Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-09-11 / 30. szám
'l EVANGÉLIKUS ÉLET 1938. szeptember 11. Az Evangélikus Élet konferenciája. Az elmúlt esztendő november havának 23—27. tarló napjaiban rendeztük meg első konferenciánkat. Konferenciánk tartama alatt s az után is sokszor volt alkalmunk egészen erőteljesen megtapasztalni: milyen áldásthozó jelentősége van számunkra és munkánk számára az ilyen Isten előtt való alázatban és felelősségtudat alatt álló komoly megbeszéléseinknek. így lett mindnyájunknak igaz óhajává az a kívánság, hogy rendszeresítsük a jövő számára ezeknek a konferenciáknak megtartásai. Mostani konferenciánk ennek az óhajnak kiván szolgálni. Október hó 3— 6-ra hívjuk össze az Evangélikus Elet idei konferenciáját. Első konferenkiánk meghívójában ezeket irtuk: „Felelősségünk komoly tudatában, áthatva népünk sorsáéit való aggódó szeretettől, testvéri találkozóra hívjuk a romániai magyar evangélikusságnak összes vezetőit: lelkészeket, felügyelőket, tanítókat, egyházi tisztviselőket és az egyházunk és népünk szolgálatára magukban hivatást érző testvéreinket, hogy ima és munkaközösségbe szervezve vegyük fel a küzdelmet egyházunknak Istentől neki rendelt hivatásának buzgó szolgálatára. Szeretet és felelősség indítottak bennünket arra, hogy magunkra vállaljuk ennek a testvéri találkozónak az előkészítését, amelytől azt reméljük, hogy nemcsak igen hasznos irányelvek leszögezését fogja eredményezni, de hisszük azt is, hogy amikor közös imában és tusakodásban alázzuk meg magunkat a mi szolgálatunknak Ura előtt, szeretetben és békés munkára fonódnak majd egybe a kezek s ki ki odaadván a munkához Istentől kapott talentumát, üj életnek felfelé ívelő kezdete lesznek ezek az áldott ünnepnapok. Nem magunkért tehát, hanem Isten ügyéért s egyházunk és népünk boldogulásáért kérjük testvéreink jövetelét és minden magyar evangélikus testvérünknek imádkozó segítségét...“ Teljesen azonos érzések hatnak át ennek a mostani konferenciának megrendezésében is. Azonos szeretettel és reménységgel hívjuk erre kedves testvéreinket. Előző konferenciánk igazi eredményei azok voltak, amelyek felfedték előttünk bajainkat, betegségeinket, önvizsgálatra indítottak s ezáltal reáébresztettek teendőinknek meglátására. Az eltelt napok, hónapok tapasztalatai, mikor nyitott szemmel, érző szívvel s segíteni kész lélekkel próbáltunk dolgozni s gátat vetni a romlás és pusztulás elébe, elért apró eredményeik mellett csak még jobban látatták meg velünk eddig ismeretlenül lappangó bajainkat. Sokakban bizonyára ezzel együtt a segítés utjai és módjai is tisztázódtak s igy mostani konferenciánktól azt reméljük, hogy gyakorlati útmutatásokat és elhatározásokat fog eredményezni. Szándékunk, hogy a konferenciát követő egyházkerületi közgyűlésünk elé terjesszük annak eredményeit és határozatait, hogy egyházkerületi közgyűlésünk azoknak ismeretével kötelező erejű határozat formájában egyházunk és népünk számára gyümölcsözővé tehesse őket. Mint az elmúlt esztendőben, ez alkalommal is csak azt Írjuk: jöjjön el mindenki, ki szereti Krisztusnak közöttünk levő Anyaszentegyházát, ki szolgálni akar. Jöjjön el s hozza el magával imádságos szivét s alázatos hitben szolgálni kész szeretet ét. Az áldások Istene pedig kegyelme révén érdemesítse gyarló készségünket, szeretetünket és szolgálatunkat arra, hogy nevének dicsőségére, Anyaszent- egyházának építésére, népünknek üdvére felhasználja. Várjuk a jönni akarókat s kérjük az otthonmaradók imádkozó segitségét! Giiiich FUlöp. Olvassd, terjesszd az „EVANGÉLIKUS ÉLET“-et. Kalandozások. Kétségtelen: az Isten szerette a mi népünket, mert