Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-10-09 / 32. szám
4 1938. október 9. EVANGÉLIKUS ÉLET p7mi rm n mmiTtir-in ii7^n «ASSZONYOK ROVATAJ KTirrci m Jt=di" m- «~«c::irw-j isten az életembe nyúlt... Igaz, hogy csak árnyat vet reám, ha elmondom — talán így jobban kitűnik Isten jóságának, kegyelmének fényessége. És ez a íontos. Elmondom tehát. Mert nekem is voltak hitteljes perceim, mikor — hanem is szemtől szemben — megláthattam Istent, ahogyan az é etembe nyúlt. Voltak boldog óráim, amikor túlcsordulhatott a szivem Isten valóságos közelségének, jóságának megérzése által... Még Brassóban voltam akkor. S többet voltam levert, szomorú, mint örvendező abban az időben. Oh nemcsak azért, mert átéreztem a magam nyomorúságát, hanem fő- képen azért, mert sok-sok bajt láttam népünk és egyházunk életében; sok-sok nyomorúságot s úgy éreztem, hogy nekem is tennem kellene valamit, ami szüntetné bajait — és semmit se tudok tenni. Úgy éreztem, hogy segítenem kell — és szerettem is volna segíteni (milyen az ifjú azt hiszi: ő segíthet), de nem tudok segíteni semmit! Talán csak növeltem a bút és bajt. Nyomorultnak éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy az én életemnek semmi értéke nincs és semmi értelme, — mert hasznavehetetlen. Sokszor kívántam, hogy ne legyek — hisz úgy is hiába, haszontalan élek. És újból és újból emiatt tépelődtem : ha hiábavaló és hasznavehetetlen az életem, akkor minek élek? Végső lépésre szántam el magam. Azt akartam, hogy elbolyongok — és addig megyek, megyek, mig valahol ösz- szeesem, elpusztulok. Szüleim távol vannak Kolozsváron — gondoltam — egyelőre nem aggodalmaskodnak, nem kerestetnek. Éppen indulni akartam, amikor, egészen váratlanul, Brassóba érkezett hozzám az Édesapáin. Mintha maga az Isten küldötte volna, pont akkor! Persze én neki a bennem lefolyt küzdelemről nem szóltam semmit, de váratlan megjelenését Isten jövetelének s figyelmeztetésének tekintettem és egészen álremegtem az örömteljes félelemtől. Ugyancsak Brassóban történt velem egy más alkalommal, Céltalanságomnak és semmiségemnek az érzése újból levett a lábamról, Hideg lél volt. Igazi brassói tél. Az irodámban laktam. Ágyam nappal az iroda mellett levő kis hideg kamrában állott. Csak éjjelre vittem az irodába. Már amúgy is meg voltam hülve. Elhatároztam hát, hogy ágyamat éjszakákon is a fütetlen, hideg kamrában hagyom, hadd hüljek meg még jobban, talán végérvényesen, utoljára. Ezzel a gondolattal tértem haza este. Ahogy az előszobába léptem, különös meleg csapott meg. S mintha az irodából szűrődne ki! Kinyitom az ajtót. Hát majd leestem. Az irodában nagy hőség I Az ágyam ki volt hozva a hideg kamrából — megvetve, sőt tisztába húzva a túlságosan is befütött irodában áll! Alázattal roskadtam a székre s így szóltam magamban — mint Ádám a meghiúsult terv után: „Legyőztél, Uram! Legyőztél a te végtelen jóságoddal. Rosszat akartam, de Isten nem engedte.“ Másnap reggel az iskola igazgató — aki akkor az irodában dolgozott — ezzel a kérdéssel lépett be az ajtón: „Na, jól aludt, tisztelendöséged? Nem fázott meg? Jól meg volt vetve az ágy? Mert — folytatta — tegnap este mondom a fiamnak, aki éppen feljött utánnam: gyere füt- sünk be jól s hozzuk ki az ágyat és vessük meg a tisztelendő úrnak, mert bizonyára meg lesz fázva s jól fog esni neki“ — fejezte be. Én, miután köszönetét mondtam neki, így szóltam: „Igazgató úr, nem Maga volt az, aki ezt tette velem, nekem, hanem maga az