Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)

1941-06-01 / 9. szám

2

EVANGÉLIKUS ÉLET

1941 junius 1.

Népi hagyományaink.

Mi a népi hagyomány ? Egy nép vagy népcsoport életének tüköré. Ősrégi szokások és kulturkincsek gyűjteménye. A népnek meséi, dalai, táncai, melyekkel kifejezi vidám vagy szomorú érzelmeit, művészete, társadalmi, családi szokásai, ezeket értjük egy szóval néphagyomány alatt.

Miért fontos a néphagyomány ? Azért, mert abból ismerjük meg legjobban a népet. A nép eredeti gondolkozásmódja, művészi képessége, tehetsége a néphagyományban jut kifejezésre. Ezért egy nép értékének a megállapításánál elengedhetetlenül fontos a néphagyomány felkutatása, megörökítése.

E lap hasábjain számtalanszor leszögeztük, hogy a néphagyomány összegyűjtése sehol sem olyan sürgős, mint a hétfalusi csángó népnél. Mert a hétfalusi csángóság néphagyománya kiveszett, az a m u 111 é és ma már csak a roncsait taláthatjuk meg, azt sem sokáig.

Zártabb vidékeken, mint pl. a székely- ségnél a néphagyomány ma is él és vannak helyek, ahol élni fog talán századok múlva is.

De a hétfalusi csángó nép, különösen 60—70 év óta csak a fél lábával él falusi életet, a másik lábával városban, nagy városban él és ez a körülmény maga után vonja a falusi hagyományoktól való elszakadást. Attól az ifjúságtól, amely legszebb éveit Bukarestben éli le és attól a nemzedéktől, amely fiatalságát ott töltötte el, nem lehet kívánni, hogy hűen megőrizze falusi hagyományait.

Ehhez járul egy másik körülmény is. A hétfalusi csángóg népben van egy erős civilizálódási ösztön. Véleményem szerint a csángó nép ezt az ösztönt a beléolvadt szász vérből szerez- hette. Mert mig pl. a csíki és háromszéki leány és legény több éves bukaresti tartózkodása után ugyanolyan maradt a viseletéFén, rűházáTaüan, mint azelőtt, a Tíetfalusi csángó azonnal új, más, városiasabb ruházatot szerez magának. Nem

egy tanitványom van, akire alig tudok ráismerni, úgy „kiöltözött“.

A magam részéről ennek csak örvendeni tudok, mert annak a jele, hogy a hétfalusi népnek van művelődési ösztöne, emelkedési vágya, csak arra kell vigyázni, hogy ez aztán valódi műveltségben, szellemileg is kifejezésre jusson. Így állott elő a hétfalusi csángó népnél az a helyzet, hogy ma már a néphagyomány a multté és ha fiainknak meg akarjuk mutatni, hogy milyen kincse volt a csángó népnek, akkor azt haladéktalanul össze kell gyűjtenünk.

Egy kis körben egy leendő Csángó Muzeum számára igen sok értékes anyagot gyűjtöttünk össze, de ez még nem elég. Meg kell mozduljon minden lélék, a nép fiai ép úgy, mint a papság, tanítóság és minden intelligens ember, mert a jövő itélőszéke előtt elsősorban ők fognak felelősségre vonatni, amiért meg- örökitetlenül elpusztult az értékes csángó néphagyomány.

Mi a teendő?

Minden fiú és leány megteheti, hogy egy öreg értelmes embert vagy asszonyt kiválaszt, és elbeszélései alapján megörökíti az egykori csángó életet. Hogyan töltötték az időt, mit énekeltek a guzsajosokban, mit táncoltak? Milyen társasjátékokat játszottak ? Milyen szokások voltak keresztelés, esküvő, virrasztás, temetésnél stb.

Egy másik teendő a megmaradt ruházati tárgyak, bútorok, összegyűjtése, az ősi népviselet összeállítása. (A bútoroknál megjegyzem, hogy itt a népi öntudat már jelentkezik). Azután az otthoni élet körüli szokások stb. feljegyzése. Bő anyag, csak azonnal hozzá kell látni a megörökítéséhez, mert napról-napra hamSKTazoH az areg]efnk,-erk+k egyszerűbb, de szebb életről . . . Kiss Béla.

Török veszedelem Hétfaluban.

Amilyen csodálatosan szép, éppen olyan szomorú emlékű Hétfalunak varázslatos, hegyes dombos vidéke. Vértől áztatott minden talpalatnyi helye. Csak a kihullott vért felitta a föld, a sirdombokat belepte a fü, még az iratokat is megsemmisítette az örökös zord idő, a kegyetlen harcoknak még az emléke is megsemmisült. Pedig érdemes emléküket feleleveníteni, a sok szomorúság mellett dicső vitézségről, retten- hetetlen bátorságról beszél nekünk a múlt, hogy azokból meríthessünk mi is, késői utódok, bátorságot.

