Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-02-26 / 5. szám
1939. február 26. EVANGÉLIKUS ÉLET 3 EVANGÉLIUM ÉS ÉLET. Egy kicsit játszott velem ... A karácsonyi ünnepek .j után — de még újév előtt volt. Brassóba készültem s alig ' érkeztem meg a városba, hát irtózatosan kezdtem fázni. Rázott a hideg s alig álltam a lábamon. Éreztem: lázam ' v van. Hogy haza kerülhettem, nagysietve lefeküdtem. Gon- doltam, reggelig kimelegszem s nem lesz semmi bajom. De rosszul gondoltam. Mert amikor reggel felkeltem, a hi- Wv degrázás újból figyelmeztetett: „ágyban a helyed!“ Ez pedig baj — évelödtem magamban —, mert itt van mindjárt a szilveszterest és az újév s ilyenkor nem szabad beteg- ~ nek lennem: kötelességem van. S mi lesz, ha beteg leszek akkorra — aggodalmaskodtam. Megmértem a lázamat: 39*7 ! ~ Ez bizony nem tréfa dolog. Pedig hiába lázongok: nekem kötelességem van s azt el kell végeznem — állapítottam meg magamnak — mindenáron. „Estig talán lemegy a lázam“, vigasztaltam magam. De hiába! Este is ugyanannyi volt: 39*7! Hogy hívjanak orvost! Nem! mondtam határozottan, mert arra gondoltam, hogy az orvos — a lázamat látva — kereken kijelentené, hogy „nem szabad felkelnie, még ha kötelessége is van!“ S ime, másnap — mintha egyszerre vette volna le rólam valaki — semmi lázam se volt. És nem volt egész nap. Elvégezhettem kötelességem ! Mint gyermek, amikor az apja levegőbe dobja s aztán kifogja, — egy kicsit félve, aggódva, egy kicsit pedig boldogan, sikitoz — ahogyan repül az apai kézből föl és vissza — úgy éreztem magam, ügy éreztem, mintha egy kicsit játszott volna velem az Isten — s mikor engedte, hogy végre földet érjen a lábam, mintha komolyan még ezt mondta volna nekem : „látod, hogy dobálhatlak téged, hogy mennyire az Én kezemben vagy ! ?“ Testvérem, bizd Isten gondviselő kezére magadat s Ö mindég megsegít. RADUCH GYÖRGY. Amiről az Aranykönyv beszél. Több meghiúsult próbálkozás után bocsájtottuk útjára — en- nekelőtte négy esztendővel — az Evangélikus Élet első számát. Történtek volt ugyanis már addig is ismételt próbálkozások, amelyeknek az volt a jószándéku céljuk, hogy egyházunk és hiveink számára hasznossá tegyék a modern kornak ezt a sok előnyt biztositó vívmányát. Sajnos, nem sikerült soha megfelelő érdeklődést ébreszteni és támogatásra találni a máskülönben igen nagyfontosságu szolgálat pártolására. S ez jelentette rendszerint halálos ítéletét. Ezelőtt négyesztendővel lapunk munkatársai egy újabb kísérlet fáradságát vállalták magukra. Ma pedig— Istennek legyen hála érte — úgy látjuk, hogy nem hiába, nem eredménytelenül. Ezt pedig nem a magunk érdemének kidomboritásáért mondjuk el. Ilyen érdemre nem tartunk igényt. Ellenkezőleg: az a véleményünk, hogy az ugartörők munkájának eredménye ez. A sok hasztalannak, eredménytelennek látszó, ugartörő munka előkészítette a lelkek talaját s ma hál’ Istennek ott tartunk, hogy van hová elvetni az ige magvát. Erről beszélnek egyházi sajtószolgálatunk növekvő lehetőségei, az előfizetők szaporodó létszáma s különösképen az a meleg érdeklődés és támogatás, mit lapunk Aranykönyve őriz és szemléltet. Aranykönyvünk évről-évre 12.000—18.000 lejig terjedő összegeket könyvelhetett el befolyt adományok címén. (1936-ban 13.050, 1937-ben 17.573, 1938-ban 12.945 lej). Legbiztatóbb e téren pedig az, hogy amig az első esztendőben ez összegnek nagyobbré- sze az egyházkerület és brassói egyházmegye részéről kapott támogatásból származott, addig az utolsó elkönyvelt összegek csupa apró, sokaknak adományaiból tevődtek össze. Ez pedig csalhatatlanul mutatja, hogy egyházi sajtónk ügye már szívügy, sokaknak komoly szívügye! Ez teszi értékessé ezeket a kis adományokat. A sokak apró kis adományait. Sok szív szeretetéről beszélnek Aranykönyvünk lapjai, apró kis adományai. — Bár válna egyházi sajtónk többek komoly szivügyévé. GILLICH FÜLÖP. — Hol fiam, keressük meg, mig el nem olvad, mint a hó. — Az üveges almáriumba, a fiókba vót. — Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne. Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrott vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna. — No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy. Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lelt vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok Ha szépet jót és tartósat akar vásárolni: Siessen azonnal ZBHIHEB B üzletébe. Bő és gazdag választékot talál: Női és férfi, szövetekben, mennyasz- szonyi kelengyékben, ágy-garnitu- rákban és vásznakban, uqyszintén qyermékek részére szükséqes ruhaanyagokban. Elvünk; jó minőség,olcsóápak, kifogástalan kiszolgálás! Bra$ov-Brassóy Piafa Libertáfii 12. A. Zaminer Manufactur. terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghijjas. Az anyám minden uj fióknak tartott egy kis prédikációt. — Ez gazdag fiók — vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelből élt. No, te rossz nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. 0 ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, nil — kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se vót. A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevetőnkben a földre. — M jgállj csak, — szólt hirtelen — mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek. A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák-csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni. — Megvan, — kiáltotta — itt van 1 Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy, — kettő, — három, — négy, — öt... Öt 1 Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő. Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt. Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle, Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit. Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútviz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet. És akkor a homlokára csap az anyám: — Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem. Megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még. — Mutasd csak a te zsebeidet is. Hátha abba is van. Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi. Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat. És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott. Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett. — Hagyja el, jó ember, — mondta — ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából. A koldus jámbor arcú öreg ember, rábámult. — Egy krajcár? — kérdezte. — Hát. — Adok én. — No még az kéne, kódustól alamizsnát. — Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz. Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálko- dással eldöcögött. — Na hála légyen — szólt az anyám — — szaladj hát... Ekkor egy pillanatra megáll, aztán nagyot kacagott. — Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpa- o’ajím sincs. Fuldcklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre. Vér volt, az ő drága szent vére. Az anyámé* aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény em berek között is csak kevés tud.
