Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1911-1913

1911. augusztus

7

Mi a végczél egyházunk mindama törekvéseinél, melyek lelkészeink, tanítóink helyzetének javítását czélozzák? — Bizonyára nem más, mint hogy őket anyagi gondjaiktól a lehetőség szerint mentesítve, összes szellemi és erkölcsi erejüket hitéletünk fejlesztése s a közművelődésnek hazafias protestáns irányú emelésében használhassa ki egyházunk.

Nem lehet tagadnunk, mert tények és számadatok igazolják, hogy az utóbbi 10—15 év oly mérvű változást mutat lelkészeink, tanítóink helyzetének javulásában, melyről amidőn konstatálhatjuk, hogy egy rendszeresített, emelkedő folyamat képét mutatja, igazságérzetünk és felekezeti jogosult igényeink önkénytelen keresik az ellenértéket, melyet a hitbuzgóság emelkedése volna hivatva elsősorban kimutatni.

Kétségtelen, hogy hitfelekezetünk alsóbb és felső iskolái a tanítás terén teljesen kielégítő, sőt kiváló eredményeket mutatnak fel, templomaink s egyéb egyházi épületeink évenkint való emelkedése amellett szól, hogy egyház és állam valláskulturai befektetései szemlátomást gyümölcsöznek.

Ha azonban hitéletünket a lényeg mélyébe beható bírálat Röntgensugarain át tekintjük, melyek a látszat párázatán átvilágítva, korunk valláserkölcsi belvilágát tárják szemünk elé, lehetetlen nem aggodalommal szemlélnünk az elénk táruló képet.

Távol áll tőlem — mert a legigazságtalanabb vád kifejezése volna —, ha ezen aggasztó jelenségek árnya mögött tanítóink s lelkészeink mulasztását vagy hivatottság-hiányát konstatálnám, — ellenkezőleg: aggódva látom, hogy ! odaadó, lelkes munkájuk ellenére nő a veszély és terjed a hitetlenség rombolása, mely, mint a megindult föld mindent megrendítő ereje, pusztítva bomlaszt az emberiség érzelmi világában ; s mint a tűzhányó ormok egykor termékeny lankáit a kivetett láva, a hitbuzgóság legbecsesebb gyümölcseit: szeretetet, reményt, bizalmat és lelki nyugalmat szürke reménytelenséggel borítja el, a legveszedelmesebb fanatizmus: a hittagadás öldöklő mérge.

Pedig a hit szükségérzete egykorú az emberiséggel. Az ősember vadsága szülte néha torzképekben állítja elénk hite ösztönének hozott áldozatát a történetileg ismert ókor fejletlen felfogásához mért alakban, de a hitben találta létezhetésének alapját, s a középkor az egyháznak a lelkiismeret feletti abszolút uralmával s gyakran a fanatizmus megrázó jelenségeivel is kétségtelen bizonyítéka a hit kultuszának.

A kereszténység a hitéletet magasabb erkölcsi alapra ágyazta s felépítette Krisztus tanításának szellemében a szeretet hitét, melynek védőszárnya alatt a keresztény emberiség érzelmi világa immár két ezredév óta nyer pótolhatlan támaszt és menedéket a megpróbáltatások s kétségek súlyos szenvedéseiben.

Protestáns vallásunk, mely e szeretet hitének megtisztult kifejezője, létfeltételét e hitnek védelmében, az emberiség legfőbb javának, lelkiismereti szabadságának megőrzésében találja, s midőn e hitet veszélyben lenni látja : aggódva szólítja kettőzött tevékenységre azokat, kiknek elsősorban hivatásszerű kötelessége az emberiség biztos menedékének : vallásos hitének védelme.