Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-09-25 / 31. szám
dlyam; Egyes szám ára 2 lej. Autorizat de Ministerul de Interne sub. No. H.880 Anul 1038 1938. szeptember 25. 31. szám tBeímissziói, társadat mi, lufiv.rátia íiViíág^éieU frsUSajv, * Administratia Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gillieh Fülöp. főszerkesztő. Szerkesztöbizottság: Jár ősi Andor teológiai m. tanár. elnök Mátyás Béla. felelős kiadó. Évi előfizetési dij 50 Lej. Postaiszétküldéssel 60 „ Baciu, jud. Bra$ov. Riss Béla. Kiss Béláné. Ii. Gyer/có Anna. Baduch György. Külföldön 3 Pengő Elkallódó tehetségek. X / Az Ű dicsőségének hordozói. „Ti vagytok a világ világossága, Nem rejtethetik el a hegyen épített város". Máté 5, 14, Az apostolok felfogása szerint Krisztus tanítványainak az a hivatásuk, hogy neki bizonyságtevöi, hogy az Ö dicsőségének hordozói legyenek. Ugyanezt követeli a fenti ige is. Az a világosság, amelynek lámpásai kell legyünk: Isten világossága, Isten mindeneket felülmúló dicsősége. A gyáva, a megbúvó és elrejtőző, a szoba ke- resztyénség, azért nem lehet soha igaz és tökéletes kcreszlyénség, inert oz». iié&kuiüzi. nciii Vilngi7aóa.g, nem fény. A Krisztust nem ismerőknek pedig épen ezekre van szükségük. Az első keresztyének s az evangéliumnak első bátor vallói nem tudtak elzárkózni végleg a világ elöl, mert hitük talán öntudatlanul is arra kényszeritette őket, hogy ne szűnjenek m<g Isten dicsőségének hírnökei s Isten ragyogó világosságának lámpásai lenni. Tudták, hogy üldözés és halál vár ezért reájuk. Inkább kitették magukat ezeknek sem hogy lemondjanak arról, hogy Isten világossága, Isten örökkévaló dicsőségének hírnökei legyenek. Érezték a megalkuvással igazi hivatásukról mondanának le. így a halálba is Isten dicsőségét hirdető himnuszok éneklésével mentek. Egyszerű törvény: minél nagyobb a sötétség, annál szembetűnőbbé válik a fény, a világosság. Minél nagyobb a világban a bűn, erkölcsi romlás ijesztő sötétsége — annál inkább kell, hogy észre- vétesse magát a Krisztus tanítványainak a világtól elütő élete, amelynek igazi értelme nem az, hogy ők jobbak, hanem az, hogy Isten dicsőségét mutatják meg a világnak. így rendelte az Isten, hogy örökös legyen dicsősége s hogy ki ne fogyjon az a fény a világból, amelyhez a kiábrándult emberiségnek csak újra oda kell fordulnia. Isten igéje a maga biztató és vigasztaló valósága mellett egyben mindig felelősségrevonás is. „Ti vagytok a világ világossága“. Valóban az vagyunk-e? Mi, kik nem törődünk vele, kik gyávák vagyunk, kik legtöbbször nagyszerűen tudunk alkalmazkodni környezetünkhöz, hogy a hitetlenek észre sem veszik, hogy mi mások vagyunk. Po- gánynak pogány, istenkáromlónak istenkáromló tudunk lenni, csak Isten világossága nem merünk lenni a sötétben. Pedig oda kell az. Erre hivott ő el minket 1 I Glllich FUlöp, Újabban nagyon sokan és nagyon sokat hangoztatják, hogy a mi népünknek mejjújúlásra van szüksége s hogy a megűjú'ás erőinek letéteményese a falu. Az ősi erők ott rejlenek a falusi nép romlatlanabb testi- és lelki életében s ha megtalálnánk az útat, ha le tudnánk szállani a lelki világukba, igazi kincses bányára bukkanánk. Most, amikor mind többen é3 