Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-07-30 / 14-15. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET 1940 julius 3. '7 2. Néhány nappal ezelőtt vettük a szomorú hirt, hogy az élet és halál szabados ura július 19-én, pénteken délután öt órakor magához szólította soraink közül szeretett főpásztorunkat: FRINT LAJOS szuperintendenst. Megszűnt dobogni a szív, melynek szeretete és hite ezreket vigasztalt és emelt fel, elhallgatott az ajak, melyről ihletett szavak zengtek mindenkor és találtak utat az örvendező és bánkódó emberi szivekhez egyaránt. Koporsója mellett a gyászoló család fájó könnyeivel együtt ott volt a mi bánatunk és szivünk szomorúsága is. A nagynak, nemesnek és példásnak elmúlását szomorúan láttuk mi is mindannyian, mert hisz Ő mindannyiunké volt. Az aradi evangélikus egyházközségé, melynek hatvan éven keresztül, tehát kora ifjúságától kezdve késő vénségéig apostoli buzgalmu, Istentől tálentumokkal gazdagon megáldott pásztora, szelíd, mindig szerető lelkű munkása volt. A romániai zsinatpresbiteri evangélikus egyház- kerületé, melynek első szuperintendense volt, ahol az összes gyülekezetek gondját és baját kellett magára vennie s akikért, mint halotti búcsúztatója mondotta, — elment havas tájon, zugó tengeren, mint egykor a leghívebb és Iegigazabb lelkipásztor Pál apostol. Temetése julius 21-én, vasárnap délután ment végbe óriási részvét mellett, az általa épített s képünkön bemutatott gyönyörű aradi templomban, ahol Isten örökkévaló igéjét oly sokszor hirdette imádságos lélekkel a Lélek mondanivalóira éhező és szomjuhozó embereknek. Az oltár előtt felállított díszes ravatalt valóságos virágerdő vette körül, minden ékesszólásnál szebben és meggyőzőbben hirdetve, hogy mily sokan és igazán szerették Istennek e kedves emberét életében. A gyászszertartás megkezdése előtt részvétüket nyilvánították a hatóságok és különböző intézmények képviselői, többek között a város polgármestere, a megye főispánja, aki egyben a tartományi széktartót is képviselte. Ott voltak az egyes hitfelekezetek lelkészei s különösen jól esett látnunk a testvér református egyházkerület kiküldötteit, kiknek nevében Kádár Géza generális direktor tolmácsolta a meleg együttérzést. Ugyancsak résztvett a temetésen valamennyi egyházmegyénk elnöksége. Sajnos a lelkészi kar tagjai közül, már rajtuk kívül álló okok miatt, sokan nem jöhettek el, mert nem kaptak idejében értesítést, illetőleg azt késéssel kézbesítette a pósta. Lélekben azonban ott voltunk valamennyien. A gyászbeszédet Materny Imre nagyváradi főesperes mondotta Ézsaiás próféta eme szavai alapján: És lesz ama napon hogy elhívom szolgámat Eliákimot, a Hilkiás fiát s felöltöztetem őt öltözetedbe, és öveddel megerősítem, és uralmadat kezébe adom és ő lesz atyjok Jeruzsálem lakosainak és a Juda házának. S beverem őt, mint szeget erős helyre és lészen dicsőséges székül az ő atyja házának. S reá függesztik atyja házának minden dicsőségét, fiakat és unokákat, minden kicsiny edényt a csészeedényektől a tömlőnek minden edényéig Ama napon, azt mondja a seregeknek Ura, kiesik a szeg, mely erős helyre veretett, és levágatik és összetöretik a teher, mely rajta volt. (22, 22-25). Lélekbe markoló szavakkal emlékeztetett meg a hazatért főpásztor pályafutásáról, s odaadó hűséges munkásságáról ugyannyira, hogy szem nem maradt szárazon A gyászbeszéd elhangzása után Purgly László egyházkerületi felügyelő lépett a ravatal elé s elfogódott, megindult hangon búcsúzott el az egykori elnöktárstól A mélyen- szántó és gondolatokban gazdag búcsúbeszédet lapunk vezető helyén találják olvasóink. Nagy Imrén é, báró Bedeus Zelma az aradi Nőegylet tagjainak búcsúszavait tolmácsolta köny- nyekbe fuló hangon, majd megindult a temetési menet ezrekre rugó sokasága a város főterén át az úgynevezett Felső temető felé, ahol a nyitott sir glőtt