Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-10-29 / 22. szám
1939 október 29. EVANGÉLIKUS ÉLET 3. Magas állványon nyitott biblia — Mögötte szikár gyertyaláng lobog. Ember sehol. Ez az ige — Akit talán mindenki elhagyott. Ketten vannak csak; a Könyv és a Fény. — Ez az Ige — Világ végén talán, t Vagy kezdetén. Úgy érzem most: Világ végén talán Ez az Ige; Társtalan fölség, fölséges Magány. Ki bírja ki ? Ember nem birja ki. Próféta ki nem birja Ezt a magányt------Cs ak a Világ Költője, Ki verseit a végtelenbe Írja. Ez az Ige. Nem a megszokott kép. Nincsen gyülekezet. A családi kör nem üli körül. Nézd be szikáron lángol, Félelmesen világol. Önmagának örül: Világok tornyosodtak fel Öléből, S vissza villágok hullanak Ölébe. S nézd, mMy magára van: Még egy szerzetes sem hajol fölébe. Költő, — ha egyszer minden elhagyott, S nyitott lelkeddel magadra maradsz, Magadra, mint a nyitott Biblia, Magas polcon és olvasatlanul: Szövétnek légy, ki ég, Önmagának elég — S egyedül lenni Istentől tanul. Fennti címmel a magyarországi .Evangélikus Élet" szeptember 23.-ki száma a következőket irja: „Akarva-akaratlanul a XVI. század reformátorainak és reformációjának képe jelent meg előttünk, amikor kezünkbe vettük a brassói „Evangélikus Élet" „Gyermekvilág“ cimen megjelenő mellékletét. Egyik részében magyar grammatikát ád. Másik hasábjában Petőfi verset közöl, másut Petőfi Sándorról közöl pályadijat nyert dolgozatot. Mintha csak Dévai Biró Mátyás Grammatikája, Magyar olvasókönyve vagy a reformációnak a magyar népért küzdő kis kiadványai látnának a ma szükségéhez szabott új kiadást. Csodálatos, hogy az olyan sok nemzetiségi és hütlenségi váddal megvádolt egyházunk mindig megtalálja azt a szolgálatot, amellyel legtöbbet tehet a magyar élettestről lehullóban lévő tagokért. A XVI. században a magyar parasztért és jobbágyért küzdött, hogy a magyar élet- közösségben mostohaságra Ítélt nincstelenek sajátítsák el a betűvetés és olvasás mesterségét. Ha írni, olvasni tudott, az írott és hallott Igén keresztül útja volt az Isten közelségéhez. Ugyanakkor pedig lehetőséget kapott arra is, hogy bekapcsolódjék abba a szellemi-lelki folyamatba, amit magyar művelődésnek nevezünk. A magyar tömegekért folytatja azóta is küzdelmét a magyar evangé- likusság. De az új magyarság-szolgálatot kutató evangélikus lelkeknek valamj egészen örvendetes a „Gyermekvilág“ munkája. Szomorú benne az, hogy látnunk kell: a tőlünk elszakított magyarság fiatal és gyermek része lehullóban van a magyarság életfájáról, mert legalább is egy része már magyarul sem tud. Ezért kell magyarul tanítani. És mégis sok örömöt jelent ennek a gyermek lapnak nyomtatott betűiskolája. íme a teljes felelősség tudatában élő evangélikusság mindig megtalálja azt az útat, ahol gátat lehet emelni a további veszteségek elé. Mert amikor arról ir, hogy a magyar múlt idő jele a „t“ vagy „tt“, amikor Petőfi „Füstbe ment terv“-ét közli, igazán se nem politizál, se nem lépi túl a saját hatáskörét. Egyszerűen csak utat nyit a lelkeknek a magyar lélek kincse: a magyar kultúra felé. Ha jól meggondoljuk* nemzetépités ez 1 Áldjon meg az Isten minden ilyen jó munMt l az őú idők e hatalmas képviselői mellettem elmennek, szinte hangosan hallom dobogni szivemet — vsjion nem jut-e eszébe a szent állatok valamelyikének engem, az idegen világba betolakodót örökre a más világra küldeni. A harangok ünnepélyesen zúgnak, a szentély kapui lassan kitárulnak, a menet eltűnik. Egy pár percig még kábultan állok ott, de csakhamar testet ölt bennem a gondolat: „Ezt a helyet meg kell örökítenem !