Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-02-26 / 5. szám
2. E V A N OjÉ L I K.s-U S ÉLET 1939 február 26. MENEDÉKHELY. Az Ótestamentomban sokszor olvasunk a menedékvárosokról. Olyan helyek voltak ezek, ahol menedéket talált az üldözött ember. Elképzelhető az a lázas sietség, amellyel az üldözött ember igyekszik a menedékváros kapuja felé, hogy azon belépve, a veszélyt maga után hagyva, megmentettnek érezze magát. Az Isten által parancsolt szeretet késztette arra az embert, hogy a bűnei miatt üldözött ember számára is valahol menedékhelyet szerezzen. Igazán üldözött, pusztulás útjára jutott az a nép, amelynek nincsenek menedékhelyei, ahová elrejthesse magát és magával együtt veszélyeztetett javait. Sok népnél az üldözések idején a templomok voltak azok a menedékhelyek, ahol védelmet találhatott a védtelen ember, ahol élete és javai biztonságba jutottak. Ma nem vagyunk üldözöttek és a templom, az iskola, a kulturház mégis menedékhelyünk, ahová menekülhetünk ha üldöznek a bűneink és bűneinknek a következményei. Ha megfáradtak az életküzdelmek miatt elcsigázottak, ha a mai élet kellemetlenségei miatt megkeseredett szivüek vagyunk, a templom és ia kulturház, az a hely, ahol békességet, vigasztalást, fe frissülést és uj életkedvet találunk. Ha az életűiről letaszitottnak, elhagyatottnak, magunkra maradottnak érezzük magunkat, ezeken a menedékhelyeken magunk körül látjuk a testvéreket, akiket ugyanazok az érzések űznek és hajtanak mind minket. Egy-egy kulturházi összejövetelen a testvéri szeretetben felmelegedett szívvel egymásra találunk, megújult életkedvvel és reménységgel szorítjuk meg egymás kezét. Templom és kulturház azon men- helyek, ahol őriztetnek a mi legdrágább Rőzkincseink, anyanyelvűnk és kultúránk. Anyanyelvűnkön szól az Isten igéje, magyarul zendü fel ajkunkon az ének, dalárdáink a magyar dalt ot t művelik és gyermekeink, ifjúságunk szerepléseiben, szavalataiban ott gyakorolja nyelvünkben magát. Templom és kulturház. Nemcsak az igehirdetésnek, anyanyelvűnk megőrzésének és ápolásának őrhelyei, de alkalmas helyek arra is, hogy önmagunkat képezzük, gyermekeinket, ifjúságunkat a mi elgondolásunk és vágyainknak megfelelő emberekké neveljük. Templomok, iskolák és kulturházak: menedékhelyek, amelyekkel kötelesség teljesítés ;függ össze. Kötelességet teljesítenek az építő egyházak, amelyek öntudatos és áldozatkész híveik segítségével felépítik azokat a menedék várakat, középületeket, melyeknek a létezése nélkül szégyen és megvetés érdemelné őket. Kötelességet teljesít Istene és nemzete iránt az, aki téglát hord és pénzt áldoz ezen épületek létesítésére. A felépítéssel azonban nincs befejezve a kötelességek teljesítése. Ez csak a kezdet. Nem kisebb kötelességet jelent a fenntartás sem. Ehhez is kellenek a lelkesedni tudó, áldozatkész szivek, kik kitartással állanak őrhelyükön a templom, iskola és kulturház mellett. A kötelességek köre még ezzel sincsen kimerítve. Helyes lenne-e megfeledkezni azokról, kik iskoláinkban és kulturházainkban magasztos, nehéz, sokszor idegeiket felőrlő szolgálatot teljesítenek. Azok a magyar tanítók és tanítónők, kik őrhelyeiken elfelejtetést, közömbösséget, nélkülözést is szenvedve, híven teljesitik népük iránti kötelességüket; legyenek megbecsülve, mert anyanyelvűnknek, kultúránknak, egyben pedig egyházunknak is a szó legszorosabb értelmében vett napszámosai ők. Pőtolhatatlanmunkájukjéhbérfizetségük. A fűrészmezei gyülekezet kulturháza. MÓRICZ ZSIGMOND: HÉT KRAJCÁR Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sirás-rivás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben, ö sem dicsekedett ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz. És az is igaz, hogy soha már én e jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében. Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csörgött a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta... És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az al* máriomban... a többi nehezebben került elő. Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám. El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyüszüt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva : — Elbújtak. — Micsodák? — A pénzecskék, — szólt felkacagva az anyám. Kihúzta a fiókot. — Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák. Leggugolt a tőidre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember. Nem lehetett azon nem kacagni. — Itt vannak, benne vannak, — nevetgélt s nem sietett felemelni, — ha csak egy is van, itt kell neki lenni. Leggugoltam a földre, úgy lestem, nem búvik e ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonkép nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán. Hozzányúltam a fenekével fordult fiókhoz. — Pszt! — ijesztett rám az anyám, — csendesen, még kiszökik Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az csak úgy gurul. De még hogy gurul... Jobbra balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár. Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot. — Jaj! — kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjam, mintha a sparherthez ért volna. — Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, mig itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig, mer látod mosni akarok, ahoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kall, kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti ha háborgatják ; mert ha megharagszik, úgy elmegy hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigahéjuból. Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. Da a c3igabiga-csalogató nagyon furcsa volt. Pénz bácsi ggere ki, Ég a házad ide ki !,, Azzal felforditottam a házat. Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt. Az anyám savanyúan felhúzott ajkakkal kotorászott, hiába. Milyen kár, — mondta — hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta. Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte ez eszét, nem tett é va- ahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla. De nekem fúrta valami az oldalamat. — Édes anyám, tudok ón egy helyet, ah o van krajcár.
