Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-02-12 / 4. szám
]939. február 12. E V A N 0 É*L*I KUS ÉLET 3 EVANGÉLIUM ÉS ÉLET. Egy imahét tanulságai. Az Evangéliumi Világszövetség január első hetében tartotta szokásos iinahetét. Számomra ez az idei imahét boldog és biztató tapasztalat volt. Olyan lehetőségeket csillantott meg, amilyenekre nem is mertem gondolni. Megmutatta, hogy mennyi vágyódás él népünkben az evangélium iránt és megmutatta azt is, hogy egyszerű rágalom az az állítás, mintha itjuságunk és népünk ne vágyódna a komoly evangéliumi munka után Az ifjúsági munkával kapcsolatban többször szólaltunk fel e lap hasábjain és követeltük, hogy minden gyülekezetben induljon meg az eddigi bálozó, táncmulatságozó ifjúsági „munkával“ szemben egy, az ifjúságot valóban nevelő, nemesítő komoly evangéliumi munka. Sokszor hallottuk az ellenvetéseket: hiábavaló, nem érdekli a csángó népet és ifjúságot a komolyra fogott keresztyén munka és lám, az imahét megszégyenítően megmutatta, hogy igenis: népünk vágyódik az evangélium után. És ha az igazság megköveteli, hogy őszintén feltárjuk népünk sebeit, — követeli azt is, hogy örömmel elismerjük és bizonyságot tegyünk arról a rr.ély vágyódásró1, amely híveink szivében él — Istennek hála — a Krisztus ügye iránt. Az (lmult esztendőben még alig nehányan vettek részt az imahéten. Most pedig tömegesen siett-k gyermekek, ifjak, nők, sőt férfiak is a hideg templomba, hogy esténként átlag 150-en gyűltünk össze, hol bekapcsolódjunk abba a nagy testvéri közösségbe, amely testvériségért, egységért imádkozott a testvérietlen világban. Az imahét boldog tanulsága: ahol ennyien tudnak összejönni Isten hívására, ahol még jéghideg templom sem tudja elriasztani a híveket az imaközössé,töl, az a nép bízvást bizakodhatik, mert kősziklára építette életét, amelyet a poklok kapui sem fognak tudni megdönteni. KISS BÉLA. Számok tükrében ... A hitet nem lehet megmérni.. sem méterrel, sem kilóval, sem literrel, sem lázmérővel, sem pedig fokozóval. De... vannak azért dolgok, tények, amelyek ha nem is adják csalhatatlan mértékét az ember vagy egy gyülekezet, vagy egy egyház hitének, mégis sok mindent eltudnak mondani. Teszem, a hitet nem lehet látni, de láthatók a hit gyümölcsei — a cselekedetek. Külsőleg nyilvánul meg, hogy vájjon igaz-e, hogy én nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát... Persze, ismétlem, nem mértékek, legkevésbbé csalhatatlan mértékek ezek. De tükörképek legalább. Tükörképek tehát, amelyek ha nem is csalhatatlan hüségüek, de igy is megérdemlik, hogy felfigyeljünk reájuk. Sokat tudnak elmondani nekünk Tükörképet akarunk magunk elé helyezni most is. Számok tükrében mutatni reá fogyatékosságainkra. A magyarországi Evangélikus Élet egyik cikke szerint a németországi evangélikus egyházban az évi urvacsorázók száma a gyülekezeti tagok számának 20—50 Vo-át teszi. A magyarországi evangélikus egyházban ezek a számok: bányakerületinél 29.16%, dunáninneni egyházkerületnél 52.21 %, dunántúlinál 45.57%. Gyülekezeteinkben pedig ez a számarány a következő: Arad 17, Varsánd 6 4, Nagyvárad 15.87, Nagybánya 19, Nagykároly 12, Szatmár 20.4, Temesvár 26.5, Orsóvá 35.4, Stájerlak 41, Nagy- szentmiklós 30, Apáca 20, Bácsfalu 22, Csernátfalu 25.5, Brassó 30, Krizba 9.1, Pürkerec 17.44, Barcaujfalu 10 2, Hosszufalu-al- szeg 18.94, Hosszufalu-fürészmező 16 33, Tatrang 21.1, Türkös 31, Zajzon 16, Bukarest 15.4, Simonyifalva 12, vagyis végösszegezve — híveinknek 20°/o-át teszik az úrvacsorával élők. Tehát messze elmaradunk a magyarországi evangélikus egyház legrosz- szabb arányszámának. Különösen néhány egyházközségünkben egészen szomorú, hogy mekkora a nemtörődömség az úrvacsorával szemben. Szomorú tükörképi G1LLICH FÜLÖP. dúltunk észak felé. 9 óra volt — aznapra már csak 12 hm es út állt előttünk — legkésőbb 11-re ott kall lennünk. Két három hatalmas T alakú pózna mutatta az iráayt — a síelőknek és rénszarvas- szánosoknak szánták téli útjelzőül — csak későn vettük észre, hogy ezek a póznák mély mocsarakon át vezetnek — gyalogszerrel képtelenek voltunk követni őket — a kis ösvény pedig, amely oly