Evangélikus Theologia 1948. 2.szám.

DR. H. GAUDY LÁSZLÓ: Néhány fejezet az igehirdetés elméletéből.

és'.,a,ztán többé sem a gyülekezet nem hallja, sem ő maga nem Sbeszél róla. Igaza van annak a gyakorlati teológiai közírónak, aki azt állítja, hogy a legjobb nagypénteki beszéd a szenvedéstörténet részvétteljes szavakkal való megismétlése. Az egyházi év minden vasárnapjára és az; igehirdetés minden alkalmára ki lehet szélesíteni ezt az igazságot. Teológiai szóhasználatunkban eddig ismeretlen fogalom a szószéki exegezis. Mit tartalmazzon ez a szószéki exegezis? Adja az igehirdető ebben a részben azt a textusról, amit az mond és sejtet. Es adja hozzá még azt, amiért valóban megismételtetik a textus. Nem apokrifus stílusban kell megismételni a textust, hanem az írásnak a' részét egy kissé élénkítőbb formában elevetóti meg a gyülekezet előtt. A textust megismétlő igehirdető azonban sohasem végezhet az Igével szemben olyan lélektani analizást, ami a mai evangélizátorok hibás és helytelen gyakorlata. Az igehirdetés keretébten a józan keresztyénség tudatosítására ez a legmegfelelőbb alkalom. Reális valóságokat lát maga előtt a szent könyvek minden írója. Számukra csak egy realitás van: Jézus Krisetus. Minden róla szól és minden reá vonatkozik. A textus megismétlése következik abból a szükségszerűségből is, hogy teológiai gondolkodásunk minden időben krisztocentrikus. Igehirdetésünk sem lehet más. S mert Krisztusról nem lehet eleget beszélni, a róla való beszéd sohasem érdektelen — a gyülekezet szempontjából. A szószéki exegezis Krisztust állítja az elbeszélés közepére. S fgy alakul ki a gyülekezetnek a magasabb célok felé való irányítása, a figyelem felfokozása. De egyben az is bebizonyosodik, hogy az igehirdetőezzel a cselekedetével, noha jobbára maga szövegét mondja el, mégis Krisztusra támaszkodik. Ez a befelé néző igehirdető a látszólag egyszerű és unalmasnak ítélhető szószéki exegezissel Krisztus jelenvalósága által fellelkesíttetik. Bátran, boldogan, határozottan, bizonyságtevően érzékelteti a textust s annak minden sorát nemcsak ráteszi a gyülekezet lelkiismeretére, hanem az újabb megszólaltatással, mint cselekedettel a textust az élet összes értékei fölé emeli. Ezzel tartalomban, elszántságban, erősödik meg az igehirdető be széde. A hírnök egy felolvasott, egy megtanult s egy ismertté váló szöveget a hitével pecsétel meg. A gyülekezet szokatlannak fogja ítélni első alkalommal azt a gy akorlatot, de amikor annak komoly stílusát magára engedi hatni, átérzi az ismétlés ïontossàgât és el nem engedi ennek jótékony hatásait. Talán lesznek olyan gyülekezetek is, amelyek az egyházi beszédnek ilyetén beállítása esetén az egyházi beszédre úgy tekintenek, mint amelynek az első részét szeretnék gyorsan lepergetni. Az igehirdetőnek észre kell venni ezt a jelenséget, s ilyen esetekben bő lehetőségei vannak. A textus megismétlése, annak lelkiismeretbe való állítása, személyek szeme elé helyezése, közösségeket és egyeseket megindító cselekedetei a variánsok sorozatát helyezik az igehirdető kezébe. Egyetlen szabály van csupán, hogy az igehirdető a textus megismétlését nyújtó e|

ső részben önmagán sohasem érzékeltessen unalmat, hanem gyönyörűséget és boldogságot. Mi lenne a világhírű drámai színészekkel, ha a többszázszor eljátszott főszerepet unnák. A színházi közönség nagy többsége a sokszor hallott Ember tragédiájá-t nem ásítással hallgatja végig. Igaz, hogy a gyarló-ember-igehirdető sem nein klasszikus szinész, sem nem klasz-