Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1926-1932

1926

Mely alkalommal:

1. A közgyűlést megelőzőleg istentisztelet tartatott, melynek keretében Németh Károly aljegyző buzgó imát mondott és szentigét (Ef. 2, 19—22) olvasott.

Az istentisztelet bevégeztével dr. Mesterliázy Ernő egyházkerületi felügyelő úr a következő beszéddel nyitotta meg a közgyűlést:

Főtisztelendő Egyházkerü'eti Közgyűlés!

Hitrokoni szeretettel üdvözlöm az egyházmegyék és tanintézetek kiküldötteit.

Hálásan köszönöm a szombathe yi protestáns gyülekezetünknek szives meghívását, mellyel lehetővé tette, hogy évfordulók ünneplésére itt jöhettünk össze, ahol tiz év előtt szeretett püspökünket beiktattuk állásába.

Az elmúlt év sem szegény hazánk helyzetében, sem egyházunk életében, annak az államhoz és hitfelekezetekhez va'ó viszonya tekintetében nem hozott lényeges változást.

A mindnyájunk által óhajtott javulás mintha nyugvópontra jutott volna, sőt bizonyos vonatkozásban visszaesést tapasztalunk. Egyeseken az elernyedés, másakon a változhatatlanba való fásult beletörődés jelei mutatkoznak. Bár azt hiszem, ezen tünetek be nem teljesedett remények visszahatásaként jelentkeznek, mégis érdeklődésünk tárgyát kell hogy képezzék, mert súlyos veszélyt je'entene, ha nem átmeneti jelenséggel állanánk szemben, hanem oly folyamattal, mely a csüggedést, kishitűséget vinné be hazánk, egyházunk és társadalmunk életébe. Ezt megakadályozni mindannyiunk kötelessége.

Elsősorban az egyház örökké szép hivatása a csüggedöket, kishitüeket Istenhez vezetni, hitüket erősíteni, a megfásult szivekbe életerőt, jövőbe vetett hitet fakasztani.

De kit hazafias gond, egyházának jövőjén való aggódás tesz kishitüvé és csüggedté, tekintsen ezer éves múltúnkra. Ez a múlt a maga lesújtó, majd felemelő eseményeivel vigaszt és reményt nyújt.

Ez évben Mohácsnak négyszázados évfordulója int bennünket, álljunk meg egy pillanatra s szívleljük meg a történelem nagy tanulságait.

A számos sorscsapás között, mely nemzetünket történelme folyamán érte, kétségtelenül a legvégzetesebb Mohács. Hisz nemcsak a nemzet színe virága maradt a csatatéren, ott maradt, nem a vesztett csata, de a szükséges egység hiánya folytán, önálló állami létünk is.

Végeredményben a nemzet vezetőinek, vezető osztályainak hatalmaskodása, önérdek, irigység, bűn, erkölcstelenség, a szociális érzés teljes hiánya okozta ezt a végzetes katasztrófát. De a legszomorubb mégis az, hogy a nagy csatavesztés után sem tudta a magyar a magyart megérteni, pártoskodás, gyűlölködés ezután sem szűnt meg.

Nem írhatná-e a ma krónikása majdnem szóról-szóra ugyanezt a mai Mohácsról, melynek csak neve változott Trianonnál?

De amint a nemzet szívós élni akarása legyőzte Mohácsot, épp úgy

S;':/ W -X'töS gZ6