Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-02-18 / 3. szám
1940. február 18. 3. EVANGÉLIKU S-fi LET Aki megfizette a mi tartozásunkat... II. Sáad sr orosz cárról jegyazték fel az alábbi kedves történetet. Volt neki egy kedves testőrtisztje, akit azonban egyszer valami adósságáért nagyon megdorgált. A cár ugyanis megtudta, hogy kedves katonája igen könnyelmű és pazarló életet él és emiatt uzsorások kezébe került. Szerette volna kiszabadítani s jobb útra terelni. ,Ha holnap ilyenkorig meg nem fizeted adósságodat, lefokozlak“ — mondotta neki kemény parancs haDgjáD. Aznap este történetesen éppen az a tiszt volt szolgálatban. A cár előszobájában állt őrséget. Asztalán nagy papírlap, kezében ceruza. Hatalmas számoszlopokat ir, szoroz, és oszt, kivon és összead. Számítja, hogy mennyi az adósság és mennyi a fizetése. A mérleg balul ütött ki: sokkal nagyobb az adósság, mint á mennyi fizetésre számíthat, hogy azt abból kiegyenlítse. Csüggedten ejti le fejét s keze szinte akartalanul írja a számoszlop alá, mit szive érez: „ Ki fogja ezt megfizetni?“ Gyötrődése közben aztán elaludt. Nem hallotta meg ura háromszori csöngetését sem. Bizonyára adósságáról meg kétségbeesett szomorú, kilátástalan helyzetéről álmodott. A cár pedig, mikor ismételt csengetésére sem jelentkezett senki, elindult megnézni mi ennek az oka. Halkan kinyitotta az ajtót. M kor látta az asztalra borulva alvó tisztet először megharagudott, do észrevéve az előtte fekvő papírt kiváncsi m a háta mögé lépett s akkor megdöbbenve látta a hatalmas számoszlopot és olvasta el a szomorú mondatot: „Ki fogja ezt megfizetni?" A cár szivét elöntötte a szánalom. Fogta a ceruzát és odaírta a papírra: „Én, a cárod, megfizetem /“ Aztán csendesen visszatért szobájába. Testvérem, goadoltál-e valaha arra, hegy egy ilyen, ső: talán még ennél is nagyobb számoszlop, az amely bűneinket tartja nyilván? Fel vannak jegyezve azok Istennél. S azt mondj i, hogy ezt a mi tartozásunkat ki kuli fizetni, mert lefokoz, mart nem iehatü k különben Isten gyermekei s az örökélet örökösei. Slám Isten igéje azt hirdeti nekünk, hogy: Krisztus fizette helyettünk a kereszten 1 GILLICH FÜLÖP. Aggódalommal, lékszstvisszafojtott megdöbbenéssel figyeljük napjaink háborús eseményeit. Feszült figyelemmel hallgatjuk a rádión közvetített had jelentéseket, izgalommal lessük napilapunk megérkezését. S újra és újra feltesszük magunknak a kérdést: Mire való ez a harc, ez az őrült embermészárlás s óriási értékek pusztítása? Sajnáljuk, fájlaljuk mi mindezt. Sajnáljuk önmagunkat is, hogy épen abban a korszakban kell élnünk, amikor az emberiség ezt cselekszi. De... viszont félelmünk és aggódalmaskodá- sunk ellenére titokban szenzációt kereső kíváncsisággal is várjuk ezeket a jelentéseket. Felajzott idegeinknek talán épannyira szükségük van ezekre, mint a mennyire annak a régi római polgárnak kellett a cirkusz és a vad állatok elé dobott keresztyének szétdarabolásának kegyetlenül borzalmas látása. Hiszen ma annak az újságnak megy jól, amelyik leggyorsabban és a leginkább kiszínezve közli a véres eseményeket Hát igen csodáljuk meg azokat, akik hősei, önfeláldozó hősi ennek a kegyetlen és veres ern- btrfragédiáQak. Csodáljuk a finneket, akiket becsületes érzés, igaz honszeretet és egy reájuk erőszakolt háború kényszeiü ellenállása avatott a ma leginkább csodált hősei népévé. De nem vonjuk meg bámul duókat egyetlen küzdő hatalom hőseitől sem. Csodáljuk a repülőgépek szédületes teljesítményét. A borzongás ámulatával adózunk a tengeralat'járók hői matrózainak stb. Tudjuk e, hősök a halállal játszanak idegfeszítő kegyetlen játékot. És maguk is tudják, hogy nem igen lehet reményük valaha élve kerülni ki a küzdelmeknek eme poklából. A halál előbb-utóbb biztos számukra — reményük csak egy van: amíg eljön ménéi többet elpusztítani az ellenségből és az ellenfél javaiból. Vállalják a kockázatot, mert szent előttük a hon, amelyikért ezt teszik. Krisztus katonái, a keresztyének tudtak volah i, így lelkesedni élni, szolgálni és meghalni. Ma a világ fiai, a vér harcosai megszégyenítik Krisztusnak katonáit! Da jó lenne tanulni tőlüa igazi íjkase dést es önfeláldozó szeretetet. GILLICH FÜLÖP. — Megmutatom, hogy koldulni jössz még hozzám, — mondta a nagygazda Símén. — A ku yámat is agyonütöm, nehogy farkat csóváljon kied előtt, — felelte vissza a sirásó Sükösd és ezzel elvégezték. Azóta azonban, mintha koldus hált volna Sükösd Gazsi küszöbén, egyre szűkült a kenyér a házban s a kisebb gond után csak nagyobb baj jött. Nyáron alig hívták napszámra. télen feléja se néztek, ha meg kellett fogni az ölnivaló disznó lábát. A sírásáéból kereshetett volna még valamit, de lám, Símén gazdának még oda is elért a keze, a- hol a halál birodalm t kezdődik. Késő ősszel megü.