Evangélikus Theologia 1948. 2.szám.

DR. H. GAUDY LÁSZLÓ: Néhány fejezet az igehirdetés elméletéből.

hogy már a megindításon eldől a beszéd »sikere«, vagy az a tény, is kiderül belőle, hogy a szerző ismét megbukott ínemcsak a gyülekezet, hanem önmaga előtt is. 1 Az eddigiekből világosnak látszik az, hogy az egyházi beszéd legfontosabb része a megindítás. A lélekkel rendezett beszéd-anyag összegyűjtése esetén nem probléma a megindítás. Minden más esetben kapkodás. össze visszaság uralkodik a bevezetésen. Pedig a homiletikai szolgálatnak ez a megszólító része nem leh'et más, mint örömet keltő alkalom a lelkész és a gyülekezet számára egyformán. Mindig boldog új találkozás, ismét egymás szemébe néznek boldogan azok, akik Istent szeretik és Benne remélnek. Együtt vannak a legjobb helyen, a legjobb énjük érdekében. A bevezetésben vagy megindításban a lelkésznek minden szava egy mindenkinek szóló kézszorítás. A szószék felé vetett minden szempillantás egy-egy biztatás. Mégcsak a Szentléleknek kell valami helyet biztosítani. Az élő és jelenvaló Isten 'élménye adja a várakozás feszültségét. S a megindításnak szelíd szavai lassan elcsendesítik ezt a feszültséget s a nyugtalanul verő szivek nyugodt ritmusa kezd mutatkozni az igehirdetőben és, a hallgatókban egyaránt. A nyugalmat az jelenti, hogy immár a vőlegény beszél a menyasszonyhoz, azaz Krisztus a gyülekezethez, ezért nagy az öröme mindkettőnek. Ezt az örömet minden megindításnak meg kell szólaltatni s ha, ez a megszólaltatás sikerül, a beszéd további sima gördülésének lehetőségei jobbára adva vannak. • 5. A texius megszólaltatása. Az igehirdetés három ismeretes formáját alkalmazzák az igehirdetők egyházi beszédeikben. A homilia-szerű igehirdetés versről-versre haladva oldja meg és magyarázza a textust. A felosztással dolgozó igehirdetés általában 2—5 résszel számolva e feltételek körül csoportosítja mondani valóit. A folyamatos igehirdetés jobbára lelkesítő és meggyőző beszéd formájában közli a textust. Nem lehet kifogást emelni egyik gyakorlat ellen sem. Történhetik azonban az igehirdetés más és esetleg jobb formában is. Az »igeszerű igehirdetés« megköveteli a textus egészének feldől gozását és megértését. Ezt az elengedhetetlen célt úgy lehet elérni, ha a textus megtalált főgondolatához símulóan a textus szószéki stílusban feloldva, de sohasem elvizenyősítve, kiszélesedett elbeszélésben megisme teltetik. Ennek egyik formája például az volna, hogy az igehirdető úgy beszél, mint ahogy egy mai ember, s saját szavaival mondaná el a bibliai szöveget. Mert ritka az a hallgató, aki egyszeri hallásra — különösen ma, amikor annyifajta bibliai szöveget használunk a szószékeinken — megérti a szöveg'et. De ha az egész textust ismeri is a hallgató, az ige hirdető, mint Isten titkainak sáfára, jogosult arra, hogy azt még egy szer megismételje, a megérthetés okából kibővítse és a szövegezés alakjában a mai enjber számára vonzóvá tegye. A beszéd első részét ez képezné. Ebben a feltételben a mult gyakorlatával szemben némi változás kő vetkezik b»e. Ezt az új gyakorlatot nevezzük szószéki exegezisnek. A textusnak így az első részben megszólalt szószéki exegezise hasonlít a vallástanítás tanító gyakorlatához. Amennyire helytálló ez a megállapítás, annyira helyes is. De azért is helyes ez a szószéki exegtezis, mert !ehe tetlen úgy prédikálni, hogy a textust az igçhirdetô egyszer felolvassn