Evangélikus Egyházi Értesítő, 1910 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1910-06-10 / 2. szám
62 EVANG. EGYHÁZI ÉRTESÍTŐ 2. sz. Tisztelt Közgyűlés ! Evangélikus anyaszentegyházunk szegény az anyagiakban. A mi kedves, tisztelt és buzgó titkárunkat se jutalmazhatja meg. De hiába is akarná anyagiakkal megjutalmazni. A lélek munkája lélekbeli jutalmazást követel. És mi a tulajdon lelkünk tiszteletét, szeretetét, elismerését, háláját hozzuk Jurenák Janka titkárunknak áldozatul és jutalmul. Azt kívánjuk neki, hogy a negyedszázad nemes munkáját Isten áldásával még igen sokáig folytathassa s váljék életében valóságra annak a sok szívnek áldó kívánsága, ahányat az ő buzgó közreműködésével a Tabitha-nőegylet megvigasztal! A szeretet Istene áldja meg a múltért és áldja meg őt a jövendő munkásságáért! “ Ezután az iskolás lányok ú. n. „Kis-Tabitha“ egylete üdvözölte a mindenki által szeretett titkárt. Az ünnepi ruhába öltözött kis Tabithák mindenike virágot nyújtott át a meghatottan könnyező ünnepeknek. A szeretet ennyi jelének nyilvánulása elnémította ajkán a köszönet szavait. Az igazán szíves, kedves, közvetetlen ünneplésből, amilyent csak szerető szivű nők tudnak rendezni, azt a meggyőződést merítette minden jelenlevő, hogy egymást megértő lelkek között a közjóért munkálkodni áldott és gyönyörűséges. A Tabitha-nőegylet 1909/10. évi működése alatt 24 rendes összejövetelt és ugyanannyi választmányi ülést tartott, melyeken 1130 darab új ruhát és fehérneműt készített. Továbbá 590 folyamodó közül 543 családnak, illetőleg egyesnek nyújtott különböző segélyt. Rendes heti kenyérsegélyben részesült 28 egyes és 144 család; és pedig kiosztatott 1909 november 1-től 1910 május 1-ig 11,098 klgr.; 368 család, illetőleg egyes közt 1262 darab űj és 550 darab viselt ruhaneműt, összesen 1812 darab ruhát, fehérneműt, téli kendőt, czipőt, takarót és párnát osztott ki, ezek között 222 olyan család volt, kiknek körében iskolás gyermekek vannak, a kikre különös gondot fordítottunk. Új lábbelit 548 párt lett kiosztva, 380 pár bőrcipő az iskolásgyermekeknek, 168 pár posztócipőt az öregek és felnőtteknek. — A fasori főgimnáziumnak és a Deák-téri iskolának a szokott ösztöndíjakat most is kiadattak. Végül 181 darab új és 595 darab viselt férfi-, női- és gyermekruhát, fehérneműt és cipőt kapott ajándékul. Karácsonykor 41 fiú és 38 leány kapott új felsőruhát, 16-an közülök cipőt is; ezek a fasori gimnázium, a Deák-téri iskolák tanulói és a kültelki isko Iák szegénysorsú evang. tanulói közül kerültek ki. A kis Tabithák 43 darab különféle gyermekeknek való ruházati tárgyakat készítettek. Mikszáth Kálmán temetése. 1910. május 31. Valóban igaz a Biblia szava: „Az embernek minden dicsősége olyan, mint a mezőnek virága.“ Még el se némult ajkunkon az örvendezés szava, mellyel Mikszáth Kálmánt, írói működésének 40 éves érdemeiért ünnepeltük, máris kiült reá a siralom jajkiáltása: „Elesett a mi fejünknek koronája! Siralomra fordult a mi örömünk! “ Mikszáth Kálmánt az ünneplés áldozatának tekinthetjük. Agyon ünnepeltük, megfojtottuk a szerete- tünkkel. Az a múlt esztendőben oly végtelenül válságos betegség által meggyengített szervezet nem bírta ki az izgalmakat, melyeket az országos jubilálás és