barátságos társunk volt addig, sehol, sehol I Nagyokat gázol:unk a vízbe és még na gyobbakat kellett visszafordulnunk, hogy a kilométeres lápokat kikerüljük. Órákat bo lyongtunk el igy hasztalaa, néha szinte csak tapogatódzva haladtunk, zsombókról-zsom- békra huppanva, térdig gázolva a hínárban — a póznák már messzire elmaradtak tőlünk, csak a Nap vérvörös gömbje járt előttünk mutatva az irányt: egyrí északra, jobbkéü felől meg egy hegy húzódott azzal biztatva, hogy mire a vógéro érünk, ott vá’ tálán a tó, amelynek tu'só partján emberi szá lás Vár reánk. — Dehát már éjfél régen elmúlt és még sehol semmi. Az egyik magasabb, sziklásabb helyen kifeszitet ük szunyogbáló- sátrunkat két keserves nyírfa közé: fáradtak voltunk és reménytelenek. Csak azon csodálkoztam, hogy a félelemnek leghalványabb árnyalata sem kísértett meg egyikünket sem. Tudtuk, hogy ezen a nagy-nagy vad területen 20—30 km. nyíre sf hol egy emberi lélek — de a Napsütött, elemózsia is volt a hátizsákunkban — a szúnyogok meggyötörhetnek, de a mocsár el nem nyelhet, medve szét nem téphet, egyszerűen: mert Istennek terve van velem. Soha sehol olyan biztos nyugalommal nem éreztem magam, éreztük magunkat, Isten tenyerében, mint akkor, messze-messzn az otthonomtól, jó 350 km.* nyire az utolsó vasútállomástól. Pedig tudtuk, ha most csak ezer lépésnyire térünk is el a helyes irányból, egy hétig is elbolyoghatunk uttalan-útakon. és a végén is a norvég Jeges-tenger partján roskadnánk le. Dehát mondom: Isten tenyerében voltunk, noha egyelő e csak kerülgettük kettesben a vadvizeket a világ végén és még sehol semmi folyó vagy tó, amely eligazítana, pedig azóta a Nap is átsétált már lassú méltósággal az ég keleti peremére — és akkor egyszerre elállt a lélekzetvételünk a váratlan meglepetéstől : Az utacska!! A mi kis utacskánk futott ismerősen felénk I Óh hogy röpültünk a nyakába 1 Nem volt már nekünk fontos semmi! Nem bántuk már a szúnyogokat, a hátizsák sem húzta többé a vállunkat, dehogy is voltunk fáradtak? Rákacagtunk boldogságunkban a kis köves macskára, és most már elmentünk volna vele akármeddig, csakhogy reánk talált! Csakhogy rátaláltunk ! Hajnali két óra elmúlt már akkor. Vérvörös- aranytűzben égett előttünk a táj. Aranykoronát kaptak a tundrák, aranyszárnyat a szúnyogok és lent a távolban valami nagy ezüst tükör verte vissza a napsugártól felgyújtott nádas lobogó lángjai'. Hát előkerült a tó is! És a tó mellett emberek: lappok 1 Éjjeli halászok. Óh, te drága utacska, te jó: tudtuk, hogy te odaviszel, ahol emberi szivek vannak 1 Fél óra múlva már a felszedett hálók és csónakba borított halacskák társaságában ringattak át a habok a túlsó partra, ahol gyermekien kedves, nyájas kis asszonyka vetett nekünk puha ágyat a szénapadlásra, illatos nyirfalombra terített rénszarvasbőrökből, a dunnákacsa finom pelybéből tett vánkost a fejünk alá. De mintha az ég izzó fénye égett volna tovább a szivemben, dehogy is tudtam vo!na aludni. Határtalan hála hajtotta fel amúgy is nyüzsgő gondolataimat. Lehunyt pilláim elé is minduntalan odafutott az utacska és felém hajolt az ut is: Krisztus kifeszitett teste: Én vagyok az üti ForrÓD, bo dogan suttogtam: Köszönöm Jézusom! Eddig soha sem tudtam ilyen világosan, mit jelent az Ui. Az Ut, amely egész biztosan összeköt: Istennel. Te vagy az Ut! Milyen könnyű és gondtalan a járásunk, ha R ád bízhatjuk magunkat. Hogy botorkálunk mégis a saját fejünk után, térdig süppedve a bűn mocsarába, hínár huzza a lábunkat és egészen bizonytalan, hol vergődünk partra — amikor pedig itt fut az ut pár száz lépésnyire tőlünk, csak nem tudjuk vagy nem keressük. Visszafele az ösvényen jöttünk. Milyen más út! Két óra alatt értünk a menedékházhoz. Néha ugyan el-elveszett az utacska pár percre a lápban vagy kőgörgetegben — de egy gondos kéz odavonszolta fatörzs játszva átsegített rajta, és előttünk mindig ott várt ránk a megbízható kis utacska. Ahogy Te vársz ránk gyar- lóságos botladozásainkban TAUSZIG MÁRIA. n------------------------Könyvet, írószert, Papirt,-—--------------------------U Iskolai k önyvet ELEI □ <ES-»" vásároljon. B R A $ O V, Str. Voevodul Mihai No. 25. □
