Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1948-1952
1948
11 élére hűséges szolgát, aki a Szentlélek erejével és világosságával az Egyház Urát szolgálja, Akinek adassék dicséret és dicsőség örökkön-örökké! Az Urnák kegyelme és békessége legyen mindnyájunkkal!“ * Ez beterjesztett lemondólevelem. Kérem egyházkerületemet, hogy azt elfogadja s engem püspöki szolgálatomból áldásával elbocsásson. Búcsűzásnál egész valómat betöltő érzelmek áramlanak bennem. Szeretet, hála, emlékezés, féltés egyházkerületem, gyülekezeteink, intézményeink, munkatársaim, hiveim nagy serege iránt s mindegyik érzelem átszövődik a búcsúzás fátyolával. Természetes emberi megnyilatkozás ez, megengedett és nem tiltott Isten előtt. Mindez azonban nem érinti a mostani történés lényegét. Csak az történik, hogy a dunántúli evangélikus egyházkerületnek nevezett nagy gyülekezetben Isten egyik szolgája alázatos csendességgel távozik. De ezen a tűnő személy változáson túl megmarad a változhatatlan lényeg: az egyház és annak szolgálata, az Isten által rendelt egyház és annak Ura, a Krisztus Jézus, Aki tegnap és ma ugyanaz, ugyanaz örökké. A búcsúzás pillanatában az Örökkévaló és múlhatatlan egyházra és annak élő Urára: a Krisztusra mutatok. Az egyház és állam jogviszonyát rendező történelmi időben, nehéz és sokszor fájdalmas változások sodrában abban világosodik elénk az egyház feladata, hogy szervezetében, lelkében, külső és belső életében mindig Krisztus egyháza legyen. Az élet törvénye és szükséglete szerint e világba ágyazottan folyik élete, mert Krisztus nemcsak tanítványait, hanem egyházát sem vette ki evilágból, hanem megőrzésüket Isten kezébe helyezte. Magyar földön, a magyar nép közösségében van tehát kijelölve evangélikus egyházunk életmezője és szolgálata. Az evangéliumot bízta reá Isten, az Ö kegyelmi levelét, a földi élet és mennyei élet programmját, a világépítés örök tervét. Ezt hozza. Az evangéliumot azonban hoznia kell. Mert jaj az egyháznak, ha nem hozza tisztán és igazán az evangéliumot! Az evangéliummal a Krisztusért való örök szolgálatban építő erőnek, élő testnek, munkásnak és léleknek kell lennie. Nem a politika idegen területén cserkészkedve, hanem a Lélek Istenrendelte örök szolgálatával. Az Ige világosságában meg kell vizsgálnia önmagát. Le kell mérnie múltjának terhelő, avagy bizonyságtevő tanulságait. Meg kell látnia hibáit és mulasztásait. A Szentlélek által erőt kell nyernie, hogy ma, holnap és mindig méltó legyen Krisztus egyházának a nevére. Ne felejtse azonban egyházunk, hogy a történelem forrongó idejében hatalmas erővel jelentkező szükségletét csak külső reformokkal megoldani nem lehet. Szervezeti reformon, államéleti, szociális, népközösségi elhelyezkedésének rendezése felett belső reformokra van szüksége. Ezek a reformok azonban nem új talajon, hanem az evangélium ősi humuszán, az örök-egy lélek ihletésében születnek. Az egyház tragikuma nem abban rejlik, hogy nem volt, vagy nem lehet államéleti, szociális, vagy gazdasági reformátor, hanem abban, hogy meggyengült benne a prófétaság lelke. Immár búcsúzom tőled, Dunántúli Egyházkerületem. Mint munkáselrendeléskor búcsúzott egykor Pál apostol az efezusi vénektől, kötelességtekre figyelmeztetéssel búcsúzom tőletek. „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tesz, az Isten Anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.“
