Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-03-15 / 5. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1941 március 15 Mindenek javunkra vannak. Isten mindenkor és mindenben tud segíteni, mindenben áldást tud rejteni, mindenből áldást tud fakasztani és mindeneket javunkra tud fordítani — ha akarja! És Isten akarja is, hogy mindenek javukra legyenek azoknak, akik őt szeretik — erről beszél a barcaujfalusi egyházközség elmúlt két évi élete is, s ezért erről akar szólni, a múlt évi életünk kiemelkedő eseményét rögzítő rövid beszámclóm. Bár az Idők járása az elmúlt esztendőben eléggé megnehezedett felettünk is s a sors mostohasága sok mindentől megfosztott, Istennek kegyelme mégis olyan nagy volt, hogy mindennek ellenére most cserélhettük ki 1672-ben épült s régóta idejét múlt papilakunkat, amelyet már régóta újjal akartak felváltani. Egy szájhagyomány szerint már 1848-ban készültek gyűjtést rendezni „uj papilak“ céljaira s 1914-ben már tervet is készített az egyház. A terv keresztülvitelét úgy 1848 ban, mint 1914-ben a háborús felfordulások akadályozták meg. És milyen különös: 1939 márciusában, amikor hozzákezdünk a papilak lebontásához, alighogy leszedtük a tetőzetet és leromboltuk a falakat — március elején háborús hírek terjedtek el s a részleges mozgósítás miatt kibocsátott behivók megérkezése egy időre meg is akadályozta a békés munka elkezdését, az építést. Akkor mindannyian azt gondoltuk és minden jel arról beszélt, hogy a mi kísérletezésünk is csődbe jut. Istennek kegyelme azonban még a bajokat és felfordulást is javunkra fordította. És pedig hogyan? A világfelfordulás miatt a nagy vállalatok a legtöbb helyen nem mertek nagyobb munkálatokhoz kezdeni, a munkaalkalmak megcsappantak s igy a papilak épitéséhéz — talán jutányosabb dijakért is I — könnyebben kaptunk mi is munkásokat. Mert nekünk, ha már egyszer lebontotoltuk a régit, építenünk kellett ! Április hó végéig már sikerült felhúznunk az új papilak falait és rátennünk a fedélzetet is. Minden zavar és felfordulás ellenére! Hát nem Isten kegyelme ez?! Ekkora azonban a papilakalap pénztára is teljesen kimerült. Hogy azonban a munka tovább folytatása meg ne szűnjön, egyik presbiterünktől kaptunk 15,000 Lejt kölcsön. Hiszem, hogy az is Isten indítására lett. Kisebb nagyobb nehézségek adták elő időközben magukat, de ezek ellenére is a munka haladt s 1939 év őszére annyira elkészült, hogy lakhatóvá vált s igy 1939, november 5-én fel lehetett avatni és rendeltetésének át lehetett adni. Pedig mennyi nehézség volt egy év leforgása alatt! Nem volt könnyű, de úgy annál jobban kitűnik és igazolja ez az év is, hogy Isten mindent javunkra tud fordítani és javunkra tesz mindent! Meg kell még említenem, mert egészen biztosan az is Jsten kegyelmének tudható és köszönhető, hogy az építési költségek egy jó része, több mint százezer Lej a gyülekezet tagjainak önkéntes adakozásából gyűlt össze, egy nagyobb összeg pedig az egyházkerületi felügyelő úr adománya volt. Az Istené legyen a hála azért is, hogy adakozni tudtunk, mert hiszen abból adtunk, amit Tőle kaptunk és Ö indította adakozásra a szivünket. Igaz, hogy még 40,000 Lej adósságunk van, de bízunk Isten megsegítő kegyelmében. — Befejezésül az Ige szavaival, Dávid királlyal mondhatom: „Jól tudom, oh én Istenem, hogy te a szivet vizsgálod és az igazságot szereted. Én mindezeket tiszta szivemből, nagy jókedvvel adtam, s látom, hogy a te néped is, amely itt jelen van, nagy örömmel, szabad akaratja szerint adta ezeket néked“. (I: Krónika 29 v. 17. v.) RADUCH GYÖRGY. A haalogalandi gyermekek (Részlet Berggray Eivind norvég püspöknek „Az ismeretlen Norvégia“ cimü könyvéből.) Az egyik júliusi csütörtökön Tana helységben kellett gyermekisténtiszteletet tartanom. Előző