Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-12-25 / 20. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1940. december 25 A SZERETET FEJEDELME. Kedves kis történetet olvastam nem régen. Karácsony estéje volt. Hideg havas eső hullott. Vastag hótakaró fedte a házakat, utakat, földeket. A falu szokása szerint egy szegény pásztor, egy ugyanilyen szegény halász és egy náluknál is szegényebb koldus a három napkeleti bölcsnek öltözve elindultak énekelve koldulni. Felkeresték a szétszórt falusi kunyhókat s mindenütt szívesen fogadták őket és elhalmozták kalácscsal s egyéb ajándékokkal, a szeretet ünnepének örömteli hangulatában. Ök a régi szép népiés karácsonyi énekekkel és történetek felelevenítésével fizettek meg ezekért. Különösen a gyermekek örvendtek meg nekik. Mire a hold feljött zsákjuk is szépen megtelt a kapott ajándékokkal s pénzük is volt szépen. Örömmel gondoltak arra, hogy egyszer ők is jel lakhatnak s lessz örömük és boldogságuk legalább nehány napra, amig az ajándékokból telik. Elindultak hazafelé. Beszélgettek s a magas hóban eltévesztették az utat. Hosszú barangolás után rémülten álltak meg és tanácstalanul néztek egymásra. „Imádkozzunk — mondotta a a pásztor — mert akkor semmi bajunk nem % történhet.“ Imádkozva folytatták útjukat. Hirtelen valami távoli fényt pillantottak meg. Odaérve egy szegényes vándorkocsit pillantottak meg, olyat, amilyennel szegényes vándorcirkuszosok szoktak menni. A kocsi ablakában gyertyácska égett. Bekopogtattak megkérdezni, hogy merre kell fordulniok, hogy haza találjanak. Öreg ember nézett ki az ajtón s nyugodtan felelt kérdésükre, egyben behívta őket kocsijába. Beléptek s a kocsi sarkában egy fiatal asszonyt pillantottak meg, ki újszülött csecsemőjét ringatta ölében. A csecsemő reájuk mosolygott. A három ember pedig valami csodálatos boldogságot érzett, de nem tudták miért. Az öreg ember kicsi tűzhelyen tüzet élesztett. A pásztor segíteni akart, de az azt felelte neki: „Nem segíthetsz, mert a fa igen nedves.“ Jobban körülnéztek s most vették észre azok nagy szegénységét. A szekérben hideg volt. De ennivalót sem láttak sehol. Egymásra néztek s mintha szó nélkül is megértették volna egymást, pénzüket az asszony ölébe, zsákjuk tartalmát pedig az asztalra ürítették. „Isten fizesse meg nektek“ — mondotta az öreg s mohón nyúlt az étel után s adott feleségének is. Elköszöntek s útnak indultak üres gyomorral és üres zsákkal. Csodálkozva meredtek egymásra. „Tudjátok-e, hogy miért adtuk mi mindenünket ezeknek?“ — tette fel a kérdést a halász. „Azt hiszem tudom — felelte a pásztor. Nem volt-e e gyermek az Isten ?“ — „Ugyan mit nem gondolsz — nevetett a koldus — Istennek szép fehér mentéje van.“ „Igen de annak idején istállóban született“ — mondotta komolyan a pásztor.“ — ,Igen akkor, de ez már régen volt.“ — „Tehát akkor miéit adtuk hát oda mindenünket?“ Nem tudott megfelelni reá egyik sem, de mégis valami egészen csodálatos érzéssel és boldogsággal tértek haza. Igen, ezt műveli Krisztus az emberi lelkekkel. Ki megéreztette szeretetét, annak szivébe béke és szeretet költözik, meg boldogság. Találkoztál-e már vele? A béke fejedelmével. Hegyi István karácsonya Olyan volt, mint a jegenye. Karcsú magas és keménydereku. Szoborba se lehetne pompásabb izmokat faragni. Legény korában félt tőle a környék minden legénye. Ha mégis bele mert kötni valami messziről jött idegen, — holta napjáig