Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-07-30 / 14-15. szám
\ 1940 julius 30. EVANGÉLIKUS t_Uß T 3. lelkész, egyházkertileli jegyző mondott költői szárnyalású imában utolsó Isten hozzádot. „És kiesett a szeg, mely erős helyre veretett és levágatott és összetört a teher, mely rajta volt, mert az Ur mondá“. Sirja fölé ez lenne a legméltóbb felirat: Alti itt nyugszik hű munkás volt és nagyon jó ember! Ezért Isten megáldotta őt nemcsak az emberek becsülésével, hanem boldog családi tűzhellyel és hosszú, szelíd életalkonyattal, amilyen csak a kiválasztottaknak jut osztályrészül. Kilencven éves korában szenderült el akkor, amikor az áldott erdélyi mezőkön mindenfelé megindultak a sarlók a kenyérmagvakat adó gabona learatására. Termékeny és áldott élet után a mennyei Atya őt is betakarította amaz égi csűrbe. Nem enyészet várja ott, hanem e földi é'etnél még fenségesebb és dicsőbb élet. Emlékezetének augusztus 4-én, a vasárnapi istentiszteleten még egyszer áldozni fogunk valamennyi évangélikus templomunkban, hogy elmondhassuk újra: Pihenése legyen csendes és áldott, mint ahogy áldott volt az Ő egész életei* BÍRÓ LÁSZLÓ*) A szász országos egyházat a temetésen Szende Nándor esperes képviselte G'ondys püspök megbízása alapján, aki ezenfelül táviratilag is kifejezte a maga és egyháza testvéri együttérzését. Legdrágább kincsünk, Egyszer Luther Márton Wittenbergben meglátogatott egy halálán levő diákját és megkérdezte tőle, hogy mit visz magával Isten elé, ha itthagyja ezt a világot ? A fiatal ember igy felelt: „Minden jót ami bennem van, tisztelendő atyám“ Luther erre: Miféle jót akarsz magaddal vinni, hisz szegény bűnös vagy? A diák pedig ezt válaszolta reá: „Bűnbánó, alázatos szivet viszek az én Istenemnek. Bűnbánó szivet, amely Krisztus vérével van meghintve. Mire Luther meghatva mondta: „Menj kedves fiam! Isten az égi Atya örömmel fogad téged magához. . . *) Régi hiba a magyar közéletben, hogy mindent személyeken át látunk s az elvek, amelyeknek életünket irányitaniok kellene, elmosódnak a hátiérben. A megvalósítandó eszményekről kevesen beszélnek, de anníl többen arról: ki ok írja megvalósítani azokat? bem a tárgy lói vitatkozunk, hanem egymás jóhiszemüiégét vonjuk kétségbe. A- hely tt, h 'gy a feladatok meg 1 Hsában vetélkednénk egymás munkáját ioyeksrünk kicsinyelni. VITA SÁNDOR. Hitel. Az ó-szövetség prófétáinak élettörténetét olvasva csodálkozással és némi fájdalommal ismerjük meg, hogy emberi Ítélet és felfogás szerint, mennyire hálátlan dolog népünknek szolgálata. A próféták Isten alázatosszivü szolgái voltak, akik nem ismertek el a maguk számára nagyobb törvényt, mint teljes odaadással hirdetni népünknek Isten akaratát, ítéletét és kegyelmét. Ebben a szolgálatban tökéletesen felolvadtak. Nem volt saját akaratuk, igen sokszor még saját életük sem. Kényszeralattjáróknak ézezték magukat. Néha lázadoztak ellene, máskor ismét alázatosan meghajoltak alatta. De Istent szolgálva megtanulták valóságsze- rint értékelni népük életét is. Rajongói voltak a saját nemzetüknek. Szerették népüket. Fájó, vérző szívvel szerették. Az életük pedig csupa szenvedés, csupa megnembecsült áldozat, megnem- hálált életmentés Megölték, elhasználták s aztán elfelejtették őketl A próféta sorshoz hasonló a mai lelkipásztor élete is. Élete: Isten szolgálata népe körében. Önfeláldozó, odaadó szolgálat. Fájó szívvel végzett szolgálat, mert állandóan látnia és éreznie kell népe bűneit, Isten Ítéletének közelségét‘és tapasztalni, hogy hasztalan vergődik és fárad — az ő népe nem akar megtérni. Szivét adja, de népe inkább hallgat állprófétákra, mint érte aggódó hűséges lelkipásztorára. S aztán, amikor ő meggyújtott és égő gyertyaként elkopik, akkor vérző, szívvel kell odahagyni szolgálatát oltárt és szószéket és csendesen félrevonulni, elveszni a feledésbe. Miért irom ezeket ? Azért, mert alig nehány hónapja, hogy nyugdíjba vonult egyik lelkésztestvérünk. Francz Ede, az orsovai gyülekezet lelkipásztora, vett búcsút őrhelyétől, ahonnan több 50 esztendőnél szolgálta Istent éj népét. Lelkipásztori, prófétai szolgálat volt ez. Önmagát emésztve világított másoknak. Prófétai sors volt az a mód is, ahogyan eltávozott — ünneplés nélkül. Nagy szavak nélkül. Csendesen félrevonult átengedve helyét másnak. A próféta sorsa szenvedés, hálátlanság. Vigasza Isten kegyelmes igé- rete, aki örök életnek koronáját ígérte meg azoknak, kik hűséggel és odaadással szolgálják Őt. GILLICH