Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.

hogy ők a Krisztuséi. Krisztus beszédével élnek: tehát intenek és megintetnek. Róm. 15, 14 szerint Pál meg van győződve a felől, hogy a római keresztyének képesek egymást inteni 8. A SZOLGÁLAT JÓ RENDJE. A szolgálat jó rendjének a fenntartásában a leggyakoribb eszközül az intést említí az Üj-Testámentom. Az apostolok intenek, feddenek, buzdítanak, óvnak, kérnek, vigyázásra késztetnek. Ebben az összefüggésben tehát nem az intés és a rokonértelmü szavakon van a hangsúly a vizsgálatunkban, hanem azon, hogy a szolgálat jó rendje felett az apostolok az intő szó útján őrködnek. Intéseikhez képest alig találunk egyenes rendelést. De viszont nem tűrik a rendetlenséget, sem az istentiszteletben : az úrvacsorában, prédikációban, sem a keresztyének egyéb közösségeiben, pl. szeretetvacsoráján, sem a taníításban, sem a minden1 napi élet cselekedeteiben. I. Kor. 14, 40 sommázza a figyelmeztetéseket: »Mindenek ékesen és jó renddel legyenek.« Hogy mennyire a rendnek az embere volt Pál, ennek a példájául méltán utalnak Csel 15, 36 kk-re .Pál inkább elszakad Barnabástól, minthogy — együttmaradva — maguk mellé vegyék megint János Márkot. Csakhogy bármennyire bizonysága is ez annak, hogy nem tűrte a szolgálatban való fegyelmezetlenséget, arról mégsem olvasunk benne, hogy Pál megsértődve más egyebet is tett volna Barnabással és János Márkkal, minthogy nem velük együtt haladt tovább missziói útján. Annál keményebb volt, amikor az Isten igéjének a meghamisítóival akadt dolga. Lásd: I. Tim. 1, 20; Tit. 3, 10. V. ö. Gal, 1, 8k; I. Kor. 12, 3. A szolgálat jó rendje tekintetében is felvetődik a kérdés: kinek van megbízatása, hogy vigyázzon reá. Minthogy ez az őrködés nyilvánvalóan tisztük azoknak, akik az evangéliomot hirdetik, könnyen támad bennünk az a benyomás, hogy a szolgálat jó rendjére csak egyeseknek, különleges megbízatású férfiaknak kell vigyázniok. Csakhogy Róm. 16, 17-ben, I. Kor. 14, 40-ben, Gal. 1, 8k-ben a címzetteknek kivétel nélkül írja Pál, hogy vigyázzanak, legyenek résen. Legfeljebb tehát arról lehet szó, hogy az egyes keresztyének külön-külön birják-e a vigyázás tisztét, vagy pedig csak együttesen, közösségben. Mt. 18, 15kk vizsgálatánál már találkoztunk ezzel a kérdéssel. Ebben az összefüggésben sem tudunk rá mást felelni, mint ott. Olvasunk ugyan presbyterosokról és episkoposokról, valamint persze tekintélyes apostolokról, de seholsem arról, hogy az evangéfiomhirdetés tiszte más volna, mint a szolgálat jórendje felett való vigyázaté, szintúgy arról sem, hogy a rendelt vigyázók távollétében az ekklészia maga ne lenne felelős a rendért. A renùdel kapcsolatos hatalom tekintetében pedig méltó erős figyelmünkre I. Kor. 7, 12a: »Én mondom, nem az Úr«. Igaz, hogy 7, 40-ben viszont azt írja az apostol : »Hiszem, hogy bennem az Isten Lelke van« .Tehát jóllehet Pál különböztet az Úr rendelése és a maga rendelése között, mégis az az igénye, hogy érvényesüljön az ő rendelése, mert ő az Isten Lelkéből beszél. De ami Pál hatalmának a forrása, az egyúttal a korlátja is. Mert hiszen ő maga is vallja, hogy másban is van az Istennek a Lelke. Lásd pl.: I. Kor. 3, 16, Róm. 8, 9! Éppen