Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-15 / 2. szám
4. EVANGÉLIKUS ÉLEVT 1939. január 15^| Szótlan hallgat az Isten... A zsidó népbiztos másnap gépkocsin elvitte Dwingert és társait egy Moszkva melletti mintagazdaságba, az u n. Kolchosba. Az ut modern kifogástalan beton ut volt. Ahogy megérkeztünk — Írja — elénk jött a kolchos kövér vezetője, kinézésre szintén zsidó. Elvezetett a raktárokba, ahol a mezőgazdasági gépek állottak. Traktorokat nem láttunk. Az igazgató azt mondotta, hogy éppen dolgoznak velük a földeken. A másik raktárban hatalmas modern amerikai cséplőgépeket láttunk. Az igazgató szerint ezek a gépek aratnak és csépelnek egyben. A gabona zsákokba hull, a szalma pedig csomókba kötve és prézselve hull ki belőle. „Nem vettek ti repülőgépről is?" — kérdezte a népbiztos az igazgatót. „Hogyne — felelte az E téren megelőztük Amerikát is.“ Megnéztük a munkás lakásokat, amelyek a modern egészségügy minden követelményét kielégítik. Megtekintettük a gyönyörű s szép istállókat, ahol különösen a fajtehenek nyerték meg tetszésünket. Lelkesülten mentünk vissza Moszkvába. Nagyszerű élmény volt, amit ott künn tapasztaltunk... Dwinger első szabad idejét felhasználva azt a családot kereste meg, kiknél mint hadifogoly volt munkára kiosztva s ahol családtagként élt. Megakarta látogatni őket, mint régi kedves ismerősöket. A legelső vonattal megindult Kiew felé. Útközben ismét csupa üres állomás. Sehol nyoma se a jólétnek. Sőt ételt sem lehetett kapni sehol. Pedig valamikor az orosz állomások arról vol ták híresek, hogy ott mindig bőségesen lehetett a legkülönösebb ételeket kapni. Két napi utazás után ért el abba a városba, amely utjának célja volt. Az állomás itt is üres. Alig látni nehány embert, azoknak látása is iszonytató. Lesoványodott, de felpuffadt hasuak, sovány arcukban lázasan égnek a szemek. Beszélni nem beszéltek csak kezüket nyújtották felém — irja — s kenyérmorzsáért könyörögtek. így jöttem reá, hogy ezek a szerencsétlenek az éhség áldozatai. Szörnyű, hogy mit mivel az éhség az emberrel, hogy átformálja. Nagynehezen megláttam egy kocsist, ki szörnyű sovány lovával s rozzant szekerével közeledett az állomás felé. Megállítottam s felszólítottam, hogy vigyen el a szomszédos faluba, ahol ismerőseim laknak. Felugortam a szekérre s magam mellé vettem azt a zsákot, amely ajándékaimat rejtegetté, főítint élelmiszereket. Az éhezők serege pedig, amikor meglátta ezt és megsejtették, hogy mit viszek magammal görcsösen belekapaszkodtak a szekérbe s a zsák után nyúltak. Kocsisom durván reájuk vágott ostorával s igy kergette el őket. Útközben sok ilyen szenvedő emberállatot láttam. Holtakat is, kiknek felpuffadt testén a varjak lakmároztak. Istenszava (Gotteswort) falucskáig nem is változott semmit ez a szomorú kép. Az ut két oldalán mindenütt hullák feküdtek. Estefelé ériünk el a faluba, amely mintha egészen kihalt volna. Egyetlen lelket sem láttam az uccán. Sehol azok a kékszemü mosolygós német arcok, amelyek annak idején kedvessé tették számomra az itt időzést. Pedig minden házára emlékeztem ennek a szép német telepes községnek, ahol máskor vidám gyermek hangoktól zengett minden. Egyenesen odamentem az ismert házhoz, megnyomtam a fakilincset és beléptem az ajtón. Szomorú látvány tárult szemeim elé. Az elrongyolódott díványon három gyermek feküdt tehetetlen szomorúsággal. Arcuk ólomszürke, öreges, vén. Borzalmas volt a látásuk. Megkérdeztem tőle, hogy hol vannak a szüleik. Elmentek — mondják. Mindennap elmennek s csak este térnek haza, hogy hozzanak valami ennivalót. Előszedtem a magammal hozott elemózsiából s adtam nekik. Később hazajöttek a szülők is. Nem ismertek meg s csak mikor idézni kezdtük a múltat tudtak lassan eszmélni s akkor örömkönyek törtek elő szemükből. Mohon ették, mit magammal hoztam. Utána beszédesek lettek s megismertem szenvedéseiket s rajta keresztül a sok-sok milliók borzalmas szenvedését. Dzsingis-kán tatár kegyetlenségeinek történetei gyermekmesék ahhoz képest, amiről ezek az emberek tudtak. Földjeiket elvették. Az utolsó falás kenyerüket is. Éheznek, nyomorognak, pusztulnak. „Nézze meg ezt a falut, a házakat, hiszen ismerte ezelőttről ? Mi lett belőlük ? Dűl össze minden. Magunk is fordulunk fel. Gyermekeink? Iskoláinkból istállókat csináltak. Ifjaink vagy