Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1948-1952

1948

54

házban tálán itt vannak legtöbben, akik hol értetlenül, hol fejcsóválva, hol gyanakvással, hol önző gyanúsítással szemlélik az állam és egyház közötti békességnek azt a politikáját, amelyet folytatok.

Ebben a kérdésben az utóbbi napokban fontos esemény történt. Zsinatunk elfogadta az állammal kötendő egyezség tervezetét s az egyezség ünnepélyes aláírása is megtörtént. Egyházunk legmagasabb fóruma ütötte rá tehát a békesség egyházpolitikájára a maga hitelesítő pecsétjét.

Nem azt kérem, hogy törvénytisztelő módon, mint a jogrend emberei hajtsatok fejet a zsinat döntése s a megpecsételt egyezmény előtt — bár jogom volna ezt kérni, — csak azt kérem: űzzük el ebből a kérdésből most már a bizalmatlanság légkörét. A bizalmatlanság légkörében ugyanis hiába van megegyezés és hiába ütünk rá akár oly nagy pecsétet is, mint a holdnak karimája, mindig csak azt fujjuk: „Ne higyj magyar ...!“ A bizalmatlanság légkörében az állam a legtisztább igehirdetésben is duplafenekü mondatokat keres, politikai virágnyelvnek érzi világos biblikus igazságok kifejezését s a legegyszerűbb templomon kívüli egyházi munkában is reakciós szervezkedésre gyanakszik. — Viszont a bizalmatlanság légkörében az egyház is felül minden rémhírnek s a legegyszerűbb végrehajtási túlbuzgóságból, vagy tévedésből oly üldözést következtet ki a fantáziájával, hogy — ha volna rá elég bátorsága — rögtön körülhordozná a véres kardot.

Mindezzel szemben a bizalom levegőjében a legnehezebb kérdések is megoldódnak.

Lépjen ki tehát az állam és az egyház is az egymás ellen kiépített iövészárkokból, hagyjon fel az ugrásra kész védelmi poziturával s fogjon hozzá — ki-ki a maga módján és eszközeivel — az országépítés nagymunkájához!

Meg kell teremteni azonban ebben a kérdésben a bizalmi légkört az egyházon belül is. Higyjük el egymásról, hogy itt nem néma ebek, gyáva bábok, vagy aljas karriér-vad'ászok vannak az egyik oldalon, a másik oldalon pedig felelőtlen szájhősök és politikai kalandorok, hanem mindkét oldalon az egyház javát és az emberek üdvösségét kereső emberek vannak1

A magam részére sem kérek mást, mint ezt a bizalmat. Nem csinálok törvényt az álláspontomból, mint ahogy Pál sem csinált törvényt I. Korintus 7-ben a házasságkötés nagy kérdésében elfoglalt álláspontjából, csak azt szeretné, ha elhinnék, mint ahogy ő elhiszi magáról, hogy benne is Istennek lelke van (I. Kor. 7, 40.).

Alkalmas a szolgálatra.

Isten embere tudja, hogy a feladat, ami előtte áll, ereje felett való, azt is tudja, hogy alkalmatlan a szolgálatra, de tudja azt is, amiről Pál tesz bizonyságot: „A mi alkalmatos voltunk az Istentől van.“ (II. Korintus 5, 10.) Nálam minden lehetetlen, Istennél minden lehetséges. Én semmi vagyok, de isten, akinek kezében eszköz vagyok, minden, Felhasznál, amíg akar. Arra használ fel, amire akar. Félreállít a sarokba, vagy eldob, amikor nincs szüksége többé rám. Ha csinál általam valamit, nincs vele mit dicsekednem, ha félreállít, nincs miért számon kérnem. „Avagy nincsen-e a fazekasnak hatalma az agyagon} hogy ugyanazon gyuradékhól némely edényt tisztességre, némelyet pedig becstelenségre csináljon?“ (Róma 9, 21.).

Sóvárgom nem a holttest gondolat-nélküli engedelmességére, hanem az élő angyalok önkéntes, boldog, Isten akaratát mindig igenlő engedelmességére, hogy legyen meg az ő akarata e földön az én életemben, a dunántúli egyházkerület életében is, mint a mennyben.