Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-15 / 2. szám
1939. január 15. EJVfA NGÉLl KUfS ÉLET 3 EVANGÉLIUM ÉS ÉLET. Csomakörösi példa. Ugylátszik végleg le kell számolnunk azzal a ténnyel, hogy nekünk már ezután ha szépet, buzditót, szivet-lelket vidámitót akarunk látni, ki kell mennünk egyházunk szórványaiba. Lapunk utolsó számában Kiss Béla lelkésztestvérünk a baróti szórvány példás hitbuzgóságáról, evangél kus öntudatáról és áldozatkészségéről irt nehány megszívlelendő és jóleső sort. Nekem meg a napokban volt részem egy kellemes s bevallom, más oldalon leverő hatású tapasztalatban. A brassói lelkészi irodában jártam az elmúlt napokban. Az évi beszámolón dolgoztak. Megnéztem s az úrvacsora- vételek kimutatásában akadtam reá arra, ami csodálkozásra késztetett. A brassói gyülekezetnek ugyanis van egy kis szórványa Csomakörösön. Összesen 34 lélek. Az úrvacsora- vételek száma ebben a 34 lelket számláló szórványban az elmúlt esztendőben 116 volt. Gyorsan átgondolva a dolgot kiszámítottam, hogy minden urvacsoravételi alkalommal szinte kivétel nélkül mindéi ki vett úrvacsorát. Gyülekezeteinkre gondoltam s a semmiképen kielégítőnek nem mondható hitéletre s hivatástudatból származó evangélikus öntudatra. 1200—1500 hikes gyülekezeteink közül vannak, ahol az urvacsoravélekk nem érik el ezt a számot, a többieknél ha felmegy a kétszeresére. Nem csodálatos dolog ez? S nem itt van-e oka is meg magyarázata is annak, hogy miért nincsen éppen nagy gyülekezeteink kivernél igazi evangéliumi keresztyén élet és öntudat. Sokat magyaráz ez a számösszehasonütás. Szomorú dolgokat világit meg, mely két ideje lenne komolyan észrevennünk. Tudnunk kellene, hogy nem lehet és nem lesz komoly keresztyén életünk, ha nem becsüljük meg Isten nekünk adott kegyelmét, ha nem becsüljük meg Krisztus testét és vérét. Bizonyára példaadásra adott nekünk az Isten szórvány gyülekezeteket 1 Gillich tülöp. Isten munkája az Anyaszentegyházban. Sok szó esik mostanában a felekezeti öntudatról s így az evangélikus |öntudatról is. Minden egyháznak erőteljes törekvése, hogy öntudatos híveket neveljen magának. Természetes és érthető dolog ez, különösen akkor, ha ez az öntudatra ébredés és nevelés nem mások lenézésében, megvetésében és gyűlöletében éli ki magát. Természetes és szükséges pedig azért, mert hivatásának maradéktalan betöltése az, ami létjogosultságot szerez nemcsak egy népnek, nemzetnek és országnak, de az egyháznak is. Ha az egyház letér hivatásának Isten által kijelölt útjáról önmagát Ítéli halálra. Ezért kell nekünk evangélikus öntudatról beszélni s szükséges, hogy aggódva és kritikával őrizzük ellen, hogy szószékeinkről és katedráinkról tisztán és világosan hirdettessék az evangélium s egyházunknak ezen alapuló tanítása. De ... Evangélikus öntudatunk ténylegesen egyházunk tanításának helyes ismeretén kell alapulnia! Ne legyen az frázis. Ne legyen értelmetlen megvetése mindannak, amit nem értünk, nem tudunk, vagy elfogadni nem akarunk I Sokszor hallottunk vádakat elhangzani, amikor is éppen azt bélyegezték meg idegennek, ami valójában Luthernek, az evangélium alapuló tanításának leglényegesebb alkotó eleme és igazsága. Az az érzésem tehát, hogy igen fontos szolgálatot vállalt Kiss Béla lelkésztestvérünk, amikor a fenti címmel egy kis 32 oldalas füzetet bocsájtott közre. Hitünknek épületét adja ez a kis füzet kezdve a teremtés céljánál, végigvezetve a bűnös ember hasztalan való vergődésén az Isten ingyen adott kegyelméig s a megváltott ember életének kötelezettségéig. Olcsó ára — 6 lej — lehetővé teszi, hogy mindenki megvehesse és áttanulmányozza. Mert ezt a füzetet nem olvasni kell, hanem áttanulmányozni, átelmélkedni. Hasznos szolgálatot vállalt a csernátfalusi gyülekezet Nőegylete is, amikor elvállalta ennek a kis traktátusnak kiadási költségeit.-—A füzet bármely lelkészi hivatalunknál kapható. Giillch FUlöp. Nir.cs többé szé húzás s apróka hadnagyok külön fejédelemségei. Utánam csak egy ur lehet: te s csak egy akarat: a tiéd I... Mert különben, nincs többé magyar nemzeti... A fiú kínlódva tépte ki magát s aztán kirobbant belőle: — Nem kellek nekik. Nagyuram I... Már tudom, nem akarnak!... Ónszürke lett a Nagyúr arca s oldalához kapott. Beteg szive vadul meglódult, a bordáit veideste. Nagyot nyelt aztán s lerázva a fájdalmat, merőn szegezte szemét Ist'áo szemébe. — Fegyver kell hozzá! — sziszegte. — Sújts le akárkire, aki ellenszegül! Magyarok lesznek tudhatod. De átkozott légy, ha tétovázni fogszI... Miért fogadtam ide melléd az