Evangélikus Theologia 1948. 2.szám.

DR. H. GAUDY LÁSZLÓ: Néhány fejezet az igehirdetés elméletéből.

csinál. A textus további szavait sem dobálja el, ehhez a kiragadott, szóhoz, mint szegeletkőhöz illeszti és ezen építi fel az egész beszédet. Ezzel nem hamisítja meg a történetet, nem alakítja át Krisztus szavainak értelmét sem s nem reformálja megt a levelek tanformáló tanításait. Egyszerűen a maga szemét fúrja bele a textusba, a maga hitét viszi' párharcba a szöveg nagyobb hitet sugalló szavaiba, az élő ember küszködik a már elhaltak megelevenedő betűivel és új életet fakaszt a néma szövegből. Mindegy az, hogy egy éjszaka töprengéseinek eredménye vagy egy pillanat műve a fixpont megtalálása. Az a fontos, hogy ez a fixpont felépítményével együtt kimozgassa a gyülekezetet közönyéből. Megeshetik az is, hogy a fixp:ont ós a meglátás nem egyezik meg az cxegetika tanításának eredményével. Vegye úgy az igehirdető, hogy az exegeta tévedett vagy esetleg egy kissé melléfogott ő ;is, legyen boldog és örvendező azon, hogy a saját lábán járt\ s fejfedező volU Ez a nagy felfedezés addig hajtja és űzi őt, amí<^ a meglátásból mondatok és gondolatok rajzanak ki és elkészül az igehirdetés. Erre a kísérletre nem joggal vállalkozik a laikus igehirdető vagy a laikus evangélizátor, aki tiszteletreméltó foglalkozása mellett üres óráit szívesen áldozza fel az egyház szolgálatára. Mert erre az általunk ajánlott szent meditálásra csak az vállalkozhatik, akinek tökéletes írásismerete, minden bibliai könyvet feldolgozott kommentár-kultúrája, ingadozás nélküli hitvallástudata és kizárólag az evangélikus egyházért érzett felelőssége van. Ez az a »minimum«, amely nélkül nincs joga senkinek erre a munkaformára. Egy igehirdető egy egyházi évben legalább 100 esetben állíttatik ilyen veszélyes kísérlet elé. Valóban nagy munka így áz igehirdetés. Kétségtelen az, hogy az alanyi költő vagy pgy novella és karcolatíró ennyit nem kell önmagából kitermeljen existenciája érdekében, de az egyházi beszéd, amely mindennel szemben felsőbbrendű munka és felsőbbrendű beszéd, megérdemli és kiköveteli ezt a nagy fáradtságot. A textus «szent« dolog s bármilyen rejtett és titokzatos, bizonyos titka ez: kitárulkozik. Nem üresedik meg a Szentírás azzal, hogy többszázezer igehirdető naponta használja çzzel a céllal. Az írók és> a költők sokkal hamarabb kiírják és kibeszélik magukat. így értjük meg, hogy milyen csodatevő ereje van az Igének s így áll naponként az igehirdető szemben a naponkénti tniraculummal. Krisztus szolgája cssodaváró tehát a szó tiszta és nemes értelmében. Ez a csodában való bizakodás a többi evangéliumi csodával együtt párhuzamosan halad a bibliai csodákkal. Az egyház s annak minden szolgája mindig

1; hitt' a bibliai csodákban s az igehirdetőnek hinnie kell az Ige eme csodas/erű kitárulkozásaiban is. Mert ezzel bizonyosodik meg az igehirdető' az evangélium időfelettisége tekintetében, hogy az tegnap és ma egyformán friss és eleven az Isten kezében. A Biblia felett virrasztó, a szavak felett tusakodó s a betűk kijelentő közlésére váró igehirdető munkája nem passzív meditáció. A rengeteg kommentár, a sok olvasott köny\Y az élmények naponként ismétlődő légiói, a nyári méhrajlás képét állítják az igehirdető elé. Ahogy a méhész befogja a királynőt, utána rögtön^a milliónyi méhecske engedelmesen követi a kaptár lelkét. Nem mindig sikerül a királynőt elfogni s akkor