többen komolyabban kezdenek a falu felé fordulni, fedezhetjük fel, hogy mennyi kiakná- zatlen kincs, mennyi fel nem használt erő rejlik népünkben, de egyúttal arra is rádöbbenünk, hogy mennyi tehetség és érték kallódott el és kallódik el nap-nap után most is, mert nem tudták napvilágra hozni, mert vagy nem látták meg, 'n gy ha meg is látták, nem törődtek eleget vele, hogy olyan helyzetbe kerüljéiWk, ahol teüetségük valóban szárnyat bonthatott volna, kifejlődhetett volna és így hasznosítható lett volna az egész népünk javára. Mert tudnunk kellene, hogy minden áldozatot megérdemel tehetségeinknek a kifejlődésre juttatása. Az egész népünk nyerne azzal, ha összefogva áldozni tudna egyesekért, akikbe Isten kincseket és tehetségeket rejtett. Elkallódó tehesőgeink szemmel tartására, vigyázására, megőrzésére, támogatására és fejlesztésére sokkal nagyobb gondot kellene fordítanunk, mint eddig! Mert vannak ilyen tehetségek a mi népünk körében — erről boldogan tehetünk vallomást. Nem büszkeségből, de igazán őszinte boldogsággal tehetek bizonyságot arról, hogy a falu, ahová engem rendelt az Isten, annyi tehetséget rejt magába, hogy bátran és nyugodtan nevezhetnők el a tehetségek falujának. Nem dicsérni akarom ezt a népet, mert nagyon sok súlyos hibája és vétke van, de igaztalan lennék, ha nem ismerném el, hogy igen tehetséges emberek élnek ebben a faluban. Csak egy pár példát. A faluban csak állami iskola van, Ez évben a hetedik osztályosok évvégi vizsgájára három községből egy helyre összpontosították a tanulókat s a három község többségi és kisebbségi tanulói egy bizottság előtt vizsgáztak. Az összes tanulók között az első helyet egy én falumbsli magyar leányka vívta ki magának, akinek a dolgozatát — mikor a bizottság és a tanfelügyelő elolvasta, olyan páratlannak találták, hogy jutalmazás végett felküldtók a minisztériumba. Az állami iskola igazgatója pedig megtette a lépéseket, hogy valamelyik állami tanítóképzőbe ingyenesen vegyék föl! Gondoljuk el, hogy ez mit jelent! A nagycsaládu édesapának nincs elég anyagi ereje ahoz, hogy gyermekét valamilyen felekezeti magyar iskolába írassa, s mi pedig, mágyar evangélikus nép nem rendelkezünk sem olyan isko* Iával, S9iu olyan intézménnyel, sem olyan erővel, hogy egy iíyen, nyilvánvalóan tehetséges gyermeket támogassunk, s megfelelő helyre juttassunk! így vagy elvesződik, vagy elkallódik. — Az említett abszolváló vizsgán a második helyre is egy magyar leányka került — az én falumból. Mi lesz vele ? Egy pár évvel ezelőtt szintén volt egy kiváló értelmű gyermek az iskolában, de mert nem tanulhatott tovább, elkallódott a mindennapi nehéz robotolásban. — És igy sorolhatnám még hosszú sorban Van erő, van kincs, van tehetség a népünkben, a falusi népben! Itt is s bizonyára máshol is! Csakhogy ezt ki kellene aknázni, hasznosítani kellene! Be kellene vonni népünk életének vérkeringésébe hogy újabb, erőteljesebb, egészségesebb élőt induljon meg népünknél. Mert csak igy újul meg népünk élete, ezeknek az erőknek a bevonásával. S őket nélkülözve nagy kárt szenved népünk egésze is. Különben igazi tehetségeink elkallódnak s mi hiába sírunk akkor az elkallódott tehetségek sirhalmán! RADUCH GYÖRGY.
