Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.

és II. Kor. 2 kapcsolatát, hogy az, akinek előbb megtartatott, annak utóbb megbocsáttatott a bűne. Igaz, Luther akképen magyarázta I Kor. 5-öt, hogy Pál ott csak a maga részéről sújtotta átokkal azt a paráznát. »A kulcsokról« írt könyvében ezt írta erről az ügyről: »(Pál) az egyházat (Gemeine!!) is ott akarta tudni a dolognál. És amikor az nem járult hozzá (az átokhoz), elejtette az átkot, beérte azzal, hogy az az ember másképpen büntettetett meg az egyház előtt.« (Weimari Kiadás 30/11, 502, 36 kk. L. M. Müvei VI, 158) Merészség volna persze azt állítani, hogy a bűn megtartása és a bűn megbocsátása között nem történt semmiféle »próbára bocsátás«, »vezeklés«, »nyilvános és ünnepélyes bocsánatkérés«, »egyházkövetés«. Amiről nincs szó, arról sem azt nem mondhatjuk, hogy »bizonyosan« volt, sem azt, hogy »bizonyosan« nem volt. De annyi mégis bizonyos, hogy másról nem tudósít a két korintusi levél ennél az esetnél a paráznára vonatkozóan. Azonban igenis olvasunk arról, hogy Pál előbbi intése megszomorította a korintusiakat. Tudunk arról is, hogy Pál maga készteti őket, vigasztalják azt az embert, hogy »a túlságos bánat meg ne eméssze az ilyent« (7. v.). Csak Pál újabb levele után kezdték-e vigasztalni azt az embert, vagy már előbb is prédikálták-e neki az evangéliomot, nem íudjuk. Gal. 6, 1 alapján feltehetjük róluk, hogy ők is ismerték a »lelkiek« lisztét: »mégha elkap is valami bűn egy embert, térítsétek helyre az ilyent szelíd lélekkel«. Vagyis bár úgy értelmeztük a Sátánnak való átadást, hogy az egyet jelent az egymásért imádkozás közös« ségéből való kirekesztéssel, mégis fel kell tételeznünk, hogy a missziói parancsnak, sőt tán még inkább a testvéri kötelességnek megfelelően tovább érintkeztek a korintusiak azzal az emberrel, persze pusztán úgy, mint az ige szolgái, mint a megtérésre hívó evangéliom hirdetői, mint Krisztus megbízottai, küldöttei, inisszionárusai, mint »térítők«. E feltevésünket nyomósán erősíti II. Thessz 3, 14k. Itt Pál igen tanulságosan kapcsolja össze azt az intését, hogy valakivel ne társalkodjanak* és a, másikat, hogy ne tartsák ellenségnek, hanem intsék mint testvért. Abban az esetben, hogy helyesen értelmeztük Pál I. Kor. 5, 3 5-beli határozatát, szinte így sommázhatnánk azt: ne imádkozzatok érte azért, hogy ne legyen neki bűnhődése a testében, hanem térítsétek meg! Végeredményül valóban a bűn megtartásának az esetével van dolgunk I. Kor. 5-ben? Igen, azzal. II. Kor. 2-t csak feltételesen vontuk bele vizsgálatunkba. Ennek befejezéséül pedig vessük még össze ezt és a Csel. 5-beli esetet. Mind a kettőben folyamatos bűnről van szó, tehát már ezért is meg nem bánt bűnről. Mind a kettőben a bűn megtartása a bűn tényének és a bűn meg nem bánásának a megállapításával történik. Egyikben sincs szó olyan bűn megtartásáról, meg nem bocsátásáról, amelyet a testvér abbahagyott, megbánt, amely felől bűnvallást tett. Büntetésről sincsen szó abban az értelemben, hogy a bűnnel már szakított, a bűn lehetőségétől mások által erővej, elszakított, a bűnbánó, a Krisztus kegyelmébe kapaszkodó ember »szabaddá tétele«, felszabadítása, visszafogadtatása függővé van téve valamilyen büntetés kiállásától. Egyikben sincs szó a megbocsátás elhalasztásáról, halogatásáról, megtagadásáról, jóllehet a bűn már meg van bánva. A különbség a két eset között ez: az egyikben a bűn és a meg nem bánás megállapítása a