Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1926-1932
1926
6 mai elesettségünkböl is lesz feltámadás. De csakis akkor, ha e nemzedék tanul Mohács példáján Feleszmél, megáll azon a lejtőn, melyen, miként Mohács után, csúszik lefelé. Értsék meg egymást a társadalmi osztályok, hassa át a társadalmat több szociális érzés, inkább becsüljük, szeressük egymást, mintsem gyűlölködjünk, tartsunk össze és jussunk végre egyetértésre. Istenféleiemtől és igaz hazaszeretettől áthatva, fogjon össze e nemzet minden munkára kész, alkotásra képes tagja édes, nagy jutalmat Ígérő munkához, szeretett hazánk újraépítéséhez. Egy másik évforduló, a protestáns gályarabok kiszabadulásának 250 éves évfordulója, egyházunk legsötétebb múltjához vezet. Amily fájdalmas, szörnyűséges és vérlázitó az egyházukhoz, vallásukhoz hü protestáns lelkészek elitélése, bebörtönözése, éheztetése és végül mártírhalálig való kinoztatása, épp annyira felemelő, magasztos és dicső az a magatartás, ahogy a biztos halállal szemben rendíthetetlenül megálltak hitük, meggyőződésük mellett és haláluk árán is védték protestáns egyházukat és hazájuk szabadságát. Magunkba szállva mentsünk hitet az ő példájukból és becsüljük meg az a drága hitet, melyet hithti elődök megmentettek a mi javunkra. Legyünk hűek mindhalálig ! Mielőtt az elmúlt év néhány aktuális kérdésével röviden foglalkoznám, megemlékezem protesláns egyházunk nagy jótevőjéről Baldácsy Antal báróról. Abból az alkalomból teszem ezt, hogy két hét múlva, október 14-én lesz 50 éves évfordulója azon „Örökalapitványi Szerződés“ keltének, melyben mintegy 7000 hold kiterjedésű birtokát „Baldácsy Alapítvány“ nevezete alatt, a magyar korona területén levő protestáns gyülekezetekre hagyta. Hálás kegyelettel emlékezzünk a nagylelkű adományozóra, ki bár más felekezethez tartozott, látva a magyarhoni protestánsok nyomasztó anyagi körülményeit, ezen nemes szívre valló alapítványával örökidőkre beírta nevét jóltevőink sorába. Mélyen tisztelt közgyűlés! Az elmúlt évben a hívek áldozatkészsége a súlyos gazdasági viszonyok mellett is kedvező volt. Mindenütt befizették a reájuk kivetett, sok helyen nagyon súlyos egyházközségi adót. E mellett egyházunk érdekében egyébb anyagi áldozattól sem riadtak vissza. Midőn ezt elismerem, megállapítom azt is, hogy a legtöbb helyen elérkeztünk az áldozatkészség végső határához és az eddiginél nagyobb hozzájárulást nem kívánhatunk anélkül, hogy az túlterhelt híveinek nagy részében elégedetlenséget és a súlyos terhek feletti zúgolódást ne okozna. Másrészt azonban nem zárkózhatunk el azon újabb terhek elől, melyek a mostoha viszonyok hatásaként jelentkeznek és kie'égitést követelnek, viszont a sok éven át elhanyagolt beruházások mielőbbi pótlása is elodázhatatlan. A megoldásnak egyedüli módját abban találom, hogy azon terheket, melyeket az államhatalom súlyos pénzügyi helyzetében sokszor teljesen ön-