Isten! Igazgató úr csak azt tette, amit az Isten sugalmazott. Az Isten tette ezt velem, aki immár másodszor nyúlt bele ilyen csudálatosán, ilyen kegyelmesen, ilyen jóságosán az életembe“. És ezt én sohasem fogom elfelejteni. S ha ezeken keresztül gondolok az Istenre, most is magamon érzem jóságos őriző tekintetét, most is hálával, iránta való szeretettel telik meg a szivem . . . Raduoh Qyöroy. Kalandozások. Igaz, sokáig csak dermedten és megbénulva viselték és szén. védték a pogány kalandozó magyar törzsek véres, keserves zaklatásait. So <áig csak az ajkaik suttogta megrettenve a „magyarok nyilától ments meg uram minket“. De a dermetség és bénító rettenet nem tartott örökké. 955-ben Oltó, Konrád és Henrik közös erővel az elbizakodott kalandozókat teljesen megsemmisítették. Sőt a magyarok legfélelmetesebb, legharciasabb és legvitézebb vezéreit Bulcsút és Lélt, vagy másképen Lehelt is elfogták és a legcsufo- sabban végezték ki, felakasztották őket. A mindent megszépítő legenda ezt a szörnyű szégyent és gyászt azzal próbálja ellensúlyozni, hogy a harcban elesett német vezér, Konrád halálát Bulcsúnak tulajdonítja, de ez már nem változtat azon a tényen, hogy megsemmisítő vereséget szenvedtek a kalandozók. A legenda azt is tudni véli, hogy Lehel vezér, akinek utolsó kizánságaképpen megengedték, hogy kürtjébe fújhasson, miután elfújta utolsó szomorú dalát, nehéz kürtjét két marokra fogta, úgy fejbe ütötte a német császárt, hogy az menten szörnyet halt. A tény azonban az, hogy a németek ebben az ütközetben csak hét magyart hagytak életben s azokat is csak azért, hogy szörnyen megcsúfolva, fülüket, orrukat levágva visszaküldjék hazájukba azzal a szörnyű fenyegetéssel : mindenki igy jár, aki betör a németek földjére. A hét magyart, odahaza egy törzs sem fogadta be, azért, hogy engedték magukat megszégyeníteni, ahelyett, hogy elestek volna a csatában. S „gyászmagyaroknak“ nevezték őket. Bár megdöbbentő és szörnyű volt ez a csapás s az általa küldött isteni figyelmeztetés, a magyarság ettől sem józanodott teljesen ki, mert ha nem is nyugatra, de keletre tovább folytatta a kalandozást egy-egy kalandozásra, zsákmányra és dicsőségre még mindig szomjas törzs. A görög császár területére léptek, sőt egészen az ország fővárosáig: Bizáncig, (Konstantinápoly) is eljutottak, vitézségüknek, bátorságuknak, törhetetlen erejüknek számos példáját adva. Egy ilyen kaland emlékét mondja el Szentimrei J. Verses Magyar krónikája a Bolond vitéz historiájá ban: Re magas, be büszke Bizánc-vár bás- .Most, híres legények, lássuk ki erősebb? [tyája, g; mer SZembe szállni, hogy véle kikössek? Magyarok rettentő ostromát hogy állja. Császárom üzeni, engem győzzetek le, Hiába ingatják, döngetik, töretik, s nyomban kész megadni várát kegye* Le csak nem ronthatják, be csak nem [lemre I* [vehetik Kis ökölnyi magyar most porondra pördül Ahol kürtszó harsan, várkapu csikordul, ß0tond ő, ki alig látszik ki a földbül. Nagy mohámat görög nyílásán kifordul, ßz óriásnak rontott s derékon ragadta: A legbátrabb magyart akarja kihívni, .Birkózz, ne a szádat jártasd itt Kérkedő fenszóval párviadalt vívni. [ebadta I* S mire magához t őrt, a roppant görögöt ügy sújtotta földhöz, mint kanász a tököt, Aztán Bizánc vára nagy érckapujába, Járást hasizott ki egy csapással bárdja. Görögök császára tátott szemmel nézte, Micsoda erő gyűlt e tökmag vitézbe. Ijedtében a várkaput megnyitotta, S magát kegyelemre ott nyomban megadta. Raduoh György.
