Evangelikus egyházi szemle, 1901 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1901-01-30 / 1. szám

14

bizonyítva, melyet visszautasítottak, hogy t. i. ők hazafiatlanok lennének azért, mert nevüket tót helyesírással írták alá. Hazafiatlansággal inkább vádolhatok Szlávik és az egész bíróság; mert ily ítélettel csak komprommittálják egyházukat és hazájukat. Csak az a vigasztaló, hogy ilyen ítélet a svihákok klassikus földjén született!

A törvényre csak egyszer hivatkozik az ítélet — de ez a zsinati törvényre való hivatkozás olyan, mintha, nem komoly testület hozná, hanem egy a borozásban nagyon előre haladt társaság. A zsinati törvény egy betűje ellen sem vétettek azon ifjak és reájuk húzni a zsinati törvényt ez esetben, szinte a psychopathia körébe tartozik.

Az ily ítélet nemcsak az eperjesi theologiai intézet, nemcsak a hires „igazgató választmány“ ügye, hanem az egész evangélikus egyházé. Az oly intézetnek, a hol ily Ítéletet hoznak, nincs létjoga. Gyülekezeteink majd fogják tudni, hogy mint viselkedjenek az ilyen „hires történeti múlttal biró intézettel szemben.“ A theologiai pályára lépő ifjak nem fogják felkeresni az ily zugintézetet, hol ilyesmik történhetnek. Theologusaink száma évről évre fogy. Ma nagy idealismus szükséges ahhoz, hogy valaki az ev. papi pályára lépjen — s ilyen eperjesi „ítéletek“ nem fogják ifjúságukat e nehéz pályára édesgetni.

Mily játéka a sorsnak az egész eset ! Pár ifjút megbélyegeznek azért, mert fénykép utján eredeti arczkifejezésüket akarták emlékezetessé tenni — s ugyan ott a nem eredeti férczmüvek halmaza dékáni méltóságra emeli a legkiválóbb hazafit, Szlávik Mátyást.

Gondunk lesz, hogy az eperjesi Ítélet tudomására jusson az evangélikus egyháznak közelben és távolban, hadd ösmerjék meg, minő nívón áll az a „hires történeti múlttal biró intézet“, mely most már nem csak hires, hanem hírhedt. A hires történeti multat felváltja a szomorú jelen — s a múltból már csak Caraffa emléke marad meg.

Szerkesztő.

— Az Eperjesről kizárt theologusokat, kik felvételért folyamodtak, a pozsonyi theol. akadémia igazgatója dr. Masznyik Endre, olvasva az absurd ítéletet, azonnal hajlandónak nyilatkozott felvenni. Ez ellen az Eperjesről oda szakadt Hörk József tanár tiltakozott. Az akadémia kisbizottságához kerülvén az ügy, egyhangúlag elvetette az óvást és elrendelte az ifjak felvételét. Az eperjesi bírák, az eperjesi igazgató választmány szép bizonyítványa ez egyhangú határozat. Méltó jutalmuk egy részét tehát már elvették. — Egyike a kizárt theologu- soknak azonnal felvétetett a kolozsvári egyetem jogi fakultásán. Ennek az ifjúnak leszorítása a

( theologiai pályáról — egyik szomorú következménye a hírhedt »ítéletnek.«

s

— Még egyszer a nagygeresdi egyezségről. Ezen lap múlt évi deczemberi számában a nagygeresdi egyezségről írt czikkemben evangélikus egyházunk hitvallásainak és tanának világításába akartam helyezni ezen fontos ügyet. Magának ezen egyezségnek határozat erejére való emelése és annak előzményei meggyőztek arról, hogy ezen egyezséget és az abban lefektetett egyes elvek kérdését nem tartják oly fontosnak és egyházunk tanába ütközőnek, mint amilyenek azok tényleg. Azért erélyesen rámutattam — a sértés minden szándéka nélkül — ezen egyezség fontosságára és a benne kifejezést nyert egyes elvek sértő voltára evang. egyházunkra. Mintegy álmából akartam felébreszteni a szunnyadó őrtállókat. És tettem mindezt evangélikus egyházunk alaphitvallásából, a meg nem másított ágostai hitvallásból (melyre esküt tettünk mi luth, lelkészek) és egyházunk tanából merített érvekkel. Ha valaki — szintén éroek- kel — hozzászól a kérdéshez, mint azt a tárgy fontossága megkívánja, úgy csak örültem volna. Mert a dolog tisztázását óhajtom. De mit szóljon az ember oly otromba, rosszakaratú támadáshoz, a milyet a (nem is evangélikus, hanem református) „Prot. egyházi és iskolai lap“ ezen czikkemre intézett ? Nem szándékom ezen soraimmal a támadás nívójára leszállani. De néhány sorban annak kihívó soraira válaszolni mégis kötelességemnek tartem.

Én — ismételem — érvekkel dolgoztam. Tetszett volna ezeket megcáfolni vagy helyreigazítani és így a szeretetteljes támadást indokolni. De ezen elemi kötelességét a „Prot. egyh. és isk. lap“ elfelejtette és választotta helyette azt a kényelmes utat, melyen a rágalmazó polémia szeret járni, kijelentvén, hogy „Lutheránus úrral nem akar vitatkozásba bocsátkozni.“ Pedig csak a vitatkozás, sikeres munkája adta volna meg neki a jogot arra, hogy engem leszóljon, mint ezt támadása végén teszi. Addig pedig még azt nem teszi, csak ezt mondhatom : ..Ha rosszúl szóltam, bizonyítsd be, hogy rossz; ha pedig jól, mit versz engeinet?“ (Ján. 18., v 23.) Vagy érv számba menjen tán a támadásnak azon állítása, hogy czikkem „a türelmetlen orthodox lutheránus vagy jobban mondva magyar kálvinista ellenes alapra áll?“ itt sem követem a támadás szerzőjét azon alacsony színvonalra, hogy neki érvül hasonló jelszavakat (Sehlag- wort) vágjak fejéhez. Hanem nyíltan kijelentem} hogy czikkem (mint magam is) igenis az orthodox lutheránus, azaz luth. egyházunk hitvallásaihoz hű és hitéhez ragaszkodó álláspontján áll.' A

I mit szégyelni nincsen okom. Csakhogy ezen állás-