Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-04-09 / 8. szám
1939. április 9. EVANGÉLIKUS ÉLET EVANG ÉLIUM " ÉS _____ÉLET. Ha sonlót hasonlóval... Egy keleti fejedelem hűséges és odaadó barátot keresett s a fővárosnak öt legtu- dósabb férfiát hivatta meg palotájába. Ujjaira öt nagy gyémánt gyűrűt húzott s azt mondta nekik : „Azért hivattalak ide benneteket, hogy meghalljam tőletek az igazságot. Jutalmul mindegyiteknek egy-egy gyémántgyűrűt adok őszinteségéért. Nos hát, mondjátok meg, mint vélekedtek hatalmamról és dicsőségemről ?“ Négyen gyorsan megadták a választ. Azt mondták, hogy ö a világ leghatalmasabb fejedelme, legnagyobb hőse, legokosabb és legerényesebb embere s egyikük annyira vetemedett, hogy egyenesen az Istenhez hasonlitotta. A király mind a négy tudósnak egy-egy gyűrűt adott s az ötödikhez fordulva ezt kérdé : „Hát te miért hallgatsz ? Mond meg te is leplezetlenül a véleményedet hatalmamról és dicsőségemről!“ „Jól van, megmondom. A te hatalmad csak kölcsönzött, mert Isten ruházta azt reád népeid boldogitására s egykor majd számot ke 1 adnod, miként sáfárkodtál vele. Ami pedig dicsőségedet illeti, az mindig hamis és veszedelmes lesz, mig csak arra használod, hogy ellenségeidet legyőzd, nem pedig arra, hogy kötelességeidet hűségesen teljesítsd.“ A király igy válaszolt: „Az Ígért gyűrűt nem adom neked, mert téged barátommá fogadlak. Légy ezentúl velem s támogass a kormányzás nehéz munkájában !“ Másnap a négy tudós izgatottan állított be a palotába s elmondták a királynak, hogy őt az ékszerész, kitől a gyűrűket vette, megcsalta, mert a gyémántok hamisak. A király azonban mosolyogva válaszolt: „Dehogy csaltak meg! A hamis dicséret csak hamis gyémántot érdemel. Én csak hasonló pénzzel fizettem nektek s igy nincs okotok panaszra.“ {Dekoppet — Adorján: Ifjak kalauza) \ Helyreigazítunk. Lapunk ezévi 6. számában, ugyancsak erről a helyről, Számok tükrében cím alatt kimutatást készítettünk az urvacsoravételekről s azoknak a gyülekezeti tagok számával való összehasonlításából megállapítottuk az úrvacsorával élők arányszámát. A számadatok nem mutattak megnyugtató képet. Néhány gyülekezetünknél megdöbbentő, mennyire elhanyagolják a Krisztus testének és vérének szentségét. Cikkünkre a nagykárolyi gyülekezet lelkésze helyreigazító, illetve az ottani helyzetet jobban megvilágító levelet küldött szerkesztőségünknek. Azt Írja, hogy az ottani különleges helyzet folytán a kimutatás helytelenül tünteti fel gyülekezetének helyzetét. Ugyanis a nagykárolyi gyülekezet helyben lakó híveinek száma kicsi s ahhoz nagykiterjedésíí szórvány tartozik. Az utóbbi szaporítja a lélekszámot, de rontja a kimutatás arányszámát. Magában az anyagyülekezetben ugyanis egészen példaszerűnek mondható az istentiszteletek látogatása. Egy egy vasárnap 70—80-an vesznek részt az istentiszteleten, noha áz ott lakó egyháztagok száma csupán 114. Ünnepnapokon 120—130-an is vannak az istentiszteleten, mert az evangélikus hívek majdnem valamennyien eljönnek s jönnek a másfelekezetiek közül is. így az úrvacsorával élők száma is kedvező. A megnemkonfirmáltakat leszámítva 80%. Örömmel közöljük ezt a helyreigazítást, bár lelkésztestvérünk nem fejezte ki ezt a kívánságát. Jólesik azonban referálni biztató dolgokról is. — Félremagyarázások elkerülésére megjegyezzük még, hogy az annak idején általunk közölt kimutatás számadatai egyház- kerületünk jegyzőkönyvéből valók, az arányszám felállításánál pedig csakis a gyülekezet teljes lélekszámát vehettük figyelembe. Az ilyen kimutatásokat nem is lehet másként elkészíteni. Természetes az lenne a tökéletes, ha gyülekezetenként úgy lehetne összeállítani ezt a kimutatást, hogy azt tekintenénk, hogy kik azok a felnőtt egyháztagok, akik évente úrvacsorával élnek s hányán vannak, kik nem vesznek. így nem lehetne aztán azt sem számítani, hogy vannak, akik évente többször vesznek. Ilyen kimutatás elkészítése azonban bármennyire nagy is lenne annak a jelentősége, teljesen lehetetlen. — Kívánjuk ellenben: adná meg az Isten, hogy mindegyik gyülekezetünk elérné a nagykárolyiak 70—80%-os arányszámát, de adná azt is, hogy a szórványaink hozzászámitásával se romlana le az arányszám egyetlen szórványellátó gyülekezetünknél sem! Gillich Fülöp. — Nem kételkedem benned. :— Azt jól is teszi, mert az én kezem között semmi kárba nem megy. — Hát, hogy élsz a havason ? — fordítom egyébre a szót. — Nem panaszkodhatom — válaszól szerényen. — Hús volt bőven