sokat büntette. Bizony, ha Isten sujtoló keze nem nyúlt volna annyiszor bele népünk életébe, a mi népünk is ép úgy eltűnt volna, mint annyi sok keletről jött nép. De Istennek tervei voltak a magyar néppel, mert sokszor bűntette, hogy ezáltal figyelmeztesse, új útra terelje és megtartsa századokon át, minden nehézség közepette. Népünk a honfoglalás ténye által új világba érkezett. Az újvilág új életmódot igényelt, a magyarság pedig az új világban folytatni akarta a régi életét. S talán azért, mert még nem forrhatott r gybe a földdel, mert még nem hullatott elég vért és verejtéket érette, nem tudta megbecsülni az anyaföldet, nem tudott állandó tanyát verni egy helyen. De talán azért is, mert az évszázados vándorlásban, életért vívott csatákban vérévé válott a küzdelem, nem tudott a honfoglalás után sem nyugodtan egy helyen maradni. És végül talán főképpen azért, mert ismeretlen ős fej ett harcmodorával nemcsak állandó rettegésbe tudta tartani az európai népeket, hanem könnyűszerrel hatalmas zsákmányokhoz és harci dicsőséghez juthatott — a honfoglalás után is folytatta harcos életmódját s egy-egy törzse által messzire bekalandozta a szomszédos országokat. Ördögi gyorsaságnak tűnő harcmozdulataikkal könnyen összezavarták a sokkal nagyobb sereg sorait is és könnyű szerrel győzték le őket. Módszerük az volt, hogy rajokba fejlődve támadtak az ellenség seregének tömött soraira, majd közel érkezve, megtorpanást és futást színleltek s amikor az ellenség üldözni kezdte őket, a megbomlott^ sorú üldözőket, nyargaló lovaik hátán hátra fordulva, nyilzáporral fogadták és pusztították el. Kitűnő lovasok és nyilazók voltak, mert hisz kicsiny gyermekkoruktól mind a lovaglásban, nyilazásban gyakorolták magukat. Bár főtőrekvésük a zsákmányszerzés volt, a csatákon az emberéletet sem kímélték, nem kegyetlenségből, hanem azért mert hitük szerint, minden harcban megölt ellenségük szolgájuk lesz a másvilágon. így egy egy törzs egészen a tengerig kalandozott és zsákmányolásra sőt adófizetésre is kényszeritette a szomszédos népeket. De habár legtöbb esetben kalandozásuk győzelemmel végződött, mindenütt le-le tört s el-el pusztult a kalandozó törzs egy része. S mivel amúgy is kevesen voltak ez a — lassú ugyan, de állandó vérveszteség a nép teljes megsemmisüléséhez vezetett volna. S ezen felül egyre jobban magukra vonták a környező népek haragját s bosszúvágyát, ami szintén pusztulást jelentett számukra. Isten megtartó figyelmeztetésének kellett tartaniok tehát azt a vereséget, mely 933-ban Merseburgnál, de főképen azt, amelyet 955-ben Angsburg mellett mért reájuk Henrik, illetve Oltó vezetése alatt az egyesült német sereg. Ez a két csapás térítette észre, hogy az új hazában, új étetet kell kezdeniök. De halljuk csak, hogy énekli meg ezeket a krónikás: Már szép országa volt a magyaroknak, Nevük hallatára keresztet vetettek, Mégse nyugodhattak, el-el kóboroltak, Még rossz gyermekeket is velük ijesz- Szomszéd nemzetekkel kardjok össze- [tettek, lmémi, Harcos csak azt kérte az Egek Urától : Diadallal s gazdag zsákmánnyal meg- Ments meg, Uramisten, magyarok nyilától. [térni. Olcsó dicsőségnek, hej, az ára drága I Eljártak nyugatra, eljártak keletre, Német császár hada csak elébük álla, Jövetelök hírét minden nép rettegte, S úgy szétverte őket Augsburg vár alatt; Sebes paripákon ha elévágtattak, Hírmondónak csak két árva magyar Bizony vérbeborult orcája a napnak. [maradt Belátták ekkor, hogy a kaland nem élet, Elég volt oktalan intása a vérnek. Ezután hazulról lábuk ki nem tették, Békén dolgozgattak, földjüket mivelték. (Szentimrei Jenő Verses magyar krónikájá-bői.) Raduch György.
