Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-07-03 / 25. szám
19387julius 3. EVANGÉLIKUS é L E'T 3. „...Ne tudja a te balkezed...“ Bátrabban kapcsolom össze ezt a két szót: Evangélium és Élet Bátrabban mert immármeg- gyöződhettem róla: vannak ma is, akik az életben, a valóságban is összefűzik ezt a kettőt. Egyházunkat a reformáció első napjától, s most is gyakran éri a vád, hogy megveti a jócse lekedeteket s nem ösztökéli az embert az erkölcsi élet csúcspontjai felé. Tudjuk egyházunk soha sem tagadta meg a nemes tettek értékét. Csupán az evangélium szellemében óvást emelt a jócselekedetekkel való kalmár számítás ellen. Az evangélikus ember nem önző érdekből, hanem a megváltott lélek kényszerű hálájából kötelesség- szerüen cselekszik Isten dicsőségére. Az efajta jócselekedetek soha nem hiányoztak egyházunk életéből. Egyházunk hajója az ellenreformáció véres zivatarán evezett keresztül, hatalmi támogatásban nem részesült s ezeknek ellenére hatalmas szolgálatot teljesített a nevelésügy és a kultúra felkarolásában. Hívei áldozatkészsége tette ezt lehetővé számára. Az evangélium szellemében való értékes áldozatkészség példája ragyog elénk a napokban elhunyt özv. Bartha Mihályné cselekedetében is. Egy és félmillió lejt kitevő vagyonát hagyta a bukaresti gyülekezetre. Adományának értéke az összeg nagysága mellett az, hogy férjével együtt szerzett egész életmunkájuk gyümölcse. Legteljesebb értéke azonban, hogy újból megmutatta: él még evangélikus magyar népünkben az igazi evangéliumi szellem. Nem dicsőséget keresett. Amig élt senkinek tudomására nem hozta szándékát. Terve sem életének utolsó napjaiban született. Hiszem, hogy férjével együtt gondolták el. S volt lelkiereje titkon tartani. Nem is magáért volt ez nehéz, de bizonyára jólesett volna lelkének megmondani régi ismerősöknek: nézzétek ilyen volt az én férjem: elhatároztuk egyházunknak, a magyar evangélikus jövendő építésének hagyjuk egész vagyonúnkat. Még ezért sem tette ! Nem keresték á dicsőséget, a jutalmat, de mi Krisztus igéjét mondjuk el felettük: „ Hogy a te alamizsnád titkon legyen : és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván“. G llich Fülöp. ^EVANGÉLIKUS ÖNTUDAT^) A napokban egy levél került a kezembe. A levél írója községünk anyakönyvvezetöjétöl iratainak másolatát kérte. Miután ott nem találták meg azokat, a lelkészi hivatalhoz utasították a kérés átadásával megbízott rokont. Elolvastam a kérést s azt mondtam az illető bizonyára nem evangélikus, mert ilyen név nem fordul elő anyakönyveinkben. Nagynehezen megértettük egymást azzal, hogy a kérvényben szereplő Ghercu nem más, mint a nálunk gyakori Gyerkó név. Valóban községünkből elszármazott magyar evangélikusról van szó. S most azt szeretném kérdezni ettől s más testvéreinktől — mert sokan vannak, akik igy kiforgatják nevüket — Miért kell szégy élni szüléinktől kapott nevünket? Miért igy meghamisítani, mikor a törvény ehhez jogot sem ad? Tudom szórványsors, kisebbségisors következménye ez. Félünk a nevünk miatti megkülönböztetett bánásmódtól. Gyávák vagyunk önérzettel viselni el sorsunkat hitünkért, fajunkért. Előbb nevünket tagadjuk meg. Legkönnyebben legtöbbször ez árul el bennünket. Felekezeti hovátartozan- dóságunkat elrejteni ugyanis sokkal könnyebb. Egyszerűen nem beszélünk róla, templomba nem járunk, egyházunkat elkerüljük. De ha talán ez sem elég, akkor ép olyan köny- nyedséggel, formális eljárás nélkül, változtatjuk meg vallásunkat is. Egyszerűen másfelekezet papjának szolgálatát vesszük igénybe. Evangélikus meggyőződés addig sem volt. Testvéreim rendjén van-e ez igy? Szabad-e gyávának lennünk ? Nem ! Viseljük önérzettel nevünket, ragaszkodjunk hűséggel egyházunkhoz, hogy rajtuk keresztül lehessünk értékes egyedei az emberi társadalomnak. Ez becsületet, tiszteletet fog szerezni nekünk. Van annyi szépség és érték a magyar faji kultúrában, hogy nem kell azt szégyelnie senkinek. Egyházunk tanítása pedig egyedül a Krisztus evangéliumán épül fel. Miért szégyeljük hát? Nem szent és migisztos hivatást kel! látnunk mindkettőben, melyhez hűtlenekké nem szabad lennünk, sem félelemből, sem a könnyebb sors keresése miatt! Giuich Fülöp. vagy menekülés lesz a vége a vadászatnak, vagy nem lesz már mivel lőni. A medve mindenképen épen marad. Másnap elviszi a barlang közelébe s elhelyezi a vadászt olyan sziklán, hogy a medve, ha madár volna, se tudna oda felmászni és a tegnapi idegölő zaj mellett nagy fifiká- val kiszökteti