azokat a fáradalmakat, melyeket a máramarosi kortesút okozott. Amilyen országos öröm volt Mikszáth Kálmán jubilálása, olyan országos gyászt szerzett a váratlan és mindeneket megdöbbentő halála. Az országos gyász egyik fájdalmas résztvevője a mi pesti evang. magyar egyházunk is, amely csak nem rég ünnepelte Mikszáthban a presbyterium egyik büszkeségét. Templomunkra kitettük a gyászlobogót, a családnál pedig az egyház nevében részvétünket fejeztük ki. A temetésen a közönség megszámlálhatatlan sokasága állott sorfalat a Magyar Tudományos Akadémiától ki egészen a sírig. Az ország kormánya kimondotta, hogy Mikszáthot a nemzet halottjának tekinti és eltemettetéséről maga gondoskodik. Valóban a nemzet halottja volt Mikszáth Kálmán, akinek elhuny- tát meggyászolta a királytól kezdve, ki Pálfify Miklós herceggel képviseltette magát, az utolsó napszámosig mindenki, aki valaha Mikszáth nevét hallotta és nagy szellemét tisztelni tanulta. A temetés mindenkép méltó volt a nemzet legnagyobb élő írójához s evang. egyházunk nagy büszkeségéhez. A Jókai-lepellel betakart koporsónál három beszéd hangzott el A bányakerület püspöke, Scholtz Gusztáv után Hieronymi Károly miniszter beszélt a kormány, Beöthy Zsolt pedig a kulturális intézetek nevében. A beszédek előtt az opera énekkara énekelte el „Krisztus az én életem“ kezdetű egyházi énekünket, befejezésül pedig a magyar szimfóniái zenekar játszott Hunyady László dalműből. Scholtz Gusztáv bányakerületi püspök a nagy író ravatalánál a következő beszédet mondta el: Félve és féltve olvastuk szombaton reggel: „Mikszáth jobban van, közelebb elhagyhatja ágyát“ s néhány óra múlva, mint valami rémes szörnynek szárnycsattogása rebbent szét a hír: „Már elhagyta ágyát, és . . . koporsóba feküdött.“ Szívünk érverése mintha elakadt volna, hinni nem bírtuk a hihetetlennek lát- szót: Mikszáth, a nemzet dédelgetett kedvence, hetek, hónapok ünnepelt hőse, írói diadalának, dicsőségének zenitjén, férfiúi erejének teljes birtokában, Mikszáth a kedves, mosolygó humor nagymestere, Mikszáth, a saját nyilatkozata szerint — „igazán boldog ember“ nincs többé. Férjedet siratod, gyászoló özvegy, bálványozott apátok koporsójára borultok, ti, az ő fiai. Másutt is látható szomorú látvány, midőn búcsúzó kedvesétől elhagyatva, zokog az özvegy, az árva, s a szomszéd házban már alig vesz tudomást minderről az ott lakó. De Mikszáth halála, az más, óh az egészen más! Bánatodban nem maradsz magadra kedves család. Férjednek, atyátoknak, kicsiny családja szentélyéből kiindulva, széles, messze kiterjedő családi összeköttetése van. Az irótársak, a tudósok nemes gárdája, az irodalom kincseit megbecsülök milliói itthon és a külföldön, közelebb Kárpátoktól le az Adriáig, ez a mi drága hazánk és nemzetünk gyászba borultan vesz titeket körül, Mikszáthnak eme nagy családja, melyet ő oly híven szeretett s mely őt oly lelkesen ünnepelte és szeretetével boldogította, és milliók szivéből hangzik visszhang gyanánt a ti siralmatok: „odd vagyon a mi örömünk és siralomra változott a mi örömünk, most leesett, óh leesett a mi fejünknek koronája.“ És nem szégyeneljük e siralmat, mely a nemzet nagy fiát illeti, vagyis inkább minket magunkat, az országot, a nemzetet illeti, melyet e veszteség ért.