Nikodémusz, Károly brassó A harang szava. Hudy Ilona. Kis falum tornyában, ha megcsendül hangod, Ahogy áhítattal hallgatom a dalod, Nem tudom, úgy érzem, mintha lelkem szárnya Isten közelébe, a magasba vágyna. Tekintetem fenn jár, keresi az utat, Édes, bús beszéded hívogat meg biztat, S felhők kárpitjából mintha intenének: Angyal lakói az égi messzeségnek! És én szállók, megyek, mind feljebb és feljebb, Nem érzem már súlyát a földi göröngynek Körültem csupa fény, csupa derű minden, A szemem elámul csoda szép színeken! Boldog szellem arcok ahova csak nézek, Szivemben nem ismert gyönyöröket érzek.- Az Ur trónusánál sohsem hallott ének, Keblemet betölti — mennyei igézet! Szeretnék maradni örökkön-örökké! Csillagok hazáját nem hagyni el többé! ...Mégis — kinek anyja sincsen, — az sem árva, Vigasztalón hivja, buzgó imádságra Isten közelébe, harangok zúgása. Csudálatos tői tériét. Arról beszélgettünk egy társaságban, hogy az elmúlt időkben nem volt olyan kényelmes az ember élete, mint napjainkban, mégis boldogabb, megelégedettebb emberek éltek mint ma. Nem csuda, vetette közbe valaki, mert az emberek jobbak, istenfélőbbek voltak s ezért Isten is jobban szerette őket s értük csudákat is tett, de ma elfordult tőlünk s csudát éppen nem tesz a kedvünkért, hanem enged élnünk a magunk kedve, akarata szerint s mivel sorsunkat már nem ő intézi, azért van annyi nyomorúság, panasz, könny, szenvedés. Hogyne terme csudákat Isten? — szólt közbe a másik, — én hiszem és hirdetem, hogy igenis történnek csudák, ma is, a mi életünkben is, csupán meg kell látnunk azokat. Bizonyságúl elmondok egy esetet magamról, aztán ítéljék meg, nem isteni csuda-e? Édesanyámat nem ismertem, — kezdte a történetet társunk — meghalt, amikor én születtem. Apám másodszor is lányt vett feleségül s engem mostoha nevelt fel, ki bár nem volt éppen rossz, de nem is szeretett; legalább is nem úgy, mint testvéreiméit, az ő gyermekeit. Korán tudatára ébredtem ennek mert bár én voltam a legnagyobb, mégis nekem jutott a legkisebb alma, s a legvékonyabb vajas vagy mézes kenyér. Ha A jó könyv melegszívű jóbarát Olvassuk tehát az: EVANGÉLIKUS ÉLET-et! Támogassuk az Evangélikus Élet iratterjesztését! Szerezzünk új barátokat mindkettőnek pedig csínyt követtünk el, én laptam a nagyobb verést. Ilyenkor aztán anyai nagyanyámnál kerestem vigasztalást, aki nem járt házunkhoz. S ha ilyenkor csontos ráncos kezével végig simitotta hajamat, arcomat, a csontos kéz volt számomra a legpuhább, mert szeretet ömlött belőle az én szivembe. Aztán a szoba sarkában álló asztalhoz vezetett s rámutatva édesanyámnak az asztal fölött a falon kis faragott rámában függő fényképére elmondatta a „Miatyánkot“ utána pedig ismételnem kellett szavait: „Édes jó a- nyám, a Menyországból tekints le reám, szeretettel, őrizz meg a rossztól, védj meg a- zoktól, akik bántanak, mert látod, rajtad kívül senki sem szeret engem.“ És az ima mindig megnyugtatott, és én valósággal érzékeltem, nemcsak éreztem, hogy valaki ott van közelemben, aki nagyon, nagyon szeret. Utolsó évet jártam az iskolába, amikor nagyanyámtól is megfosztott a sors. Temetése után kivettem a rámából édesanyám képét s nagyon megviselt iskolatáskám kettévált fedele közé dugtam be, hogy más meg ne találja és ha bántalom ért, onnan húztam elő, ha senki sem látta, s amint nagyanyám tanított, tőle kértem vigasztalást, sze- retetet. Édesapámat sokszor hetekig sőt néha hónapokig nem láttam. Valami erdőkitermelésnél dolgozott s a kenyérkereset ott tartotta. A ház, melyben laktunk az enyém volt, mivel édesanyám, hozományából maradt. Aztán városra kerültem inasnak. A serdülőkor, az uj környezet, a városnak a faluétól annyira különböző műveltsége, viszonyai, s talán az a körülmény, hogy anyám képe a táska fedele között maradt, lassan elhalványította a lelkem mélyén ragyogó képét s PÜSPÖKÜNK TEMETÉSE.
