Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-10-09 / 32. szám
1938. október 9. EVANGÉLIKUS ÉLET 3* E V AN G ÉLIU M , ÉS ELE T ____ „A z én juhaim hallják az én szómat.. Evangélium szerint élni a maga rövid foglalafában azt jelenti: Krisztus parancsának engedni. Sokszor halljuk, hogy az emberek azt mondják, szerintük valami rendkívüli nehéz dolog lehet az ember számára ez a Krisztusnak engedelmeskedő élet. Nehéz, alázatos, másoknak szolgáló élet s aztán hogyan is tudhatja az ember mindig, hogy mit is kíván tőle az Isten. Jézus maga édesnek mondja az ö igáját s könnyűnek. Nem elviselhetetlen, elhordozhatatlan a teher, mit Isten helyez a vállunkra. Keserű is csak annak, ki nem ismerte tel az Isten szolgálatának örvendetes voltát. Csak az önző szív nem tudja mekkora boldogság az, ha Isten akarata szerint szolgál hat embertársainak. Nem ismeri a szolgálat örömét s önmaga hiúságát és szeszélyeit szolgálva Sátánnak lesz kínban vergődő rabjává. Csak a hitetlen ember számára nehéz megismerni Isten akaratát. A hivő ember leikéhez elhat az ö kiáltásának szava, bármily eszközt is választ annak közvetítésére. „Az én juhaim hallják az én szómat és én ismerem őket, és követnek engem.“ Ján. 10, 27. Megértik szavát s követik boldogan s sokszor igy egészen önkénytelenül találják meg lelkűknek boldogságát. Akaratuk ellenére szabadulnak meg veszélyekből. Tűz boritolta lángba a gazda istállóját, melyben juhai voltak. Mire észrevették már alig lehetett hozzá jutni s ajtót nyílni a beléje szorult félénk állatoknak. Ajtót is hiába nyitottak, mert a félénk állatok összebújva benn maradtak. Ha erővel kihoztak egyet-egyet ismét visszamenekültek. Ekkor jött az öreg pásztor, megszólaltatja furulyáját s a jól ismert hangra azonnal köréje gyűlnek a juhok. Nem is tudják, hogy ezzel életüket mentették. „Az én juhaim hallják az én szómat és követnek engem!“ Glilich Fülöp. Nincs szükségem az egyházra ... Az egyik korcsmában hangzott el ez a kijelentés: Nincs szükségem az egyházra, nem koptatom a templom padjait!... Persze : az egyházi adó miatt volt ez a kitörés. Rendben van! Az egyház nem erőszakolja senkire magát. És tiszteljük mindenkinek a véleményét. Csak arra az egyre kérem az illetőt: ne restellje és pár pillanatig gondolkozzék ... Gondolkozzék azon: tudja-e, hogy miért akarja az a rokona, akit szintén úgy szidott, mint az egyházat, minden vagyonából kiforgatni? Azért, mert: neki sem kellett a templom sem pedig igehallgatás, s mert nem érzi az isteni parancs kötelezését. Tudja-e, hogy felnőtt fia miért verte meg a múltkor, hogy sirt, mikor elmondta ? Azért, mert neki sem kellett a templom! Tudja, hogy felesége miért játszotta ki és hagyta el ? Azért, mert neki sem kellett a templom! Tudja, hogy miért nem tud megszabadulni a pálinka ördögétől, ami olyan boldogtalanná teszi az életét? mert nem kellett a templom és nem ismerte meg az igazán boldog életet és nem is érzi igazán a bűn ocsmány voltát. Tudja, hogy leánya miért nem törődik magával? Mert magától megtanulta, hogy nem kell a templom s az Isten parancsa. Tudja, hogy miért olyanok a fiatalok, ahogy panaszolja ? Mert sokaknak nem kell a templom. És tudja, hogy „miért nem csinál az egyház semmit?“ — ahogyan mondta. Mert igen sok hívének: nem kell a templom és nem kell az Ige s azért alkalmatlanok a szolgá atra. És tudja egy szóval: honnan jön az ember életének minden bűne és nyomorúsága? Onnan, hogy nem kell templom! Lehet, hogy elkerülte a templomot és soha nem jött rá a jelentőségére ! De akkor ne panaszkodjon, hanem viselje szó nélkül a terheket. Ha elkerülte azt a helyet, ahol egész élete mássá lehetett volna, akkor ki mint vet; úgy arat. De egy egész élettel keserüli meg ezt a nyomorúságát! Kiss Béla. — Fáin húsúnk lesz ! örvendezett Bsnce. — Igen de megromlik! ellenkeztem. — Meg a szeme világa! kacagott Bence. „A szeme világa“ szójárása volt Uz Bencének, miről sohasem tudtam leszoktatni. Utasítása szerint minél vékonyabbra felszeleteltük a húst és besóztuk. Kősónk vo't bő