Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.
DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.
t. i. akkor, hogyha elfogadjuk azt a feltevést, hogy így értendő a Sátánnak való átadás. Ellenben itt nincs szó arról, hogy az a parázna megkísérelte az úrvaesorában való részesedést. Abból tehát kiesett, s nem is volt szükség arra, hogy tevőlegesen kirekesszék. Mindez tapogatózás a valóság körül. Arra szolgál, hogy útját állja az elhamarkodott nézetnek: íme így történt egy kirekesztés az egyházból. Hogy ennek mintaesetét ne lássuk I. Kor. 5-ben, még arra is rá kell mutatnunk, mennyire mást tanított Pál a 6—8. versben, mint az egyház megtisztításának a szükségét. A kovász, tészta, megposhasztás képe kétségtelenül csábít olyan felfogásra, hogy lám, Pál felhívja a korintusi gyülekezetet, revideálja tagnévsorát, igazoltassa a tagjait, távolítsa el tagjai közül a gonoszokat. Minden képpel csínján kell bánnunk-, de ezzel a képpel kiváltképpen. Pál nem gonosz emberről, hanem gonoszságról beszél. Dehogy is célozta, hogy bárki a korintusiak közül a tagrevízió után meg legyen elégedve magával, íme, ő bennmaradt az egyházban. A gonoszság eltávolítása állandó, szüntelen feladat minden keresztyén számára, mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy távolítsa el a maga társadalmi társaságából a nyilvánvalóan bűnös keresztyént, hanem abban, hogy önmagától elhárítsa a gonosznak a kísértéseit és önmagából kivesse a gonoszt. Ez az egyedüli útja, hogy a keresztyének együttessége, aktuális gyülekezete kivesse magából a gonoszt. Hogy mennyire volt mindegyik korintusi keresztyénnek a teendője, önmagából kivetni a gonoszt, arra közvetlenül is bizonyságot nyújt Pál intő kérdése a 2. versben :»Ti fel vagytok fuvalkodva...?« Ez ellen a felfuvalkodás, ez ellen a megelégedés, ez ellen az önelégültség ellen beszél Pál elsősorban. Abban a felfogásban, hogy itt az ú. n. egyház tagjai közül való kirekesztésről van s zó, világosan kiütközik Krisztus egyházának sztatikus szemlélete. Aki pedig sztatikusan; »állományban« gondolkozik Krisztus egyházáról, az csak látszólag veszi súlytalannak a tagok létszámát, állományát, azt mondván, hogy nem baj, ha kevesen vannak is az egyházban, — az voltaképpen mégis a keresztyénekben, az egyháztagokban s ezek összegében látja az egyház mivoltát. Az ilyen szemlélet annyira belső állásfoglalás dolga, hogy céltalannak látszik újra, meg újra bizonyítani tévességét. Mindenképpen ettől a belső állásfoglalástól függ, hogy megelégszünk-e a Biblia szavaival, vagy egy későbbi próbálkozás igazolása végett belemagyarázzuk-e a szövegbe ezt-azt. Ha ugyanis a Sátánnak való átadás az lett volna, hogy azt a paráznát teljességgel kivetik a keresztyének státusából, úgy tekintik, mint akit meg sem kereszteltek, vagy éppen úgy, mint akiért nem halt meg Krisztus, — akkor jelentkeznek a súlyos kérdések: visszavehető-e az egyházba; ha visszafogadható, mi ennek a módja? Ellenben ha az ekklészia, az aktuális gyülekezet, az élő-mozgó-valósuló közösség oldaláról nézzük a Krisztus egyházát, akkor a kérdésünk így alakul: miképpen kapcsolódhatik vissza az ilyen bűnös a keresztyének teljes, minden közösségébe? Erre a kérdésre pedig már kapunk feleletet az Üj-Testámentomban. II. Kor. 2-ben maga Pál inti a korintusiakat, hogy bocsássanak meg annak, aki őt megszomorította, vigasztalják, tanúsitsanak iránta szeretetet. »Akinek ti megbocsáttok valamit, én is.« (10. v.) Luther mindenesetre úgy fogta fel I. Kor. 5