a medvét. ... A vadász úgy érzi, hogy a homloka megvastagodik, a teste fagyni kezd és hiába meregeti szemét, alig lát vele, eszébe jut, hogy éppen most kéne kifújni az orrát, de nincs rá idő, a fegyver pedig olyan vastag lett a markában, hogy alig birja átfogni, jövő hónapban lesz a nevenapja és nincs értelme... semmi értelme sincs az életnek. A barna szőr bödössége megcsapja az orrát és eszébe jut, hogy gyermekkorában medvecukrot evett, amit akkor másképpen hívtak... A belseje forrong, félelmek ütköznek a melléhez, de a külseje szelíd, színtelen és alázatos, mint aki halál helyett életfogytiglani fegyházat remél... s csak akkor tér magához, mikor Uz Bence kétségbeesetten ordítja: — Lőjje le már, ne imádkozzék odafenn ! Ilyenkor komótosan felveszi a vadász a puskáját, jól pofához szorítja, céloz (maga is csodálkozik biztosságán és hidegvérén) s a két lövés eldördül. — Megvan! — ujjong Uz Bence és rohan oda, ahol a lövések érték a medvét. Keres, kutat s egy szederkelevéllen megkapja a friss vércseppet. — Sebes!... Sokáig nem viszi! Utána tekéntetes úr! A vadász lefut a patak medrén. Köldökig megvizül, de nem törődik vele. Egy másik völgyből Uz Bence kiabál: — Nem arra! Erre! Né, hol megyen! A vadász fut, mászik, e'botlik a saját puskáján, lemegy a bőr a térdiről, a halántéka lüktet, azt sem tudja, hogy milyen irányból kiabál Bence, akinek hangja egyre távolodik, végül elvész. A vadász leül az anyaföldre. A medve valahol rég alszik egy setét bokorban. Az erdőben csend van. * * * — Holnap hajnalban azonban hazahozzuk a vén Rózsit! kacsintott nekem Bence, mikor a vadász hazatakarodott. — Tegyük el magunkat holnapra — sürgetett, mert szűk ség van az erőre, ha Rózsi szerelmesen megakarná ölelni az embert. Az erdőn hamar elálmosodik az ember, reggel pedig úgy ébred fel, hogy fáj minden testrésze. A friss széna igaz, hogy este puha, illatos és költői, amely csak kábult, mély álomba rejt, de reggelre olyan, mint a kő és minden éccaka vörösre csípnek a bolhák benne. Rá se értem tisztességesen vakarózni, már indulni kellett. — Menjünk, — sürgetett Bence — mert ilyenkor jár a vizre. El is találta. Mire a leshelyhez értünk, a medve olyan békésen cammogott a csapáson, mintha a korcsmába menne egy deci pálinkára. Szolid, kedves volt. Egy kicsit útközben még móri- kázott is. Békés látvány volt és szeretetreméltó. Szinte jött, hogy jóreggelt köszönjek neki, de Bence bátyám csendre intett a szemeivel. — Ügyelni kell a lövéssel! — oktatott sugdosva, — mert a feneke fennebb áll, mint a feje. Időm se volt gondolkodni, Uz Bence már rá is lőtt a medvére. A szegény állat kínosan megállott, majd lassan felénk tekerte búsan a fejét és jóságosán megnézett, mintha azt mondaná: „Miért bántotok ti engemet? Mit vétettem én nektek?“ Szégyeltem magam és a tekintete előtt lesütöttem a szememet, de ezalatt a második lövés is eldördült. A medve retteneteset ordított és Összerogyott. — Meg ne mozduljon, ha az élete kedves — figyelmeztetett Bence s valóban, a véres állat szörnyű erőfeszitőssel fölemelkedett, de alig tett pár lépést, a mellette tátongó mélységbe szédült. Mindent törve, zúzva gurult le a meredeken. — Utána! — bődült rám Uz Bence. Az aljban a medve mégegyszer négykéz- lábra kapaszkodott, de az újabb lövésre vísszarogyott és megkezdődött haláltusája. Első pillanatban kezeivel, lábaival feltépte maga körül a földet, rémes ordítása percekig sem szűnt, bundája csapzott lett a kíntól, sortéi felmeredtek, becsületes arca ezerrétűvő torzult, majd folyton lassudó hörgés következett. Kitátott száján magasba fújta a vért, amely piros ködként csillogott a felkelő nap fényében: végre háta meggörbült, mint az íj és egy utolsó, rettentő rángással kifújta páráját. Beleizzadtam a belső gyötrelembe, mig szegény medvetestvérem kiszenvedett. így is csak percek múlva mertünk közeledni, pedig a halál már rég kipihente magát rajta. — Mindhárom lövés halálos volt! — hős- ködött a vadász. A föld, falevelek, füvek, ágak köröskörül tele voltak fröcskölve sötét vérrel és a furcsa szagtól nyomott volt a levegő. Egyet hengeritettünk rajta, akkor látom, hogy alatta tenyérnyi helyen nem véres, hanem fehér a hely. Maga Bence is meglepődött. — Ez tiszta téj 1 — Most már tudom — magyarázta. — A medve szoptatós volt, s kínjában eleresztette á tejét... — Mi lehet a kicsinyeivel? Mindjárt az jutott eszembe. Uz Bence nem felelt, de maga is elko- morodott, többet nem tudót örülni a medvének. EVANGÉLIUM ÉS ÉLET