ven, egész esztendőre való. Arra elé, ami kötél, istrángféle volt a háznál s felfűztük a húst. A köteleket két fa között a hússal kiteszitettük. — No, most gyenge tüzet alája! így füstöltük, szárítottuk napokon keresztül. Hol én őriztem, hol Bence éjszakánkinf, mert akkor mertünk tüzet tenni. É(ni azonban jól éltünk. A legjobb fiiatokat félretettük, elrejtettük, jó hideg, északos veremben s éjjel nappal zabáhunk. Harmadik vagy negyedik éjjel azonban megriadtunk. Egyszer csak halljuk, hogy az erdőből nagycsörtetve felénk jön valaki. — Nem lehet más, mint Üdö Marci bácsi! rémültem meg. — Egészen olyan a lépése. Látni nem láttunk semmit, de úgy figyeltünk, hogy szakadt meg a szivünk. A szél felénk fújt. — Büdösséget érzek I — derült fel a Bence arca bo'dogan. A következő pillanatban elő is bukkant a medvénk a setéiből, barátságosan bólogatva és mindjárt le is ült a tűz mellé. B nce örömében azonnal szájon vágta egy tizfon- tos húsdarabbal. — Egyék, kántor úr! — Ne gazold el a drága kőtséget! — Ö hozta I döfött a medve felé az orrával Bence. — Tán maga érdemli meg inkább, hogy jól lakjék belőle. Bence felállott, jóllakottan nyújtózott és elbúcsúzott. — Osztán jól ügyeljen mindenre! Hazament lefeküdni. Ezen az éjszakán rajtam volt az őrködés sora. Ketten maradtunk a medvével. — Három napig nem láttuk 1 — veregettem meg bizalmasan a hátát. — Hol tekergeti kántor úr ? A medve meg se moccant. Olyan ábrándozva nézte a tüzet, mint egy erdélyi iró, akinek nincs témája. Elégedetten elnyúltam a tűz mellett. Nem tudom meddig aludtam, de mikor felébredtem, rémülten láttam, hogy a medve a húst kötelestől megette. Éppen a végénél tartott, mikor rárontottam. — Az Ménért! — Mit csinált kántor ur! Az ördög éppen akkor kellett, hogy odahozza Uz Bencét is. Azonnal felismerte a helyzetet. 0Jaszökött, megragadta a kötél végét és teljes erejéből huzni kezdte visszafelé a medvéből a drága húst; az azonban egyet harapott s Bmce hányát esett. — így ügyelt a húsra, urfi ? — mondotta. — Ö hozta! — tromfoltam vissza az esti szavaival. — Tán te érdemied meg inkább, hogy jól lakjál belőle! — Isten adta, I .ten elvette ! — nyugodott bele a változhatatlanba Bence. A rossz kedv a havason nem tart sokáig. Különösen akkor vidullunk fel, mikor másnap megláttuk a medvét. Az istenesen megsózott rengeteg hús úgy megfeküdte a gyomrát, hogy kótrót zsugorodott tőle. A görcsöktől eltorzult az arca s nem leié helyét a bajában. — Hogy tudjunk rajta segíteni ? — szántam meg én is. * — Mért tanult annyit, ha ennyit se tud! — panaszkodott Bence. — Maga hibás, most vpgye elé a tudományát! Adjon valami orvosságot ! Az egyetlen Üdö Márton, aki tudna segíteni, de hozzá nem mehetünk! — Nem is kell! — jutott eszembe a mentő gondolat. Van nekem egy üveg ricinusonm, amit betegségem miatt hoztam magammal. Azt beadjuk. Bence méz közé keverte s a medvével felnyalatta. Mindjárt meg is könnyebbült tőle, de alig pihent félórát, hirtelen felugrott és megfutamodott. A ricinus hatott, a medve futott, mi Bencével kacagtunk. Az igaz, hogy amerre a medve akkor bolyongott, az erdő minden varázsát elvesztette egy időre. Egy hétig kacagtunk rajta. Még Üdő Mártonról is megfeledkeztünk. Csak akkor kezdettünk kissót drukkolni, mikor eljött vasárnap s a tinónknak, amit ketten vettünk volt Bencével, sót kellett vinnünk nyalatni. — Menjen maga, urfi! — húzódozott Bence. — Én nem akarok a Marci bácsi szemei elé kerülni. — Én tudom osztán, hogy nem! Végül mindaketten elmentünk. Ártatlan képpel üdvözöltük. — Adjon Isten jóreggelt Marci bácsi 1 Az öreg nyugodtan, szemrebbenés nélkül fogadta. — Adjon Isten! Hát tü mi jót hoztatok ? — Mi biza sót! — Azt minek ? — Hát a tinónak? — Miféle tinónak? — Hát a mi tinónknak ami itt van kiad keze alatt. —- Annak nem kell! — Miért nem kell? — hökkentünk meg. — Annak azért, mert ti már m8gettétek magát a tinót!... Egészségetekre adja Isten! Bence sem szólt egy szót se, csak rohanni kezdett haza. É - utána. Vén Üdö Márton úgy kacagott, hogy a hasát fogta.
