Evangélikus Egyházi Értesítő, 1915 (8. évfolyam, 1-3. szám)
1915-01-20 / 1. szám
EVANG. EGYHÁZI ÉRTESÍTŐ 3 1. *Z. Ezt a kifejezést kell használni: újraébredés, — mert bizonyítékaink nincsenek ugyan arra, hogy evangélikus egyház volt-e már előbb Pesten, mégis vannak jelek, melyekből következtethetünk rá. Kétségtelen ugyanis az, hogy hazánkban Luthernek hívei a reformáció megindulása után azonnal már szép számban találhatók. Nevezetes közöttük Brandenburgi György őrgróf, II. Lajos gyámja, továbbá a fiatal királyné : Mária, aki az evangélikus egyház két nagy ellenségének, V. Károlynak és I. Ferdinándnak testvére volt s aki oly buzgó híve volt Luther reformációjának, hogy az ágostai birodalmi gyűlés előtt levelet irt bátyjának s megpróbálta őt az evangélikusok irányában kedvezően befolyásolni. A mohácsi csata után özvegységének vigasztalására Luther négy vigasztaló zsoltárt küldött neki. Ezenkívül ápolták és lehetőleg terjesztették az evangéliumi vallást Gryneus Simon, Vinsheimi Vitus, Cordatus Conrád és a királynő udvari papja: Henkel János. A katholikus egyház vezetőit igen megijesztette az, hogy az evangéliumi vallás egészen a trónig eljutott. Megindultak az ellenintézkedések. Szigorú rendeleteket hoztak a külföldiek ellen, hogy ezzel siettessék a német lovagok eltávozását s megnehezítsék Németország felől újabb terjesztők bejövetelét. Az 1523. és 1525 iki országgyűléseken pedig mar halálbüntetést mondottak ki az ú n. „eretnekek“-re. Ezeket a szigorú rendelkezéseket azonban a mohácsi vész miatt nem- lehetett végrehajtani. A rettenetes csapás, mely a mohácsi vészben az országot sújtotta, lehetetlenné tette az evangélikusok további üldözését. Sőt inkább azt mondhatjuk, hogy a hódító törökben pártfogót nyertek a katholikusok további nyugtalani- tása ellen, így például a budai pasáról tudjuk azt, hogy egyenesen pártfogolta a lutheri prédikátorokat és nem engedte, hogy azokat bárki is háborgassa vallásos munkájukban. 1549-ből van egy értesítésünk, mely szerint abban az időben Budán volt egy evangélikus gyülekezet. Ezt megerősíti egy másik tanú. Chyträus Dávid is, 1584 bői pedig egy másik szemtanú : Melchior Besolt, aki tagja volt a Becsből Konstantinápoly ba menő küldöttségnek, ezt írja: „A janicsárok a keresztyén templomokba is elvezettek. — melyeknek nagyobb része az evangélikusoké, akik magyarok. \ an iskolájuk is, ahol a keresztyén tant és az írást tanítják“. Kétségtelen tehát, hogy a XVI. század második felében Budán evangélikus egyházközség állott fenn. De bizonyítékunk van arra, hogy Pesten is. 1577-ben egy turista így ír : rPest alföídön fekszik, igen magas és erős falakkal van körülvéve. Egy egész óráig tartott, míg körüljártuk a falakat. A házak alacsonyak és az utcák piszkosak, mint a törököknél. Laknak itt evangélikusok is, akiknek megvan a maguk templomuk és papjuk“. E történeti adatok azonban itt megszűnnek. Nagy űr következik, — több, mint száz esztendő, mely idő alatt nem tudjuk, hogy az ország középpontjában milyen sorsa volt az evangéliumnak. 1060 körül az Ungarischer Simplicissimns csak ennyit mond : „Magyarország legnagyobb része s a főváros is evangélikus vallású“. Ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy belőle valamit az evangélikusok sorsáról megtudjunk. L korszakról nem is lehet képet adni, csak azt látjuk, hogy a török uralom alól felszabadító császári seregeket a jezsuiták követik, akik nem kímélik a lelki- ismereti szabadságot. Egy teljes évszázadig sötétség veszi körül Pestet és Budát, bizonytalanságban vagyunk, hogy az evangélium élete milyen volt e korszak alatt. 