idegen lovagokat ?... — Igen! — kiáltott fel István gyötrődve. Tudom, Nagyuram!... őz fognak megvédeni! A véreim... a magyarok ellen! — Pártütök, rablók, farkasok ellen! — csattant fel a Nagyur. — Bijk, Bajk, érts meg engem ! A lovagok keresztények... — Nézd a Dunát! parancsolta elfulladó hangon. István megfordult s kitekintett a nagy folyó tükrére. Az este leereszkedő árnyai közül sejtelmesen csillant fel az ezüst óriás- kigyé lomhán gyűrűző teste, messze valahol előbb s aztán közelebb és közelebb... Háta mögül hallotta most apja borzongató, kikihagyó, rekedt dörmögését: így néztem, esztendőkön át, reggeli fényben s fekete éjszakában... a halálfolyót,., a sorsunk kegyetlen folyóját. Amig megértettem a szavát..; Értsd meg te is... A Duna jön, jön, sohse apad el, nem lehet megáll i- tani... Ha gátat vethetnék neki, saját fö de- met fullasztanám bele. Csak egyet tehetek: hátán vitethetem a hajómat... Érted? István kikerekedett szemekkel fordultvissza: — Értem... s gyü'őlöm!.,. A Nagyur visszahanyatlott ágyára s fúr csán felkacagott: — Ez a nyugat, a kereszténység. S most nézz ide Bajk, erre a te bolond fajtádra itthon... Idetrappolt a végtelen keleti pusztákról, ebbe a farkasverembe. S azt hiszi, pedig eleget próbálta hiába, nyargalhat tovább, a világ végéig, ölve s ragadozva. Kiki magának, hajrá... Bulcsu is ezt tette... Veszett bika... S hol van ? Átcsapott rajta a keresztény Duna Ellepett volna Bajk, ha én útjába nem állok akkor... De ésszel, nem bolond fegyverre). Szerencsém is volt, nem mondom. Ottó, a császár letaposhatott volna minket, mindjárt a győzedelem után. De más baja is volt hálistenek. Csak a határait őriztette ellenünk. S én aztán ajándékot küldtem neki bosszú helyett s izenetet: keresztény akarok lenni, népestől... — Ez az, amit Nagyuram ellen kiáltenakj! — vágott bele Ltíán ébredve. — Ez, — bólintott a Nagyur. — Ezért is akartak eltenni láb a’ó', tízszer is. S ezért kellett neked máig rejtőzni előlük. De csitt! Magukat gyilkolták volna meg bennem s benned. A barmok, a veszettek! Miért hajtottam ötezer férfit és asszonyt a keresztvízre, hogy a papok szinte táocraperdültek örömükben? Miért keresztelkedtem meg magara is s te miért lettél a kereszténységben István, ama vértanú tiszteletére ? Hogy aki rádtámad, azt te pogánynak kiálthasd s aki veled lesz, azt mind kereszténynek!... Ezért vannak melletted a lovagok, Bajk!... — Nagyuram... én... most kezdem látni — tört ki Htván ámulva. — Mindjárt egészen 1 — intett az apa. — Ha nem is értenek, ha gyűlölnek is érte, azért a magyart csak mi szeretjük, akik beverjük a fejét, ha kell... A német abban a szempillantásban kiirtana, amint alkalma, módja adódik rá... S ez a kedvező pillanat nemsokára itt lesz fiam... Most lehunyta szemét s elhallgatott, István megértette mire gondol. Kezére hajolt. A Nagyur felnézett reá s folytatta: — Ha meglesz, aminek meg kell lennie,., a magyarság egymás torkának esik a fejedelmi kardért. Koppány azt hiszi, mind ős akarják. De téved. Akkor majd ez is, az it magát fogja feltolni. Ha egyszer a vórszer- ződést megtapossák, a testvérharc nem áll meg többet, az utolsó csep vérig... Ez lesz a soha vissza nem térő alkalom a keresztény nyugatank: rárohanni az egymást marcan- golóra s végezni vele, mint ahogy végeztek sokkal nagyobb népekkel, Attila s Baján birodalmával is. Szent pofával s bus örömmel taposni vérkásává az istentelen pogányt: ez az, amire készülnek, amiért epekednek... De nem így lesz, ha te engedelmeskedsz nekem! Ha keresztények harcának látja a világ a te harcodat pogányok ellen, akik kereszténységedért támadnak reád! Sőt inkább segíteni tartoznak Krisztusunk nevében, hogy úrrá lehess népeden. Ezért kell az idegen lovagokkal s keresztény zsoldosokkal menned lázadó önvéreidre Bajk! A Duna viszi a te hajódat, a győzelem kikötőjébe!... Ezért éltem, gyötrődtem, ez minden, amit most már tudsz, fiam... Én végeztem, s te folytasd... István lehajtotta a fejét. A világosság, ami most eláradt benne, rettentő volt s csaknem elviselhetetlen. így kellett iszonyú szeretettel szeretni a magyart, s börtönné tenni az ő ifjúságát! Mi is ő ebben a tervben? Büszke korona, vagy puszta áldozat? Mit is számítolt a Nagyur? Hágjon a nyakára annak a népnek, amelyik nem ismeri s előre gyűlöli, mint árulóját ? Idegen fegyverrel ? S Kriszius nevében ? — Hideg kéz nehezedett a fejére: — Megértettél Bajk s engedelmeskedsz? — Mi lesz a vége? — suttogta István. — A vége? — Majd... egyetlen akarattal. Megfordítod azt a kardot, Nyugat felé.,,