s egyebet is kirendelt az Isten. Akkor még nem tűnt fel, hogy Bence meg van hízva, színes az arca s egészen neki van gömbölyödve. Bence visszament a havasba s én is megfeledkeztem róla. Ö azonban nem. A nevem napjára beállított egy szép, erős, négyhetös báránykával. — Ez osztán a bárány! — dicsérte. — Ilyen több nincs a havason. örültünk neki, 'dédelgettük. — Ha valami jót akar enni, bárányflekkent csináltasson! — tanácsolta Bence. — Semmi sincs, amire úgy csússzék a bor, különösen, ha jó bor. (Jgyis egyszer van Józsefnapja 1 Meg is ölte, meg is nyúzta a bárányt. A vendégeim meg voltak lepődve. Bence maga végezte a flekkensütést és kitűnő ká- posztacikát szerzett melléje. Ha csak rá nézett, hízott tőle az ember. — Nagy luxus ilyenkor a bárány! — jegyezte meg a kántorunk, de azért jól evett belőle. — Könnyű annak, ki juhosgazda! — hu- nyorgatott Bence. Szerettük és dicsértük Bencét egész éjjel, mert úgy gondoskodott rólunk, mintha édesanyánk lett volna. Napokig emlegették a faluban, hogy milyen bárányvacsora volt az urfí nevenapján. A házasember vendégeket másnap is alig tudta hazavinni a feleségük, Éa is csak homályosan emlékszem, hogy mikor ment haza Uz Bence. Másoktól hallottam, hogy muzsikaszóval kisértette magát Szépaszó fejéig. Az idén korán esett husvét. Alig pár hét írulva újra beállított Bence két szép báránykával. — Elhoztam a szén- teltnek valót, — mosolygott derűsen. Ezt a két bárányt én adom az urfinak. — Ember vagy a talpadon Bence — veregettem meg a hátát, de cask úgy fogadom el, ha az ünnepeket velem töltöd. — Érdemetbn vagyok én arra! húzódozott. — Egy szót se halljak! Itt maradsz! Még a lelkem is örült, hogy in.lyen szépen ülte meg ez a havasi vadember a húsvéti ünnepeket. Csak a bárányhufból nem akart enni, hiába erőltettem. — Szegény báránykák! sóhajtott, mikor meglátta a lábasban pirosra sülve, — mit vétettek az ártatlanok, hogy ezen a jeles napon igy pusztítják őket? — Mi ütött beléd, hogy igy sajnálod? — Ha maga is látta volna az anyjukat, maga is sajnálná 1 — Mit beszélsz? — kíváncsiskodom. — Tudja-e, hogy a szegény anyjuk sírva végig kisérte őket a havastól a falu'g ? Mintha tudta volna mi lesz a sorsuk... Majdnem azon a ponton voltam, hogy eleresszem a két ártatlan bá-ánykát, de a becsület becsület. Úgy volt az egyesség, hogy huóvétra behozom a két bárányt az urfinak. Érzékeny ember vagyok s nekem is megesett a szivem a szegény anyán. Már nem Ízlett a bárány. Fordult ki a szájamból. — Nem tartok többet juhot! határoztam el. — Jól is teszi az urfi 1 — helyeselt Bence. Hanem ezek a bárányok, a húsvéti bárányok! Súlyos nagy tragédia az ő sorsuk. Jó volna mozgalmat indítani az érdekükben. Hogy nem jöttek rá eddig az emberek, mikor ez a félvad Bence is rájött?... Mégis csak mélylelkű, tisztességes ember ez a Bance! — Maradj meg mindig ilyennek Bence! búcsúztam lelkesen tőle. A tavasz teljesen kinyílt. Ilyenkor kihúz a napfény, a virág, a zsendülő élet a szobából. Gondoltam, kisétálok a havasba, hogy lássam az ón tisztáiéitű Bence barátomat. A réten uj báránykák rázogatták a farkukat. Elgyönyörködtem bennük és annál inkább vágytam Bance után... Már távolról kiáltottam a kalyibája felé, de nem válaszolt. A szemközti oromról meglátott Üdő Márton s lejött hozám. — Azt kiálthassa, mert husvét óta lesem én is, de nem jött haza többet. Még várok pár napot s ha nem jelentkezik, csendőrkézre adom a bárányok miatt. — Miféle bárányok miatt? — No, ez kérdés! Hát nem tud róla az urfi ?... Márciusban az urfi nevenapjára ellopott kettőt, s most a húsvéti ünnepekre esment kettőt. Az összesen négy. — Hát nem a mi bárányaink voltak azok? — kérdem megdöbbenve. Hiszen az ősszel hat darabjuhot vettünk éppen Marci bácsitól! Sötéten nézett rám Üdő Márton. — Arról se tud az urfi, hogy egész télen azokat ette ez az országos tekergő ? Az egekből estem le. Üdő Márton is megsajnált. — Pár hetet szívesen várok a pénzért, ha az urfi megakarja fizetni a bárányok árát... Úgy tudom, hogy mégis csak együtt ették meg... A szégyen ölt meg, mert az öregnek igaza van. A végén még azt is megígérte Üdő Márton, hogy a bárány ügyről nem szól senkinek. Az egész falu rajtam kacagna, ha megtudná. Amennyire lehetett, siettem is a bárányok árával, csakhogy feledésbe merüljön az eset... Tegnap megtudtam aztán a kántorunktól, hogy Bence a vén Üdő Mártonnal meg volt egyezve, s mégis csak a saját bárányaimat fizetették meg velem. .,, Csak a tromfot visszaadhatnám!..,