megemlegette Hegyi Pista buzogány öklét. Pistából, István lett. Keményléptü módos gazda. Rátarti, de van is mire. Övé a legnagyobb telek s rajta a falu legszebb háza. Kapuján hétvármegye legszebb fogata kanyarodik ki reggelente. S Hegyi István mindezt nem Istennek köszöni, hanem magának, Jó eszének, kemény markának, Isten ? Ugyan 1 Nincs rászorulva. Miatta akár holnap becsukhatják a templomot. Sőt szelíd asszonyát is meg- megcsipi gúnyos szóval, mikor ünnepnapon kézenfogva kis fiát, megindul Isten háza felé. „De sok nyomhatja a belső részedet, hogy má megint imádkozni mégy.“ — „Papolok én neked itthon is ha csak az kell. “ — „Vigyázz, mert még szentté avatnak.“ S más efféle. Isten azonban előbb-utóbb kezébe vesz mindenkit. Egyiket megsimogatja, másikat kemény pöröly alá fogja. Kinek mire szüksége van. Hegyi Istvánnak keserű receptet irt égi rendelőjében a nagy orvos. Őszi fadöntéskor úgy meglegyintette egy öreg cser deréknyi széles ága, hogy a hetyke óriást ájultan húzták ki alóla. Súlyos belső zúzodások, lábtörés, — mondotta az orvos. Eltart vagy három hónapig. Itt a kórházi ágyon ismertem meg Hegyi Istvánt. Fájdalombatorzult arcán is ott trónolt a gőg. Meg a dac. „ Mi teccik az urnák“ — kérdezte, mikor ágya végében megálltam. „Pap vagyok s jöttem, hogy az Isten vigasztalását hozzam“ — feleltem. Szótlanul falnak fordult s nem volt hajlandó tovább szóbaállani. Csendesen egy egyházi újságot tettem a takarójára s a betegeknek való kis inakönyvet. Két hét múlva újra meglátogattam, Szinte rám kiáltott: „Azt mondja meg tisztelendő uram, mivel érdemeltem ezt attól a nagy Uristentőll“ — „Adjon hálát Istennek, hogy még igy is van“, — szólottám. Ha Hegyi Istvánnal az Úristen érdeme szerint bánt volna, akkor Hegyi István már régen az ördög prédája volna.“ István meghökken egy kissé. — „De mikor minden termésemet, elviszi a kórház, Meg . . , aszongya a doktor . . . sánta is maradok . . .“ Úgy látszik Hegyi Istvánnak meg kellett sántulnia, hogy végre rátaláljon az Isten útjára. „Meg aztán a családját sántán is szeretheti.“ — „Mondja István, imádkozott-e abból a kicsi könyvből, mit a múltkor itthagytam?“ —„Hát nem tagadom!" — veti oda restelkedve. Karácsony előtt egy héttel is kint jártam nála. Már ült az ágya szélén, mellette mankó. Kezében levél. Asszongya irta. Együgyü sorok arról, hogy Hegyi Istvánt sántán is szeretni fogják majd odahaza. Miközben magamnak félhangosan olvasom a levelet, a hajdan kevély ember gyermekként szipog könnyeivel küzködve. Aztán kirobban belőle a forró beszéd. Tisztelendő ur, én gonosz életet éltem. Most látom. Fittyet hánytam az Istennek. Az asz- szonyt is csak tűrtem. A gyerek se kellett, Csak a föld, meg a jószág. De más lese ezután. Tisztelendő ur, mikor hoz ide úrvacsorát? Én nem akarom hazavinni a régi gúnyát. Tessék megírni a feleségemnek, hogy a karácsonyfa alatt együtt olvassuk a Szentirást.“ „István ! Holnap minden evangélikus beteg úrvacsorát vesz itt a kórházban. Maga is. Addig forgassa szivében ezt az igét: „Úgy szerette Isten e világot, hogy Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Hegyi István másnap lerakta bűneit. Megbékélve ment haza. A jegenye megtörött, a délceg járás megrokkant, de a lélek meggyógyult. S én tudom, hogy Hegyi Istvánéknál az idén lesz az első igazán boldog karácsony ! Minden evangélikus testvérünknek boldog karácsonyi ünnepeket és boldog újévet kivánunk.