belépnek a komunista ifjúsági szervezetbe — akkor saját szüleik ellen lázitják őket, vagy éhségtől kínozva haramiákként pusztítanak és rabolnak. Másnap összetalálkoztam a falunak régi tanítójával. Ruha helyett zsáköltözet volt rajta. Szótlanul hallgat az Isten — mondotta. Istenfélő nép ez. Most elpusztul. Isten hallgat. Oh de vájjon meddig hallgat még és nézi el szótlan. Molnár Rezső. Uj élet felé. Annyi bizonyos, hogy a magyarság egyes csoportjai sehogy sem tudták elfelejteni azt a szégyenteljes vereséget és megcsúfolást, amely két kiváló vezérük — Lehel és Bulcsú fölakasztása által érte őket. Állandóan bosszúért lihegtek. De mig a véres kezű Géza ült a fejedelmi székben, nem tudtak tenni semmit, sőt tétlenül kellett elnézniök azt is, hogyan özönlik a gyűlölt idegen az országba. Mikor azonban Géza kezéből kihullott a kormánypálca, elérkezettnek látták a pillanatot — bosszuszomjuk kielégítésére. István azonbaD, aki atyjának nemcsak bölcsességét, de erős kezét is örökölte, kíméletlenül folytóttá el a lázongásokat. Mikor trónra került, hű alattvalói és az idegenek segítségével hozzákezdett, hogy »z addig uralkodó törzsrendszert — mely a népet széthúzóvá tette — megtörje és egy erős központi vezetés alatt egységessé tegye az országot. A királyi hatalom megerősítésére (az volt az első törekvése, hogy a királyi hatalmat megerősítse) a birtokába vette a határok mentén még üresen álló földeket, amelyekre megbízható embereit telepitette. A családi politikáját is úgy irányította, hogy általa minél több főurat nyerjen meg a maga számára. A királyi kincstár számára foglalta le és basznositotta az összes bányákat. Várakat építtetett s azokban saját katonaságát képeztette s a vármegyék lakósai szintén kötelesek voltak bizonyos számú katonaságot a király rendelkezésére bocsátani. Ezáltal olyan erőssé tette az uralkodó magyari törzset és a királyi hatalmat, hogy minden akarata ellen lázadó főembert el tudott némitani. S erre szükség is volt, mert az önállósághoz szokott, függetlenségre törő törzsek vezérei közül sokat kellett fegyveres erővel megtörnie. Előbb Koppány somogyi vezér seregét törte meg s a csatában elesett vezér testét négyfelé vágatva az ország mind a négy tája felé széthordatta, elrettentő például üzenvén : „így jár minden lázadói* Majd temesvidéki rokona, Ajtony ellen indított sereget s annak leverése után a hatalmas erdélyi vajdát, édesanyjának a testvérét, Gyulát is meghódolásra késztette — fegyverrel. Mig tolyt az országnak ez a belső, véres tisztogatása, István király nem felejtkezett meg arról sem, hogy a szomszédos orszá- gokkal jó baráti viszonyt tartson fel. És főképen nem felejtkezett meg arról sem, hogy népe megmaradásának útja a Krisztus követése és megnyerése, ezért mindent megtett, hogy a keresztyén vallás népe között terjedjen. Keresztyén papokat, hittérítőket, szerzeteseket hivott az országba és segítette azokat munkájukban. Tíz püspökséget alapított és az egyházat óriási adományokban részesítette. Leghűségesebb munkatársa ebben a munkájában — Gellért püspök volt. Az ország törvényeit is, melyeket ő alkotott — úgy hozta, bogy azok is segítsék a keresztyénség terjedését és erősödését. Trónjára méltó utódként, fiát, Imrét nevelte, aki azonban éppen azon a napon, amikor atyja megakarta koronáztatni, váratlanul meghalt. István a munkálkodása áltat uj élet felé indította el országát és népét s mikor 1038 ban egy küzdelem teljes élet után lehunyta szemét, egy jól megalapozott, erős keresztyén országot hagyhatott utódainak. Raduoh György, SZENT ISTVÁN KORONÁJA. A régi magyarok pogány hiten éltek, Egy Istent tiszteltek s egy Istentől féltek. A jó Isten, Hadúr, oldalukon harcolt, Ármány hozta rájuk a bajt, a kudarcot. Mígnem a vezérük István lett, ki végre Rávezette őket a Krisztus hitére. Követet is küldött pápa udvarába, S ajánlotta népét Isten oltalmába. Kegyesen fogadta a futárt a szent pap És szólt: „Ilyen jó hirt nem hallok mindennap. Urad tetteiről tudok már mástol is, Tudom, nemcsak vezér, buzgó apostol is. Ép ezért jutalmul küldöm e koronát, Hogy véle királlyá szentelhetné magát." Itthon István vezért nagy fénnyel, pompával Mégis koronázták a szent koronával. Az naptól a magyar minden uj királya István koronáját tűzi homlokára. Szentimrei JenőVerses Magyar Krónikájából.
