Evangélikus Theologia 1947. 7.szám.
DR. SÓLYOM JENŐ : Az evangélikus egyháznak mint közösségnek a története. (Vázlat.)
annak ellenére) kialakul, megerősödik az inspectori, felügyelőr majd lefelé s felfelé az egyetemes (generalis)- és esperességi (senioratusi) felügyelői tiszt. Ez a felügyelői intézmény a patronatusból fejlődik. Ebben a korszakban nyilvánvalóan nem a közösségek, egyházközségek, esperességek, stb.) képviselői, hanem patrónusok, egyházvédők; egyházi tekintélyük kifelé, befelé a közéleti tekintélyükből adódik, nem az egyházi testületből. Az egyháznak tehát vannak »előkelő tagjai«. Már most az az érdekessége ennek a korszJaknak, hogy ilyen alakulás is tudta szolgálni az evangélikusság tömörülését. — Az evangéliumhirdető szolgálat e korszakban csak az artikuláris helyekre korlátozottan tudta végezni közösségépítő munkáját. Artikuláris helyen ne csak a névszerint becikkelyezett helyet értsük, hanem azt is, ahol valami jogcímen nyilvános istentiszteletet tarthattak. A lelkész még temetésre sem mehetett ki a nyilvános vallásgyakorlati jogú helységből zaklattatás nélkül. Ezért aztán az artikuláris templomok gyűjtőhelyei lettek az egész vidék evangélikusságának. Olyan helységben, ahol kevesen laktak evangélikusok, hatalmas gyülekezet hallgatta a prédikációt. De ezek a gyülekezetek — eddig így látszik — csupán templomi, istentiszteleti közösségek voltak, legfeljebb még iskolafenntartó közösségnek mutatkoztak. Kétségtelen azonban, hogy az ilyen templomjáró közösségek nagy áldozattal tartották fenn a templomot, iskolát, javadalmazták a papot és tanítót. Szeretetközösség aligha vált belőlük. Ugyanakkor egy-egy falu evangélikussága, mégha eljár is más faluba, városba istentiszteletre, igyekszik fenntartani régi helyi gyülekezeti tudatát, lia a közelmúltban vesztette el saját templomát. Ezt esetleg egy évszázadig is megőrzi; erre vall, hogy a Türelmi Rendelet után a gyülekezetek hosszú sora támad új életre. — A nemartikuláris helyéklen a templomi istentisztelet híjárt a kegyesség a családi otthonba szorul. A házi, családi áhítatra tulajdonképpen ínég* a szomszédoknak is tilos összegyülekezniük. Hogy ebben a papnélküli, házi áhitatoskodásban mennyire volt része a píetizmusnak, nem tudjuk megállapítani. De úgylátszik, hogy a magyar pietisták egyfelől ugyan nem törekedtek a gyülekezeti öntudat fokozására, 'hanem csak az egyes emberek üdvösségre juttatására, másfelől azonbaH nem is bomlasztották a gyülekezetet. A pietizmus haza! változata más viszonyok között mozgott, mint Németországban, más volt a hatása is. A német pietizmus koinologiai szempontból ellenhatás volt az egyház népegyházi jellegére; elégedetlen volt azzal, hogy az egyház népegyház, vagyis olyanokból áll, akik beleszülettek, magában foglalja mindazokat, akik, a területén élnek; azt akarta, hogy az egyház az igaz keresztyének közössége legyen; olyan egyházat akart, amelynekfa tagjai mind hisznek, mégpedig nem ;a hitvallást hiszik, nem az egyház tanítását »hiszik« (abban az értelemben, hogy azzal egyetértenek, vagy legalábbis nem mondanak ellen), hanem Jézusban hisznek. A német pietizmus tehát koinologiai szempontból éppen úgy reakció volt, mint ahojgy m|á;s szempontból a közfelfogás szerint reakció volt az orthodo-riára. A magyar pietizmus hatásterülete ugyan szintén