este a tanitók gyüléseztek olt. Egész nap ömlött az eső. De a tanitók azt mondták, hogy az eső dacára sok gyermek fog majd eljönni. S valóban ebben a szempillantásban veszek észre egy sereg gyermeket a hegyen átjönni. Negyvenöt kilóméteit gyalogoltak és bőrig ázott valamennyi. De mégis, hogy ragyogott a szemük az örömtől! Még sohasem láttak templomot, legalább is tegtöbb nem! Ennek a körülménynek igen kellett volna örvendenem, de ehelyett valami szorongó érzés fogta el a szivemet. Amikor másnap a templomba mentünk, száz gyermek várt engem. Hogy fogják érezni magukat ? Kezdetben természetesen elfogódottak lesznek. De itt még az is hozzájárul, hogy még sohasem láttak templomot, ez bizonyára any- nyira zavarja majd őket, hogy nem fogok tudni, a lelkükhöz férkőzni. Azonkívül : csak kevesen tudnak norvégül; vagy a finn, vagy a lapp nyelvet beszélik. Háromnyelvű hallgatóság előtt kell beszélnem. Tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire zavaró körülmény, de viszont idegenkedtem attól, hogy tolmácsot használjak, mert akkor vége a közvetlenségnek. Ha valamikor, akkor ezek előtt a 45 kilométert megtett gyermekek előtt „ki kell tennem magamért“, — templomot sem láttak és mennyire csupa öröm valamennyi! Ezért fogott el a szorongás ! Szépen so íjában ültek le a hatalmas tana-i templomban fiuk a férfiak, lányok a nők oldalára. Végig mentem a sorok közt, miközben egy bevezető versszakot énekeltek. Ezen a napon a püspök jobban drukkolt, mint a gyermekek. A fontos az — mondtam magamban, — hogy a kérdéseket oly könnyen és egyszerűen tedd fel, hogy a gyermekek nehézség nélkül válaszolhassanak. Egyszerűen, lassan és tagolva kell kérdezned és beszélned ! „Hogy ii ’ék ezt a há-zat, a-hol vagyunk?“ „Templomnak“, — mondja egy lapp gyermek. „Igen, templomnak. De mi szükség van erre a házra, amelyet templomnak nevezünk ?“ Több gyermek feltartja az ujját. Egy lapp fiúcskára mutatok. „Hogy épüljünk benne.“ „Helyes, hogy épüljünk“ — mondom halkan. Hirtelen kiesem az elővigyázatosságból s nehéz kérdést adok fel nekik: „De ha azt mondod : hogy épüljünk, akkor kell valamit építsünk is a templomban. Mit építünk?“ A gyerek magasra tartja az újját, bólintok feléje és ő felel: „Az Öv Életet építjük a szivünkbén." Percekre van szükségem, mig osszeszeiWBi 'fwr dem magam. Soha életemben sem hallottam ilyen feleletet. Később kikérdeztem a tanítókat. Nem, ők sem sejtették, honnan szedhette a gyermek ezt a feleletet. Tizenkét éves lapp fiúcska volt. Tankönyveikben sehol sincs ilyesmi irva. Otthon hallotta volna? Nem tudom. A felelet mindenesetre nagyszerű volt. A feleletet kiszélesítettem magamban és azóta is gyakran mondogatom, amit a lapp gyermektől tanultam: „A gyülekezet az a közösség, ahol a tagok az Örök életet segítik megvalósulni egymás szivében.“ Beszélgetésünk eme kezdete gránit gyanánt vésődött emlékezetembe. És igy ment tovább is, egyre beljebb és beljebb. Sajnos, utólag semmit sem jegyeztem fel erről a gyermekistentiszteletről, de azt tudom, hogy simán és bámulatosan ment az egész. Hogy semmi nehézség sem volt a norvég nyelv miatt. Semmi nehézkesség. Könnyedén követtek engem, amerre akartam. — mint a rénszarvasok. Az Isten országa magaslatain otthon voltak ezek az egyszerű gyermekek. Aztán az oltárhoz mentünk. A gyermekek fele sohasem volt még templomban. A tanai templom oltár előtti része nem nagy. A kisebbek elől telepedtek le, a nagyobbak mögöttük. Körben mentem előttük és mutogattam nekik, ami az oltáron volt. Először a kelyhet. Hogy az mi, azt mind tudták. Nagycsütörtök, az Úrvacsora szereztetése — egyszerre úgy felélénkülnek, hogy kórusban hangzik a felelet. De elcsendesednek, amikor megkérdem: „él tudjátok-e mondani a szereztetés Igét" ? „A mi Urunk Jézus Krisztus azon áz