ö'.te a dér egyik leánykáját s a sirgöd- röt mrga ásta ki a szolgájával, nehogy őt kelljen Kvjia. Példaadás az, amit a gazdag csinál. Azóta, ha hívták is gödröt ásni fele- napszámért segítségül hívták. A kertek alatt megásott Sükösd Gazsi. Háza oldalánál, rozoga érász alatt megkereste az ásóját s ujassa szélébe törülgette a megrozsdásodolt vasat. Bent a házban csen- dssen sirdogált a gyermek. A sírásónak fájdalmas jóságra szorult össze a S2ive. — Ne sírj nó! Ka ácsot szerzek ón naked, csak ne sírj. Az asszony nedves ágat tördelt a tüzelő előtt. — Mit akar? — kérdezte. — Az éjjel búzát szerzek. — Lopni megy? Csak percek múltán adott feleletet. — Nem nézhetem, hogy éhen haljon a gyermek. — Hová megy? — Oda ahol van, — csattant föl hirtelen — ö az oka a nyomorúságomnak. 0aztán ==j=E25 neki van a legtöbb, meg ze n érzi. A gabonás rakottfából van, alátta köv^k vannak. Egy-két kövi t kiveszek, aiája ások s már bent is vagyok. Csak két vékát hozok tavaszig, amíg dolog akád a mező i. — Én is menyek, az enyém is a gyermek Sirásó Sükösd Gazsi hálásan nézett az asszonyra. Hosszú idő óta először találkozott össze a tekintetűk és megegyezőleg egyszerre dobbant össze a szivük — a bűnben. * * * Éjfél után zsákot foidott az asszony. Az ember vállára vette az ásót s mint árnyék árnyék után elindullak. 'Nagygazda Símén gabonása a malomároktól nem messze feküd*, de elég távol a lakóháztól, amelynek cserepes tetején sápadtan vihogott a fényét veszített hó. A gnbonás szegleténél állottak, az ásót már a kezébe illesztette, d : tétovázott még szivében az akarat — Az esöházban ég még a lámpa, —ismételte 8ggoddmasan az asszony. — Azt mondják beteg a gyermek, azt virasztják biztosan Hátha éizreveszneii ? — Legyen i-galmas nekik az Lt.n táplálta magában az elkuecedőst az c-mb’r. Kitapogatta körül a helyet s nehéz indulattal feszítette neki az ásót. A szerszám a földbe szaUdt s ijedten jajdult tel nyomában a félig fagyott göröngy. Sírásó Sükösd Gazsinak megmerevedett a karja s a csillagok fölé e- melte a homlokát. — Foldszsgot hordoz a szél... Újból megmozdult a karja s újból jajgatott a megsebzett föld: — Min*hí sirt ásnék *■— motyogta elgyá- moltalanodva Sükösd Gazsi. Ujjúi crnycdlua váltak él az ásó nyelétől s kiszáradt torkán szakadozva tőre ki a mellében bujkáló szorongás: — Gyermekemnek ásom a sirt ? 1 — N?m a tiednek, az enyimnefe ásod Gazsi — feleli vissza mégis az éjszaka és Sükösd Gazsi görcsösen kapaszkodott meg az ásója nyelében. — Ki szólt? fenyegetett kegyetlenül a hangja. — Én, Gazsii / Egymásnak meredt a két ember s ügy szembenéztek, hogy sápadtabbak lettek tőle a halál árnyékánál. Az asszony rémült szorgalommal rejtette háta mögé a zsákot s ijedt sikoltása nem volt erősebb, mint egy beteg csirke utolsó csipegóse. Percek múltán megmozdult a nagygazda Símén, lépett egyet előre, aztán csak leb.csaklott az álla. — Egyik gyei mákomét már élvévé az Úristen, Gazsi — kezdte csendesen, — a másik is már a levegőbe murkolászik kicsi kezével. — Az Ur dolgába nincsen beleszólása az emberiségnek, — védekezett Sükösd Gazsi. — Hadd el, meglógott az átok, a sirásó átka. — Megjött a tavasz, Gazsi, —kezdte újra nagygazda Símén. A jövő héten már szántani kell a C.erelaposán. Eljöhetnél, mert látod, mióta a gyermek beteg, se éjjelem se nappalom. Reggel küld be a feleségedet egy zsákkal, ha akarsz egy k:cn búzát, előre. A kőt kérges tenyér egymásba simult s körű ötiük diadalmasan hirdette a megújulást, a mámoritó életfakadást, az áldott, föídszagú Március. A tavasz megszületett.