FÜLÖP. csak álmomban jelent meg olykor, hogy intsen, biztasson. A háború aztán végkép kiölte belőlem a drága emléket s vele együtt a hitet is. És én, aVi szivem mélyén ott ő- riztem a könyörülő Isten szeretetét, hitetlen, istenkáromló, gonosz lettem. Mikor hét évi szenvedés, öldöklés, fogság után hazakerültem, nem volt már senkim, semmim. Apámat, mostohámat, öcsémet, nővéremet, a vihar elsodorta, eltemette, csupán öcsém özvegye élt kis fiával házamban, mely azonban egyéb vagyonommal együtt már az övé volt, mivel nekem is holt hirem kelt s törvényesen is holttá nyilvánítottak. Munkát nem kaptam, elhtlyezkedni nem tudtam. Öcsém az én bevonulásom után nő sült, özvegyét nem is ismertem vagyonomat békés utón visszaszerezni meg sem kíséreltem. E helyett elhatároztam, hogy folytatom, amit hét évig tanultam, — a gyilkolást.— Elteszem az útból az özvegyet gyermekével együtt. A házat úgy ismertem, mint a tenyeremet. A pinceablakon a házbajutni nem okozott nehézséget. Hogy elkerüljem a zajt s az alvóasszony felébredését, villanylámpámmal világítottam. Semmi nesz! Csupán az óra ketyegése s az anya és gyermeke csendes lé- lekzése hallatszott, no meg az én szivem vad dobogása. Jobb kezem görcsösen szorította a fejsze nyelét, hogy ha felébrednek, az első sikolyt beléjük fojtsam. Nem volt szivemben irgalom, csak a gyilkolás vágya. Villanylámpám fényét az alvókra irányítottam, hogy halálos csapásom %nnál biztosabb legyen. És akkor amint tekintetem az alvó a- nyáról a mellette pihenő fiúcskára siklott, halálos ütésre emelt karom lehanyatlott, szemem meredten tapadt az álmában mosolygó gyermeknek a mellén összekulcsolt kezére, az abban szorongatott elavult, elsárgult fényképre. Térdre rogytam, kezem imára kacsolódott, a fejsze hangos koppanással a földre esett és én fuldokló zokogással borultam az idegen nő ágyára: „Én Uram és én Istenem, bocsáss meg bűnös gyermekednek.“ A gyermek az én rég elfeledett drága jó édesanyám képét szorongatta keblén. Zokogásom, s a fejsze koppanása fel ébresztette az asszonyt s mivel lámpám fénye kialudt a sötétben tapogatódzva kérdezte: „Ki van itt?* Keze fejemre tévedt s mint hajdan nagyanyám, végigsimitotta fejemet. Én kezét elkapva csókjaimmal halmoztam el és ott a sötétben megvallottam, ki vagyok és miért jöttem és hogy mi mentett meg a szörnyű bűntől engem, őt pedig a biztos haláltól. Óh az a kép — világosított fel ő. — Ma délután valamiért á padláson jártam s ott a sok lom között egy kopott iskolatáskát találtam. Lehoztam a fiacskámnak, hadd ját- szék vele. Nagyon megörült neki s később nagy örömmel mutatta a képet, hogy a táskában találta. Azóta folyton magánál tartotta s még az ágyba is magával hozta. Nem tudtam kinek a képe s a fiú kedvét nem rontottam el. Isten akarata volt. Vagyonodért pedig nem kell gyilkolnod, visszaadok én békésen mindent, hisz nekem sem hagyott meg a háború fiamon kívül senkit, neki pedig elég lesz, amit én hoztam. Nem tar ozik a történethez, de megjegyzem, hogy a vagyont nem osztottuk el s a kis fiú az én legkedvesebb gyermekem. É- desanyám képe újra ott függ a falon és én minden este elmondok előtte egy imát. Aki pedig ebben a történetben nem Iát isteni csudát, magyarázza meg, miféle véletlen volt az, hogy az ócska iskolatáska 23 — 24 évig hevert a padláson s őrizte, édesanyám képét! Hogyan eshetett, hogy éppen azon a napon került le s hozta napfényre tartalmát egy 5 éves gyermek által, amikor a kép szerencsétlen fia ártatlanok vérével készült beszennyezni kezét. Ha már a gyermeknek megtetszett a kép, miért vitte magával az ágyba és helyezte keblére úgy, hogy azonnal szembe tűnjék ? És a kép megpillantásakor mjért döbbent belém az a bizonyosság, hogy édesanyám jött el megmenteni a fiát? Egy bizonyos. Az, hogy attól fogva boldog embernek érzem magam, s bo’dogan hirdetem, hogy Isten kitöltötte rajtam kegyelmét, mert érettem csudát tett. Az elhangzott történet mindnyájunkra mély benyomást tett s mindenki emlékezett, hogy az ő életében is volt valami csudálatos. A szót P. M. vette át aki ezt mesélte: fiatal soffőr voltam, még a háború előtt történt. Kevés volt a gép s a csukott kocsival igen jól kerestünk. Csikorgó hideg téli napon vendéget vittem a Dealul Spireire. A str. Uranusból a Cal. Rahovei felé tértem Minden magyar jegyezze meg, hogy a magyar egyházak biztositó intézete a {Minerva Biztosító Részvénytársaság!! ______________Tehát magyar kötelesség biztosítását ide átadni. _______________
