti el a termést hozó lelkimagvakat, hanem negyvenesztendős mélyszántásba palántálja a krisztusi eszméken alapuló drága hajtásokat. Szent elhatározások és uj célok birtokában, Istenbevetett bizalommal, öntudatosan, egy emberként indulunk el azon az utón, melyet a gondviselés számunkra megjelölt, hogy: mindenben megfelelhessünk annak a magasztos lélek- és nemzetnevelő hivatásnak, mely reánk bízatott. * * * Egyházközségünk 1898-ban alapittatott. Híveink nagyobb része a Békéscsabai esperesség körzetéből telepedett le ide. Első lelkigondozójuk Ulicsnyi Guidó levita volt. 1902-ben Csík Sándor, 1905-ben a csángó származású Jakab Sámuel vette át vezetését. Jakab Sámuel a harctéren áldozta fel életét. 1914 végén Hnustyán Endre került az egyház élére. A világégést követő összeomlásban elpusztult ez a gyülekezet is. A teljes megsemmisüléstől csak azok az istenfélő hitüket és nemzetüket szerető egyháztagok mentették meg, kik lelkes munkával és kitartással élesztgették a hitnek hamvadó parazsát. Egyházkerületi vezetőségünk ennek a kis gyülekezetnek megmentése érdekében 1934 őszén Kogler Károly levita lelkészt küldötte ki oda, hogy szervezze be a szétszórt lelkeket. Kogler Károlynak Brassóba való eltávozása folytán a gyülekezet vezetését Essig József, varsándi lelkész vette át, aki szintén nem engedte kialudni a lelkesedés füzét. 1940 október 1-én Kogler Károly újból átvette az egyház vezetését s megtette az intézkedéseket a templom építésére, melynek felavatására május 25-én került sor. Isten kegyelme segítse további munkálkodásunkat, hogy a templom mellé odakerülhessen az iskola is! Dzsingisz kán. Hétszáz évvel ezelőtt rettegéssel emlegették Ázsia és Európa népei ezt a nevet, amely a mi számunkra már csak szomorú történelmi emléket jelent. Őseink valaha véres harcot vívtak az ellen a vihar ellen, amelynek elindítója ennek a névnek egykori viselője volt. Nem sokon múlt és egész Európa elpusztult volna akkor. Szibéria határában, Kina szomszédságában egy vándor nép él ma: a tatár, avagy mongol nép. Ezeknek elődei voltak azok a félelmetes lovasok, kik hétszáz évvel ezelőtt egész Európát pusztulással fenyegették. Harcias, a halált megvető nép volt ez. Nem épített házakat, hanem sátrakban lakott, nehogy megszokja a kényelmet, mely nem válik a harcosnak előnyére. Különböző törzsekre osztottan éltek, minden törzs élén egy-egy vezér állott, akinek vezérlete alatt harcoltak. Szomszédaik gyűlölték és rettegték őket embertelen vadságuk miatt. A vagyonuk főként abból a nyájból állott, amelyet mindig maguk előtt hajtottak, de különösen gyorslábú paripáikat kedvelték. Fő ételük a hús, meg a a kanca tej, amelyet sajátos módon tudtak hosszabb ideig megőrizni. Többnejü- ségben éltek A unkát az ae^^-.nyok v »- gezték, r férfiak id _ hadakozások foglalták i„, Xirfi .ok voltak, nyilaikká1 pec,:g mesterien tudtak bánni. Oly kitűnően ülték meg n lovat, hogy két éjt, két napot is tudtak megszakítás nélkül lóháton tölteni. Krisztus születése után kb. 1155 évvel az egyik mongol vezérnek kis fia született. A legenda szerint ez a gyermek születésekor egy darab megaludt vért tartott kezében. Ez a vér jelezte egész emberi pályafutását. Apja nagy hírnévnek örvendő vezére volt népének, aki gyermeke születésekor is éppen egyik győzedelmes csatájából tért haza. Az általa legyőzött vezért Temuldsin-nek hívták, amiért is a büszke győző és apa, ennek emlékére fiának is a Temuldsin nevet adta. Anyja szeretettel és gondossággal nevelte a kis fiút, aki nemsokára elvesztette apját, kit ellenségei megmérgeztek. Már korán vett részt népének harcaiban, ahol hamarosan kitüntette magát és társai fölé emelkedett. Népének nagyobb része vezérének választotta s elnevezték: Dzsingisz kán-nak, azaz vezérnek. Ő maga pedig szentül meg volt győződve arról, hogy maga az ég választotta őt ki arra, hogy egész népének vezérévé legyen. Világ jövendő urának tartotta magát. Kedves mondása volt: az Isten az égnek, Dzsingisz kán a földnek ura! Azt is mondják róla, hogy amikor vezérnek választották, égi szózatot hallott, a mely ezt mondotta neki: „Előtted a világ, hódítsd meg azt.u Ugyanakkor pedig egyik alvezére ezt mondotta neki: „Mi téged legnagyobb vezérünkké választottunk 1 Ha az ellenség ellen vezérelsz, elsőn, leszünk a küzdelemben. Ha szép asszonyokat és leányokat rablunk el, neked adjuk. Ha vaeL latokat indu' mk vadászni, o»t is elsők leszünk és neke-' idunk minuen zsákmányt. Ha a háborúban gyáváknak látsz, vagy engedetleneknek ítélsz, vedd el asz- szonyainkat és leányainkat, bennünket pedig kergess el puszta helyekre, ahol ember nem lakik“. Vezéreinek ez a hűsége tette őt a világ legrettegetebb hadvezérévé. Olyan katonái voltak, akik vakon engedelmeskedtek minden parancsának, akkor is, a mikor az biztos halált jelentett. Hadvezéri tulajdonságai közé tartozott, hogy nagyon jól tudta kiválasztani vezéreit. Egyszer egy nehéz küzdelem után egy fiatal foglyot hoztak elébe és úgy mutatták be neki, mint Iegdühödtebb ellenségét. Az ifjú ekkor azt mondotta neki: „Neked hatalmadban van, hogy megölj engem, de mit érsz el vele, ha kezedet bepiszkolód egy darab sárral? Ha életben hagysz, akkor megmutatom neked, hogy mély kútra találtál, melyben sok viz van és hogy a legkeményebb követ is darabokra töröm.“ Dzsingisz kán megkegyelmezett eme ellenségének és elfogadta küzdőtársának elnevezte Dzsebének, (tatárul: nyíl) Ez az egykori ellensége lett leghíresebb hadvezére. Egyébként, Dzsingisz kán nem igen ismerte ezt a szót: kegyelem. Amikor pl. elfoglalta Herat városát, amely abban az időben Ázsiának egyik legnagyobb városa volt, kb. 100.000 volt lakóinak száma, csak 16-ot hagyott belőlük életben. Egyes történet tudósok azt állítják róla, hogy népének kitűnő törvényeket adott, a melyek a J a s z a cimü könyvben voltak összefoglalva. Azt is mondják róla, hogy a’ i valaha :ót te'4 vele, azzai szemben elismerő é hálás tudott lenni, bár alaptermészete a kegyetlenség és vérengzés volt. Erre * állanak saját szavai is. Egyszftr u. i.