“. Igen, ezt a h -lyet szemben a legbelsőbb szentély bejáratával, ahová nekem hitetlennek halálbüntetés terhe alatt tilos belépnem. A gaz dagon díszített baldachin alatt a zöldesen csillogó ezüst bálványt, a fantasztikus szobrokat a talon, az emeletmagas szíaaraDy zászlórudakat s előtte a nyüzsgő, tarka em- beráraditott. Másnap ismét ottvagyok. Kiséretem ez alkalommal különösen fényes; boyomon ős vezetőmön kívül még egy rendőr is volt velem, akit boyom szükségesnek tartott magával hozni. S úgy látszik igaza volt. Boyom hamar felállítja a festőállványt, munkához, látok. A tárgy olyan megkapó, hogy szinte gondolkozás nélkül festek. A színek olyan elevenek, hogy önmaguktól adód □ak. Se nem látok, se nem hallok. Minden jól megy. A felgyülemlett kiváncsi tömeget embereim i lő távolságban tartják. Amint igy dolgozom, hát csak látom, hogy a bámész tömegben még egy megtisztelő csodálom akadt —■ s az nem is kisebb személyiség, mint egy szent tehénke. Megcsodál, aztán egy pár lépéssel odebbmegy és ismét csak megáll. Igen barátságosan tebint- get felém. Egy pár vonás és ő is rajta van a képen. A tehénke csak nem mozdul. Ejnye, de szelíd kedves állatka vagy! Most alig egy pár lépésre áll tőlem. Nemsokat gondolkodom, hanem hozzálépek és barátságosan megveregetem a nyakát. Bráma, Síva, Visnu és az egész Kelet Ö3Z- szes szentjei tanúim, hogy semmi rosszat nem akartam! Még arra is megesküdhetek, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg ké telkedjek abban a csekély százezer évben, amit a tehenek ősanyja a köteg széna előtt eltöltőit mély meditálásba merülve! Nem igy azonban Síva nemes követei. Mindenfelől kiabálás, lárma, és a felháborodott tömeg nekem jön. Az első p;rcben annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam mi történik körülöttem. S ha a rendőr utolsó pillanatban egy rámrohanó hatalmas feketét le nem üt — ú^y most aligha imám e sorokat. Legényem és a rendőr két oszlop közti nyílásba von és igyekeznek a tömeget megnyugtatni. Ez talán sikerül is, ha az óriási fekete nincsen ismét talpon és nem izgat ellenem. Rettenetes volt ez a fanatikus sötét alak! Még most is magam előtt látom . . . Látom vérbenforgó szemét, fehér sávokkal kifestott izmos alakját, hadonászó, hatalmas ökleit . . . Ami azonban a legkellemetlenebb három emberemből márcsak kettő van mellettem. A vezetőm sehol sincsen; úgy látszik a veszélyre szépen kereket oldott. A kiabáló tömeg mindjobban megközelít... A szerecsen óriás már a rendőrre támadt, aki védőtn elém áll . . . S ón itt állok, mindern fegyver nélkül ... Mi lesz ebből? ! Ekkor egészen váratlanul mozgolódás támadt. A tömeg nagynehezen szétnyílik, egy hófehér szakállú pap közeledik. Mögötte hadonászva kiabál füstösképü vezetőm. De megörültem neki! A pap a tömeghez fordul és beszél neki, különösen a felindult nagy feketének. Kiabálnak, vitáznak, de végre mégis csak megnyugtatja őket. A nagy fekete néhány társával elmegy, a tömeg azonban továbbra is ottmarad. Tovább lármáznak, kiabálnak. Most végre megtudom, hogy ismeretlenem magasrendű pap — de hogy mit akarnak velem, fogalmam sincsen. Hiába kérdezem boyomat, meg a vezetőt, mind csak azt mondják, hogy várjak. Kinos negyedóra tellik el igy, mig végül a tömeg szétnyílik és ismét előttem van az én kis fehér tehénkém. Csemegével és édességgel sikerült nagynehezen idecsalni. Egészen közel van már, alig néhány lépésre tőlem. A barát lassú léptekkel elébe megy, térdre borul előtte, megcsókolja a földet. Majd feláll, megcsókolja a tehénke homlokát és megsimogatja a nyakán ott, ahol, én érintésemmel meggyaláztam. Végül szentelt olajjal megkeni. Ezekután felém fordul. Arca elsötétedik és dörgő hangon szól hozzám. Meg vagyok győződve, hogy a legsúlyosabb átkokkal illetett engem és minden fehér ördögöt, aki földükre betette a lábát. Majd ismét a tehénkéhez tordul és virágokkal, koszorúkkal felékesiti. A tehénke kegyesen tűri. Szép bánatos barna szemével mégegyszer mintha felém pislantana, majd lassú léptekkel távozik. A tömeg mélyen meghajolva, utat nyit előtte . . . Egy aranyat csúsztattam a szentember kezébe, s ő azt tanácsolta, hogy legjobb, ha még aznap távozom a városból . . , Világ világossága. Irta: Rerménylk S. Jó magyar munka.