1696-ban van azután egy új adatunk, ez azonban mélyen elszomorító, mert ez egy Lipót-féle rendelet, melynek következtében nem lehet többé szó evangélikus egyházról sem Pesten, sem Budán. Nevezetesen ez a rendelet megtiltja, hogy az evangélikusok a fővárosban polgárjogot és birtokot szerezhessenek. 1703. október 20-án egy királyi diploma jelenik meg. mely Pestet és Budát kiváltságokkal ruházza fel, s ez megemlékezik a protestánsokról is, szóról szóra a következőket mondva: „A - városi tanácsnak jogában áll polgárokat és lakosokat a \árosba befogadni, zsidókat és cigányokat meghagyni, vagy kiutasítani, azzal a határozott megjegyzéssel, hogy senki, aki az igazi és egyedül üdvözítő római katholikus vallásnak nem híve, mint polgár, fel ne vétessék, vagy meg ne töressék*. Es ezt a rendeletet, mely a protestánsokat ennek a kornak szerencsétlen, jogtalan páriái közé sülvesztette, a legnagyobb szigorúsággal hajtották végre. Kiközösítették mindenünnen a protestánsokat. Kénytelenek voltak a fővárost elhagyni, ingatlan birtokaikat természetesen nem vihették magukkal, s azok itt a jezsuiták és szerviták kezére jutottak. Állandó tartózkodásra senki sem kapott, engedélyt, sőt boldog volt az, aki vendéglőben rövid időre szállást tudott szerezni. Ilyen viszonyok mellett természetesen nem lehet szó sem egyházi életről. 1715-ben ugyan szerencsét próbáltak a protestánsok és az országgyűlés által kiküldött vallásügyi bizottsághoz azt a kérelmet intézték hogy engedtessék meg nekik egy magánházban a magánistentisztelet tartása, azonban elutasították őket és így kénytelenek voltak a mostani Károly kaszárnyában lakó evangélikus vallású invalidusok példáját követni, akik vallásos szükségleteik kielégítése végett egészen Cinkotára fáradtak el, ahol 1099 óta egy evangélikus egyházközség állt fenn. Es ez a kegyetlen sors még halálukban is üldözte a protestánsokat. Nem volt szabad megszentelt földbe temetkezniök. s aki elég szerencsetlen volt Pesten vagy Budán kilehelni lelkét, azt mint valami gonosztevőt, minden egyházi szertartás nélkül temették el valami távoli helyen. Egyedül a katonai személyekkel lettek kivételt, akiket valláskülönbség nélkül temettek a katonai temetőbe. Nagyon ritkán és nagy protekcióval sikerült néha egy-egy polgári protestánsnak is bejutni a katonai temetőbe, mint azt egy felmaradt hivatalos irat bizonyítja, mely megengedi, hogy az evangélikus Gosztony Sándor ügyvédet a katonai temetőbe temes-ék el. Ebben az időben, mikor már-már úgy látszik, hogy a fővárosban a protestáns vallás teljesen meg fog szűnni, az a végéremehetetlen bölcsesség, mely az egymástól legnagyobb távolságra eső dolgok között is összefüggést tud létrehozni, egy váratlan segítséget hozott. A kereskedelem és ipar rohamos fejlődése fejlődésre kényszeríti Budát és Pestet is. A két város, kedvező fekvésénél fogva, az ország belső kereskedelmének és a Bécs felé s az onnan jövő kereskedelemnek is természetes középpontjává növekszik, melyek ismét más és más dolgokra hatnak ki. A fellendülő fővárosba országos hivatalokat, főiskolákat helyeznek át és alapítanak, melyek sok embert foglalkoztatnak, akik kénytelenek is itt lakni. A katonaság száma is folyton növekedik. Mindezek között természetesen sok protestáns is van De míg ennek a fellendülésnek idejében az ország tegtöbb részén új és új gyülekezetek alakulnak, a Lipót-féle