Hegyeink ma a megtestesült béke képét nyújtják. A kőhavas fenyői barátságos su- sogással fogadják az élet zajából odamenekülő vándort, a Garcsin völgye szemet- lelket gyönyörködtető bércei, kaszálói fel- üditik az ott dolgozó embereket. Mé~ nagyobb a csendesség és nyugalom a iávol terpeszkedő hegyóriásokon, a komor Tóth- pálon vagy a felhőkkel csokolozó Paltinon. Békés csordák, juhnyájak legelésznek rajta és mit sem tudnak már háborúról, zajról, vérontásról.

Pedig volt részük benne bőven. Kérdezzük csak meg az öreg Paltint.

„Anno 1788,“ — kezdi a mesélést az öreg hegy. II József császár részint nagy- ravágyásból (a Balkánon akart hódító hadjáratot folytatni), részint, hogy elterelje az

ország figyelmét az egyre jobban sokasodó belső bajokról, (jobbágysági harcok, Hóra lázadása) szerencsétlen kimenetelű hadjáratba kezdett. Nem bírta a nép bizalmát, nem volt kellőképen felkészülve és mégis megkockáztatta a kalandos vállalkozást.

Katalin orosz cárnő, akkor már háborúban állt a törökökkel és az osztrák császár arra gondolva, hogy a két oldalról szorongatott török kénytelen lesz a Balkánról, melyet hatalmasan tartott, kitakarodni, elrendelte a török megtámadását.

Nem sokan örvendtek az ország lakosai közül ennek a hadi megnyilvánulásnak, különösen nem a már épen elég vért látott Erdélyország lakói és még kevésbbé a Barcaság gyötört népei. Eddig sem állt életük egyébből harcnál, bujdosásnál, leégésnél, feldulásnál, most újabb kemény megpróbáltatásoknak nézhettek elébe.

De a császár mindezekkel nem törődött. Az ő ambíciói fontosabbak voltak a meggyötört lakósok sorsánál. Nemsokára megjelennek az osztrák dragonyosok, muskétások tömegei a Barca mezején, jönnek az ágyuk, katonák ezerszámra. Hogy ne jönnének, amikor itt, a Kárpátok bércei között nyílik az ország kapuja, azt kell védeni, biztosítani, mert ha az ellenség a szorosokon átmerészkedik, szabad préda az egész birodalom.

És egyszer csak lódobogás veri fel a csángó községek csendes utcáit is. A gyermekek örvendve szaladnak az utcákra, nézni a katonalovakat, hallani a trombitaszót. De a felnőttek nem gyönyörködnek bennük. Tudják, hogy nincs okuk az örömre. Uj veszedelmek, uj bajok leselkednek rájuk, itt laknak a határon, a legkényesebb pontok egyikén, hiába őrzik a szorosokat, az ördöngős török átmászik hegyen-völgyön és felprédálja őket. Volt erre eset. Volt erre eset épen elég gyakran.

És jönnek a katonák, szállásokat kerítenek, sokat nem törődnek a lakosokkal, ők a császár büszke katonai és munkára parancsolják a csángókat is. Pedig sok katona szolgál már a császár seregeiben, de vannak itt idősebbek, vannak plájások, az ő feladatuk is vigyázni az ellenségre. Hogyne vállalták volna a szerencsétlenek, az örökösödést, amikor a saját, kínosan szerzett házukról, asszonyaik, gyermekeik életéről van szó.

A katonaság átvonult a hegyeken, be a román fejedelemségek felé. A csángók vártak, félve, vigyázva, remegve, őrködve minden neszre, minden gyanús mozdulatra.

És egy éjszakán távol, Bodza irányában vörös felhők jelzik az éjszakában, hogy a tánc megkezdődött, Bodza ég.

A bodzái szorost székely katonaság tartotta megszállva. Nyugodtan vártak az ellenség közeledésére, mert jól felkészültek a fogadásukra. Nem is jött volna át török a szoroson, ha árulás nem ássa meg a székely katonák sírját. A hagyomány szerint egy Schultz nevű osztrák ezredes vezette a különítményt, akihez a török titokban két arannyal töltött dinnyét küldött, ha leszereli a székelyeket. Az ezredes azzal az ürüggyel, hegy nincs mitől tartani, az ellenség nem is jön erre, elrendelte a le- kantározást és amikor a katonák édesde- den aludtak, a török a Dobién pataka felől irtózatos ordítással támadt a széke-